Másfél hónapja várok, nem az átlagon felüli kedvemre, csak az átlagos, mindennapi hangulatomra. Hiába. Nem akar visszajönni, nem is csodálkozom. Az időjárás, a gyülekező felhők a fejünk /Mo./ felett és más, egyéb dolgok, történések elűzik a jókedvemet és az írhatnékomat.
Még várok, hogy meddig? - azt igazán nem tudom. Mindenkit üdvözlök, és az enyémnél sokkal jobb hangulatot kívánok.
Weöres Sándor: 66
Most vagyok hatvanhat éves. Csak azért nem járok óvodába, mert köhögést kapnék.
Csak azért élek, mert még nem haltam meg. Nem leszek öngyilkos, kivárom életem végét.
Közeleg amaz idő, amikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. Ekkor végleg befelé kell fordulni. Belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.
**************************
Adjunk hozzá tizenegyet, a többi stimmel.😄
a 24.hu oldalon:
"Finnországot a hatodik egymást követő évben nyilvánította a legboldogabb lakossággal rendelkező országnak a hétfőn közzétett World Happiness Report, a világ legboldogabb országainak idei ranglistája. Az évente kiadott jelentés a Gallup Intézet globális felmérésén alapul, amely idén a koronavírus-járványnak az emberek közérzetére gyakorolt hatását vizsgálta a világ 109 országában. Az amerikai kutatók megállapítása szerint az emberek boldogságérzete a világjárvány ellenére „figyelemre méltóan rugalmas” maradt: a 2020 és 2022 között mért globális átlagok éppoly magasak, mint a 2017-2019 között, a pandémiát megelőző években."
Amit Kicsilány mesélt az ottani életről, nem is csodálkozom. 😀
"Magyarország az 51. helyen szerepel a közép-amerikai Salvador után, megelőzve Argentínát. A világ két legboldogtalanabb országa a tavalyi és idei jelentés szerint is Afganisztán és Libanon."
Jobb, ha az utóbbihoz nem fűzök semmit.
ez jár a fejemben:
(Márti dalából idéztem)
Kislegény üzenetet küldött a messengeren és elnézésemet kérte, hogy ilyen késő este válaszol. (Előtte én írtam neki, kb. 1-2 nappal ezelőtt.) Az időpont éjjel 2 óra 56 perc. Este? Nem is olyan régen még azonnal válaszoltam volna neki, hisz voltak olyan éjszakáim, amikor még a napfelkelte is ébren talált.
Pár évvel ezelőttig bagolyként éltem az életem. Az én drága unokám csak folytatja a hagyományt. A válaszomat reggel 6 óra 29 perckor küldtem át neki, persze, nem válaszolt, hiszen épp az igazak álmát aludta.
Mostanában már nem bagolykodom, inkább a pacsirtaság jellemez.
A házban az egyik lakó megkért, hogy reggel 7-kor telefonáljak rá, mert tudja, hogy én korán kelek és neki időre kell mennie az orvoshoz, ő pedig nem biztos benne, hogy időben felébred. Nincs vekkere, a telefonján meg nem tudja beállítani az ébresztést. Így van ez. Ő sem fiatal, sőt!
Hiába fekszem le a megszokottnál később, akkor is felébredek legkésőbb 7-kor. Régen bezzeg, volt, hogy 11-kor is nehezen kászálódtam ki az ágyból.
Úgy szeretnék megint sokáig aludni! Nem lehet. Fel kell kelni. A cukorbetegség tehet mindenről. Bizony. Rendszeresen kell élni, nem lehet ám csak úgy éjszakázni és aztán másnap lustálkodni. Ezt is meg kellett tanulnom. És még ki tudja, mi vár rám? 😉
Tegnap megjavult az erkélykorlát lábazatánál, az időjárásnak köszönhetően megrepedt kövezet, megjavult a porszívó is. Kiderült, hogy mitől nincs áram a kisszobában, lerepült a legkisebb helyiségben beázott fal, megszűnt a tartály csöpögése és került a nagy TV lábai alá megfelelő tartópolc is.
