Naplemente

A tegnap fénye estefelé:

Sokaknak már történelem

Faludy György: 1956, TE CSILLAG

A terrible beauty is born. (Yeats)

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

Egy kislány emlékei

Itt olvasható az én visszaemlékezésem 1956-ra. Tíz éves voltam akkor. 

 (1., 2., 3., 4., 5. részlet.)

"Aranylik, őszül..."

Az ötvenedik

25 éves voltam, kicsi lányom májusban töltötte be a második évét. Nyáron Lellén nyaraltunk négyen. N. (az ex), kislányunk, én és a még nem tudni, hogy fiú, vagy lány pocaklakó, akivel akkor már 6 hónapja éltem jóban, rosszban, éjjel, nappal együtt. A nyaralás, ezekhez a körülményekhez képest egész jól sikerült, a nyaralók és az üdülő személyzete is nagyon kedvesen viselkedett velünk, tekintettel voltak a helyzetemre és az én kis bogárkámat egyfolytában kényeztették, talán egy kicsit túlzásba is vitték. 

Itthon aztán jöttek a dolgos hétköznapok. Teltek a hetek, hónapok, ellenőrzésre mentem az orvosomhoz, aki elmondta, hogy annak ellenére, hogy csak november elejére vártuk a babát, meg kell születnie október 23-25-ig, ha nem, akkor menjek vissza hozzá, mert akkor baj van. Mit mondjak? - nem voltam ettől a hírtől boldog. 

Múltak a napok, október 20-án reggel, jelezte kisebbik gyermekem, hogy itt az idő! És valóban, egy viszontagságos utazás után (a város másik felében volt a kórház), szinte az utolsó pillanatban, végre ott voltunk a kórházban. Szerencsém volt, az én orvosom volt az ügyeletes és ő jött velem szemben a folyosón. Betessékeltek a szülőszobába és fél óra elteltével megérkezett a kicsi fiam! Alig akartam elhinni! Három héttel jött korábban és ez volt a szerencse, mert a köldökzsinór a nyakára tekeredett és ha nem így történik, annak a következménye végzetes lehetett volna. Elég nagy volt, elég fejlett, csak híznia kellett volna még, de nem számított koraszülöttnek, időben hazaengedték. 

Ma töltötte be az 50. évét! Isten éltessen drága "kisfiam"!

Talán már unalmas...

Ez a hét már csak ilyen. Nem tehetek róla, de a mai felhőket is meg kell mutatnom, sőt, egy kis szivárványunk is volt itt a budapesti égen úgy estefelé.

A mai naplemente

felett az ég. A Nap már lement, de  még megvilágította az eget.

Már rég

rájöttem, hogy sokkal jobban szeretek beszélni, mint írni. Ahhoz nem kell a kezem, csak a szám - az még könnyen és gyorsan mozog, na és nem árt, ha a fejem és a benne lévő is jelen van mindkettőnél.

Aradi vértanúk napja

Faludy György: OKTÓBER 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csánÿ László,
úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.

Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet. 

 

Megoldások

Tegnap itt járt a fiam és percek alatt oldott meg olyan problémákat, amiket én sehogy sem és jó ideje nem tudtam megoldani. Régen simán megszereltem volna mindent, amit kellett, de ma már a fizikai gyengeségem nem engedte ezt meg nekem. (Eszperente..., ilyen a magyar nyelv.) 

Körülbelül 5 percbe telt a szúnyoghálós ajtóra a zsanér felszerelése és a konyhai villanykapcsoló és mennyezeti lámpa sem tartott 1/2 óránál tovább. Ezeken kívül még összeszedte az összes (nagyon nem kevés), a lakásban található papírdobozokat és táskákat, amikben a mindenféle rendelésemet meghozták a futárok. Sajnos, ez a kényelmetlenség elkerülhetetlen, ha az ember csak a neten tud vásárolni. 

Volt, amit össze tudtam hajtogatni, de a nagysága miatt nem mertem elindulni vele, félve a lépcsőn való lebukfencezéstől, aztán nem is hiányzik más, mint jobbik esetben egy csonttörés, a rosszabbikra nem is akarok gondolni. Így azok a hajtogatott dobozok Apó ágya alatt várták a távozást.

Nahát ezektől - mindtől! - szabadított meg a fiam. Olyan jó volt este kimenni a konyhába, felkattintani a villanykapcsolót és lőn világosság! Jó ideje már, hogy vagy az előszoba fénye világította be a konyhát is, vagy a gyertya fénye pislákolt. Emiatt igyekeztem mindent úgy időzíteni, hogy még sötétedés előtt kész legyek a konyhai tennivalóimmal. 