Mindezért csak nagy puszival és egy jó kávéval, na meg pár pohár üdítővel "fizettem". Igen, itt járt - nem a mesebeli tündér, hanem a "kisfiam" és meglepően gyorsan csinált meg mindent. Nem tudom, miért csodálkozom, hiszen mindig ilyen ügyes volt.
Közben jókat nevettünk és megállapítottuk (a kisszoba áramellátása, jobban mondva annak hiánya okán), hogy annak ellenére, hogy itt ülök a lakásban, nem járok sehova, nagyon veszélyes életet élek. 😀 Igaz, már az erkély korlátjához sem mertem érni, féltem, hogy velem együtt kidől.
A veszély elhárult, legalább az erkélyen nyugodtan mozoghatok. A kisszoba csillárját tegnap már nem akartam, hogy leszerelje, majd egy villanyszerelővel visszatér és ketten megoldják ezt a problémát is. Régi lakás, egyre több problémával, de vigyázok magamra és a gyerekeim is rám.
Rendes gyerekek és az unokáimra sem lehet panaszom. Egyetlen bajom, hogy ritkábban látom őket, mint ahogy szeretném... (Ezt nem mondom nekik, tudom, megvan a maguk élete, sok munkával, tanulással. Nem akarom Őket megzavarni. Így jó, ahogy van.💓)
Minden rendben, a család is jól van, süt a Nap, nyitva az erkélyajtó, kellemes a meleg, csend van körülöttem és béke.
Mégis, nagyon nyomasztó érzés, ami bennem, valahol ott a szívem táján, bujkál - a sírás kerülget. Nem tudok írni... Hetek óta nem tudok szabadulni... Menekültek, háború, halál..., képek a szomszédból... és a fájdalmas bizonytalanság.
'56 borzalmának sokszorosa...
Reggel felébredt, úgy érezte, hogy szeme be van dagadva. Lehet, hogy álmában sírt, csak nem emlékszik rá? Kimegy a fürdőszobába, áll a tükör előtt, sorolja magában a mai napra kitalált teendőit és közben nézi az arcát a tükörben.
Egy öregasszony néz vissza rá. Fehér haja hátul összefogva, feltűzve, a szeme alig kék, inkább fakó, szürke, tényleg dagadtabb, mint általában, arcán ráncok futnak keresztben, hosszában. A bal oldalon több a ránc. Van az a rossz szokása, hogy miközben a számítógépen böngészget, vagy ír, esetleg a fotóit javítgatja, a bal karjával könyököl az asztalon és arra támasztja a fejét. Ezzel, az évek során, sikerült maradandó ráncokat varázsolni az arcára.
Mindegy – gondolja, már teljesen mindegy.
Megmosakszik, fogat mos, haját, mely az utóbbi időben teljesen fehér lett és kissé meg is ritkult, átfésüli. Nagyjából kész, még magára húzza a pólót és az otthon viselt hosszú nadrágot, majd kimegy a konyhába, elkészíti a reggeli kávéját. Natúr issza, minden nélkül. Már fiatalon is így itta, most pedig jól jön, mert nem növeli a vércukorszintjét. Az egyetlen baj vele, hogy éhgyomorra issza meg, de ezt is még fiatalon kezdte, aztán megszokta és már nem változtat rajta. Neki így jó, esetleg az orvosnak nem tetszene, de neki meg nem árulta el.
Megnézi, hogy tegnap óta mennyit változott az a két csípős paprika, amit az ablak kilincsére felfűzve érlel és szárít pirosra. Nem nagyon van szüksége rá, hiszen a hűtőben ott az Erős Pista, de ez a látvány visszahozza a gyerekkorát, Mama konyháját, ahol szép, láncba fűzött, élénk piros paprikák díszítették a falat és várták, hogy Mama felhasználja valamelyiküket egy finom levesbe, vagy egy sűrű, selymes szaftú pörköltbe.
Bemegy a szobába, felhúzza a redőnyöket, fény árasztja el a szobát elűzve a sötétséget. Kicsit bántja a szemét ez a hirtelen jött világosság, hunyorogva kinéz az ablakon, megállapítja, hogy ma felhősebb az ég, az eső is esett, de a szürke égen már megjelent pár hófehér, habos felhőcske, mögöttük gyönyörű kék az ég és mintha bújócskázna a Napocska is. Kimegy az erkélyre, készít pár felvételt a mai reggelről, ezzel is elmegy egy kis idő.
Előkészíti a gyógyszereit. Valamelyik nap nem tette ki az asztalra és el is felejtette, de még a déli gyógyszereit is, este vette csak észre. Megfogadta, hogy eztán jobban vigyáz.
Beágyaz, rendet csinál, na nem nagyot, csak épphogy, a nagyobb takarításokat már nem bírja, nagyon fáj tőle a lába és begörcsöl a dereka.
Bekapcsolja a laptopját, megnyitja a böngészőt, átnézi a híreket, belenéz a blogokba, megnézi, van-e új üzenete?
Eltelt annyi idő, hogy el kell fogyasztania a reggelijét. Igen, azt érzi, hogy kell, nem örül neki. Soha nem reggelizett. Régebben úgy 10-11 óra körül evett először valamit. Most viszont a cukorbetegség rendszert költöztetett az életébe. Benéz a hűtőbe, nem kíván semmit, de előveszi a tegnapról maradt két vékony szelet sonkát és két szelet sajt közé téve megeszi. Nem akar kenyeret enni hozzá, de kell egy kevés szénhidrát, hát iszik egy kis almalét. Ezzel a reggelit elintézte.
Megint bemegy a szobába, átvizsgálja a növényeket, az egyiknek vizet ad, a többi egyelőre jól érzi magát. Örül, hogy csak egy levél sárgult meg és nem több, így csak azt kell letépni és kidobni. Leül a gép elé, reggel óta kiderült, hogy hányan fertőződtek meg és mennyi a halálos áldozatok száma. A számok nem jót jelentenek, de mintha minden rendben lenne, úgy működteti a kormány az országot. Mindegy, ő, ha jön az élelmiszer-szállító, mindig felveszi a maszkot és sűrűn mos kezet.
Ez a sűrű kézmosás-dolog nem újdonság számára, mindig kényes volt arra, hogy tiszta legyen a keze. Mikor még járt kirándulni, a legnagyobb problémája az volt, hogy hol és mikor lehet majd kezet mosni. Elmosolyodik, kicsit elidőzik a régi kirándulások emlékképein.
Ma nem kell főznie, tegnap már készített fűszeres, darálthúst bulgurral és főzött brokkoliból, zöldségekkel, kaporral, reszelt sajttal, kevés tejföllel, jó sűrű krémlevest. Hát ez bizony elég sok, talán lefagyaszt 1-2 adagot és akkor nem kell kidobnia a maradékot.
Kinéz a konyhába, elmossa azt az egy tányért és kanalat, ami még tegnapról a mosogatóban maradt. Eltörölgeti. Nem rakja a helyükre, ebédnél ezeket fogja használni. Megmos egy szép nagy, piros almát, fényesre törli, félreteszi, jó lesz tízóraira. Előveszi a kisebbik tálcát, ráteszi az üres tányért, kanalat, szalvétát tesz mellé, ebédkor majd csak tálalni kell.
Ismét bemegy a szobába, leül és elgondolkozik. Eszébe jutnak a rég elmúlt napok, évek, fájdalmas szembesülnie a magányával. Évek óta nem tud megbékülni vele. Lassan elerednek a könnyei. Hagyja, hogy végigperegjenek az arcán és megálljanak, majd eltűnjenek a sötét pólója anyagán.
Gondolatai már messze járnak, évekkel viszik vissza az időben...
Igen, ez az a nap, amikor 35 évvel ezelőtt végleg összekötöttük az életünket Apóval.