Most minden rendben, a gyógyszereimet az elmúlt héten Kislegény hozta el. Ő is szemrevételezte a meghibásodott dolgokat, de időre kellett mennie orvoshoz, így más időpontra tette át a szerelnivalókat. Örülni fog, hogy minden kész. 

Hát még én hogy örülök! 

Ennek örömére mutatok nektek reggeli képeket az utcánk őszies ruhájáról:

Ez a hónap

rögtön boldogsággal kezdődik. 

1999. 10. 01. Kicsilány születésének napja. A kicsi lány ma már felnőtt, 22 éves nagylány. Elfogadom, hogy megnőtt, de a felnőttel együtt ott van az a kicsi tündér is, akit, amikor a születése után először megláttam, felkiáltottam: Ó, de szép! 

Nagyon sok emlék, együtt töltött napok, hetek, - ilyenkor előjönnek és boldogsággal töltik el a lelkemet. Már felköszöntöttem, de a köszöntésből soha nem elég: Isten éltessen drága Kicsilány! 

Egy régi, a 8. születésnapján készült fotó, ahol Kislegény is segít elfújni a gyertyákat.

(Hogy háttal vannak a képen, az nem véletlen, tiszteletben tartom a kérésüket.)

Ilyen az ősz

szeptember végén Budapesten.

Naplemente

Kelenföldön még süt a Nap.

Kutyaélet!

(Rózsa, alias Flora biztatására :) egy régebben írt történet - inkább mese, kicsit átírva, felújítva.) 

Na tessék, már megint itt van egy csodálkozó ember. Csak tudnám, hogy mi az ördög olyan érdekes rajtam?! Farkasszemet nézünk? Én nem bánom, úgyis én bírom tovább! Kutya vagyok, ráadásul farkaskutya, ez a házam, és akkor mi van? Nagyon jó, kényelmes kis ház ez. 

Márton gazda vett egy gyönyörű új traktort, csak úgy csillog-villog a napfényben, szép, piros-ezüst és olyan csodás hangja van, hogy öröm hallgatni. Legalábbis így mondta Márton, a gazdám, de az igazság az, hogy még én is szívesen hallgatom a brummogását. Ez a régi, amiben most lakom, olyan hangosan nyögött, zörgött, szuszogott, hogy az egész falu felébredt rá, amikor hajnalban Márton kiment vele a határba. Az ébresztőhöz én is hozzájárultam, mert én meg úgy ugattam, mintha valaki nyúzna, pedig csak túl akartam ugatni ezt a nagyhangú masinát. 

Na, most aztán csöndben van. A régi házamból előráncigáltam a pokrócomat, mert azt nem hagyom, de nem ám! A gazdám rögtön megértette, hogy mit akarok, szépen összehajtogatta és betette ide nekem az ülésre. 

És micsoda jó innen a kilátás! Nézelődöm, napközben innen vigyázok a tyúkokra és Cilára meg a Julira. Cila, az cila, a Juli meg a gazdám felesége és nagyon fontos személy az életemben. Vigyázok is rá nagyon! Most is jön és hozza az ebédemet. Jól főz, én már csak tudom. Nem olyan kutyának sem való akármit hoz ám, hanem abból ad amit ők esznek. 

Kíváncsi vagyok, ma mi lesz az ebéd? Boldogan csóválom a farkam, nagyon várom, persze, Julit is, de főleg azt, amit hoz. Na szóval, jó dolgom van itt nekem, nem cserélnék én a Burkussal sem, pedig ők nagyon gazdagok, igencsak jól élnek a gazdái. 

Hogy télen mi lesz? Visszamegyek a régi házamba, az jó meleg, téglákkal rakta körbe Márton és nem olyan huzatos, mint ez, de most, ebben a nyári hőségben, itt érzem jól magam. Aztán télen, ha nagy a hideg, Márton gazda (hallottam, hogy a Juli csak egyszerűen Marcinak szólítja) beenged ám a házba is. Nem a szép szobába, oda be sem tehetem a mancsom, ott ők nézik azt a tévét, vagy mit. Az előtérben nagyon jó nekem, csodálatos illatok jönnek a konyhából és a kamra is ott van a közelben. 