Nem volt nagy esküvő, sőt! - nagyon kicsi. A két tanú és egy fő násznép. Az anyakönyvvezető meg is kérdezte, hogy gyűrünk van-e? Az volt. Jóval előbb gondoskodtunk róla, de az is nagyon szerény, keskeny kis karika. Én választottam, kerülve minden fényűzést.
Az előző házasságom nem ért jó véget, pedig volt nagy esküvő, sok vendég, vastag, széles karikagyűrű, utána nászút, aztán mi lett a vége...
Megfogadtam, hogy itt minden más lesz, de azt hiszem, nem ezen múlt a boldogságunk. Az érzelmeink, a barátságunk, a szeretetünk volt nagy, ez segített bennünket 32 éven át és ez segít engem most is, amikor Apókám lassan már három éve nincs mellettem. Lehet, nincs mellettem, de velem van, érzem!
Megköszönöm azt a 32 évet, amit VELE tölthettem.
Beszélgetünk a lányommal, egyszer csak észreveszem az asztalon a telefonom hűlt helyét. A szememmel keresem az asztalon, a fotelban, az ágyamon, nincs. Közben lányom érzékeli, hogy valami nem stimmel és rákérdez. Én mondanám, hogy nem találom a telefonom és akkor jövök rá, hogy hát hiszen a fülemen van, azon beszélgetek a lányommal! Nagy nevetés...
Közben épp az időskori demenciáról folyt a társalgás.
No, szép, hát így állunk? 😀
Beszélgettem a lányommal telefonon, vasárnap megkapják ők is az oltásukat, így a májusi találkozó egyre reálisabbnak tűnik. Ami viszont nagyon szomorú, hogy a fiatalok egyre depressziósabbak. Nem csak nálunk, más országokban is. Úgy érzik, hogy a vírus és a velejáró korlátozások elvették tőlük az életüket. Van is benne igazság.
Kicsilány egy ideig az egyetem mellett egy ügyvédi irodában dolgozott, de borzasztó unalmasnak érezte, ezért inkább kilépett. Régebben is dolgozott, színházban, moziban, azt érdekesebbnek találta. Egy darabig otthon volt, tanult, főzőcskézett, kézműveskedett, próbált valahogy létezni. Most megint elment dolgozni, mert nem bírta, hogy alig találkozik emberekkel. Ez a vírus tönkreteszi a fiatal és az idősebb felnőttek életét.
Kislegény készül az érettségire, de teljesen kilátástalannak látja a jövőjét. Ő zenésznek született, a gitár és a zene a mindene. Hát ebből biztos nem fog megélni. Most teljesen maga alatt van, egyik barátja öngyilkos lett, egy másik pedig eltűnt. Alig lehet hozzá szólni, érthetően nagyon rossz a kedve, sokat alszik, hogy ne kelljen szembesülnie a valósággal. Nem is tudom, ha húsz évesen az én életem alakult volna így...
Ez az egész úgy hat a fiatalokra, mint egy háború. Lelkileg viseli meg őket, mint kiderült, mostanában már fizikailag is, és valószínű, hogy egész életükben viselni fogják a következményeket. Nagyon sajnálom ezt a nemzedéket, de a szüleiket is, hiszen látják a gyermekeiket szenvedni és nem nagyon tudnak segíteni rajtuk.
Nekünk, nyugdíjasoknak legalább van egy biztos jövedelmünk, több, vagy kevesebb, de van. Ez nagyon fontos, nem kell bizonytalanságban élnünk. Aki még dolgozik..., na, ott már senki sincs biztonságban. Bármikor jövedelem nélkül maradhat, bele sem merek gondolni, milyen érzés lehet. Nagyon sok a probléma és az átlagembernek nem az a gondja, hogy mikor és hová utazhat, vagy mehet-e meccsre, tarthat-e bulikat, hanem az, hogy holnap lesz-e munkája, lesz-e mit enni a családnak, lesz-e fedél a fejük fölött és egyáltalán, lesz-e életük?