Na ugye! Tehát, ne tessék rajtam úgy csodálkozni (még a szája is tátva maradt), nálunk bizony a kutyának is van traktorja. Megmutassam a szép kilátást? Szívesen megteszem, na, feljön? 

Vauuuuuuu!

Életrészlet

Reggel felébredt, úgy érezte, hogy szeme be van dagadva. Lehet, hogy álmában sírt, csak nem emlékszik rá? Kimegy a fürdőszobába, áll a tükör előtt, sorolja magában a mai napra kitalált teendőit és közben nézi az arcát a tükörben. 

Egy öregasszony néz vissza rá. Fehér haja hátul összefogva, feltűzve, a szeme alig kék, inkább fakó, szürke, tényleg dagadtabb, mint általában, arcán ráncok futnak keresztben, hosszában. A bal oldalon több a ránc. Van az a rossz szokása, hogy miközben a számítógépen böngészget, vagy ír, esetleg a fotóit javítgatja, a bal karjával könyököl az asztalon és arra támasztja a fejét. Ezzel, az évek során, sikerült maradandó ráncokat varázsolni az arcára. 

Mindegy – gondolja, már teljesen mindegy. 

Megmosakszik, fogat mos, haját, mely az utóbbi időben teljesen fehér lett és kissé meg is ritkult, átfésüli. Nagyjából kész, még magára húzza a pólót és az otthon viselt hosszú nadrágot, majd kimegy a konyhába, elkészíti a reggeli kávéját. Natúr issza, minden nélkül. Már fiatalon is így itta, most pedig jól jön, mert nem növeli a vércukorszintjét. Az egyetlen baj vele, hogy éhgyomorra issza meg, de ezt is még fiatalon kezdte, aztán megszokta és már nem változtat rajta. Neki így jó, esetleg az orvosnak nem tetszene, de neki meg nem árulta el. 

Megnézi, hogy tegnap óta mennyit változott az a két csípős paprika, amit az ablak kilincsére felfűzve érlel és szárít pirosra. Nem nagyon van szüksége rá, hiszen a hűtőben ott az Erős Pista, de ez a látvány visszahozza a gyerekkorát, Mama konyháját, ahol szép, láncba fűzött, élénk piros paprikák díszítették a falat és várták, hogy Mama felhasználja valamelyiküket egy finom levesbe, vagy egy sűrű, selymes szaftú pörköltbe. 

Bemegy a szobába, felhúzza a redőnyöket, fény árasztja el a szobát elűzve a sötétséget. Kicsit bántja a szemét ez a hirtelen jött világosság, hunyorogva kinéz az ablakon, megállapítja, hogy ma felhősebb az ég, az eső is esett, de a szürke égen már megjelent pár hófehér, habos felhőcske, mögöttük gyönyörű kék az ég és mintha bújócskázna a Napocska is. Kimegy az erkélyre, készít pár felvételt a mai reggelről, ezzel is elmegy egy kis idő. 

Előkészíti a gyógyszereit. Valamelyik nap nem tette ki az asztalra és el is felejtette, de még a déli gyógyszereit is, este vette csak észre. Megfogadta, hogy eztán jobban vigyáz. 

Beágyaz, rendet csinál, na nem nagyot, csak épphogy, a nagyobb takarításokat már nem bírja, nagyon fáj tőle a lába és begörcsöl a dereka. 

Bekapcsolja a laptopját, megnyitja a böngészőt, átnézi a híreket, belenéz a blogokba, megnézi, van-e új üzenete? 

Eltelt annyi idő, hogy el kell fogyasztania a reggelijét. Igen, azt érzi, hogy kell, nem örül neki. Soha nem reggelizett. Régebben úgy 10-11 óra körül evett először valamit. Most viszont a cukorbetegség rendszert költöztetett az életébe. Benéz a hűtőbe, nem kíván semmit, de előveszi a tegnapról maradt két vékony szelet sonkát és két szelet sajt közé téve megeszi. Nem akar kenyeret enni hozzá, de kell egy kevés szénhidrát, hát iszik egy kis almalét. Ezzel a reggelit elintézte. 

Megint bemegy a szobába, átvizsgálja a növényeket, az egyiknek vizet ad, a többi egyelőre jól érzi magát. Örül, hogy csak egy levél sárgult meg és nem több, így csak azt kell letépni és kidobni. Leül a gép elé, reggel óta kiderült, hogy hányan fertőződtek meg és mennyi a halálos áldozatok száma. A számok nem jót jelentenek, de mintha minden rendben lenne, úgy működteti a kormány az országot. Mindegy, ő, ha jön az élelmiszer-szállító, mindig felveszi a maszkot és sűrűn mos kezet. 

Ez a sűrű kézmosás-dolog nem újdonság számára, mindig kényes volt arra, hogy tiszta legyen a keze. Mikor még járt kirándulni, a legnagyobb problémája az volt, hogy hol és mikor lehet majd kezet mosni. Elmosolyodik, kicsit elidőzik a régi kirándulások emlékképein. 

Ma nem kell főznie, tegnap már készített fűszeres, darálthúst bulgurral és főzött brokkoliból, zöldségekkel, kaporral, reszelt sajttal, kevés tejföllel, jó sűrű krémlevest. Hát ez bizony elég sok, talán lefagyaszt 1-2 adagot és akkor nem kell kidobnia a maradékot. 

Kinéz a konyhába, elmossa azt az egy tányért és kanalat, ami még tegnapról a mosogatóban maradt. Eltörölgeti. Nem rakja a helyükre, ebédnél ezeket fogja használni. Megmos egy szép nagy, piros almát, fényesre törli, félreteszi, jó lesz tízóraira. Előveszi a kisebbik tálcát, ráteszi az üres tányért, kanalat, szalvétát tesz mellé, ebédkor majd csak tálalni kell. 

Ismét bemegy a szobába, leül és elgondolkozik. Eszébe jutnak a rég elmúlt napok, évek, fájdalmas szembesülnie a magányával. Évek óta nem tud megbékülni vele. Lassan elerednek a könnyei. Hagyja, hogy végigperegjenek az arcán és megálljanak, majd eltűnjenek a sötét pólója anyagán. 

Gondolatai már messze járnak, évekkel viszik vissza az időben...

Szivárvány

a késő délutáni Város fölött:

 

 

Idézet

egy Kollár-Klemencz Lászlóval (énekes, dalszerző, szövegíró, filmrendező) készült beszélgetésből: 

„Úgy nőttem föl, hogy csodálkozva néztem a felmenőimet, hogy a rengeteg munka, nehézség és megpróbáltatás mellett, hogy tudtak olyan jó emberek lenni.”

Egyik nagy kedvencem ment el örökre

A 60-as években Jean Paul Belmondo és Alain Delon szinte minden francia kalandfilm főszereplői voltak. Mindketten eleinte komoly filmekben játszottak, mint például Belmondo a Kifulladásig c. filmben, vagy Delon a Rocco és fivérei-ben. Nekem Belmondo volt a kedvesebb, Alain Delon túl szép volt az én ízlésemnek. Belmondo kedves, csibészes, szabálytalan arcát örökre megőrzi a filmvászon.  88 éves volt...

Egy régebbi, 2010-ből való bejegyzés részlete a blogomból:

"A harmadik, a Cartouche (1962), francia-olasz, kosztümös kalandfilm. A történet a XVIII. századi Párizsban játszódik, Cartouche egy tolvajbanda feje, de olyan bandáé, ami csak a gazdagokat lopja meg, a szegényeket segíti. Klasszikus „jó betyár” film, de én ebben a filmben szerettem meg azt az érdekesen csúnya, gyűrött fejet, ami Belmondo nyakán ül. Claudia Cardinale játsza mellette kedvesét, a gyönyörű cigánylányt, Vénuszt, akibe a bandavezér természetesen halálosan szerelmes és aki a film vége felé meghal és akit csodálatosan felékszerezve (a lopott kincsekkel), egy gyönyörű hintóban temetnek el örökre a hullámok... Hááát..., mindegy, nekem akkor is tetszett, nna! Valahogy a 60-as évekre olyan jellemző ez a film. Vagy csak én néztem meg akkoriban több kalandfilmet? Lehet."

Őszi napfelkelte

Korán ébredtem, még nem volt fenn a Nap, aztán a kisszoba ablakában megjelent a fény. Elővettem a masinámat és készítettem sok-sok fotót, azokból hoztam egy kis ízelítőt:

Az erkélyről, a szomszéd háztető fölött, kémények között ragyogott és halvány rózsaszínre festette az eget és a Duna vizét. Kicsit elgyönyörködtem benne, de elég hűvös volt még, így aztán behúzódtam a valamivel melegebb szobába.

Holnapra rendeltem taxit, megyek  a 3. oltásomért. Remélem, minden rendben lesz és olyan vakcinával oltanak majd, amilyet remélek.

Őszköszöntő

Ennél szebben nem tudom köszönteni: