„A halottat eltemették (...),

csakhogy az emlék nem temethető, azt mindennap átgyönyörködi vagy átszenvedi az, aki vele él.” (Szabó Magda)  

Októberben volt a fiam születésnapja és akkor döbbentem rá, hogy már csak ketten vagyunk, akik ott voltunk a születésénél. A többiek mind elmentek... Nincsenek már köztünk a dédiék, a nagymamák, a nagypapák, Apa, a nagynéni és nincs már a szeretett nővér sem, akinek a nevét mondta ki először a fiam... 

Értük és Apókámért égjenek a gyertyák. 

„Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.” (Alyson Noel)

Négy éve nélküle

Ő rám várt, én rá. 

Együtt lett teljes az életünk. Boldogan éltünk míg... 

Míg egy novemberi éjszakán el kellett mennie és a földi mesének akkor vége lett. 

Most valahol messze, talán egy másik életben, vagy a csillagok között, nem tudom merre jár, de biztosan érzem, hogy vár reám.

Hiányoznak

 

                                            "Emlékük, mint a lámpafény az estben,

                                              Kitündököl és ragyog egyre szebben 

                                              És melegít, mint kandalló a télben

                                              Derűs szelíden és örök fehéren."

Gyásznap

Az aradi vértanúk:

(a képet az internetről töltöttem le a budai honvédek weblapról) 

"A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai."

(Faludy György: OKTÓBER 6.)

Elment...

...Ő is. Elhunyt az egyik legnagyobb színészünk, Haumann Péter. 

2010. szeptember 21-én ezeket a sorokat írtam a blogomba:

"A Nemzet Színésze 

Ezt a címet és a velejáró juttatást most Haumann Péter kapta. Sokszor láttam őt élő előadásokon színházban, de TV-játékokban és filmen is, szinkronizálásait is ismerem. Nagyon örülök a választásnak, méltó utódja Kállai Ferencnek, aki végrendeletében megnevezett valakit, hogy Haumann Pétert, vagy mást, azt én nem tudom, de szerintem, ezzel a döntéssel ő is egyetértene. 

Soha nem felejtem el azt az estét, amikor a Macskákban énekelte az öreg színházi macska dalát - főiskolások ültek, álltak a nézőtéren mindenhol és a közönség tombolva ünnepelte Haumannt. 

Puzsér szerepe Molnár Ferenc: Doktor úr c. darabjában -, hogy én mennyit nevettem! Mensáros Lászlóval az Öltöztetőben..., sorolhatnám még, de nagyon hosszúra sikeredne az a felsorolás. Itt megtalálható szerepeinek (igaz, nem teljes) listája. Kívánom neki, hogy még sokáig élvezhesse a közönség szeretetét, és adjon nekünk sok szép estét, felejthetetlen élményt. Az eddigieket pedig, én a magam és hiszem, hogy sokunk nevében, nagyon KÖSZÖNÖM!"

Eltelt 12 év és nem lesz már több szerep... 

Harmadik éve

Szabó Lőrinc: MERT SEHOL SE VAGY

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ,
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek,
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád,
csöndes játékait a képzeletnek:
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szivembe szived,
de percenkint ujra elvesztelek:
csillagokig nyílik szét s hallgatózom,
üldöződ, én, mégis, mint akit álom
húz le, sírodba, magamba csukódom.

Amikor a csend beszél

Aradi vértanúk napja

Faludy György: OKTÓBER 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csánÿ László,
úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.

Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet. 

 

Egyik nagy kedvencem ment el örökre

A 60-as években Jean Paul Belmondo és Alain Delon szinte minden francia kalandfilm főszereplői voltak. Mindketten eleinte komoly filmekben játszottak, mint például Belmondo a Kifulladásig c. filmben, vagy Delon a Rocco és fivérei-ben. Nekem Belmondo volt a kedvesebb, Alain Delon túl szép volt az én ízlésemnek. Belmondo kedves, csibészes, szabálytalan arcát örökre megőrzi a filmvászon.  88 éves volt...

Egy régebbi, 2010-ből való bejegyzés részlete a blogomból:

"A harmadik, a Cartouche (1962), francia-olasz, kosztümös kalandfilm. A történet a XVIII. századi Párizsban játszódik, Cartouche egy tolvajbanda feje, de olyan bandáé, ami csak a gazdagokat lopja meg, a szegényeket segíti. Klasszikus „jó betyár” film, de én ebben a filmben szerettem meg azt az érdekesen csúnya, gyűrött fejet, ami Belmondo nyakán ül. Claudia Cardinale játsza mellette kedvesét, a gyönyörű cigánylányt, Vénuszt, akibe a bandavezér természetesen halálosan szerelmes és aki a film vége felé meghal és akit csodálatosan felékszerezve (a lopott kincsekkel), egy gyönyörű hintóban temetnek el örökre a hullámok... Hááát..., mindegy, nekem akkor is tetszett, nna! Valahogy a 60-as évekre olyan jellemző ez a film. Vagy csak én néztem meg akkoriban több kalandfilmet? Lehet."

Most olvastam

Nagy színésznő volt..., elment Törőcsik Mari.

Balázs Fecó - Érints meg

Szerettem hallgatni a dalait.

Emléknap

az aradi vértanuk tiszteletére.

Emlékezünk...

Hosszabb szünet után...

...nehéz megszólalni.

Itt fiatalok, boldogok, sok szép év várt még rájuk, aztán 19 évvel ezelőtt Mama előrement és most, augusztus 13-án Apukám követte. Üzenetet kapott? - lehet, de nagyon halk lehetett az az üzenet, csak Ő hallhatta...

Talán egy égi padon ugyanígy üldögélnek és mosolyognak, újra együtt...
Én meg itt maradtam nélkülük...

Fehér orgonák

A kertünkben csak egy bokor fehér orgona van, szinte majdnem a kapu mellett. Az a része a kertnek Marikáé. Gyönyörű rózsák, íriszek, estikék, szép bokrok, tuják díszítik. Sokszor találkoztunk úgy, hogy én jöttem haza, ő pedig a kis kertjében gyomlált, locsolt, ültetett. Szerette csinálni, kikapcsolódás volt számára. Olyankor beszélgettünk kicsit, gyerekekről, unokákról, egészségről, betegségről, a cicákról (merthogy nagyon szaporodnak), a terveinkről. Most is nagyon szép a kis kert, rendben van benne minden, csak épp Marika hiányzik onnan. 

A lépcsőházban egy asztalkán egy lap, rajta a szomorú hír, Marika szombaton éjjel örökre elment. A lap mellett váza, benne a kedves kertjéből szedett virágok, a fehér orgona is. 

Az a kert nekünk már mindig Marika Kertje marad...

Popper Péter (1933-2010)

Ma hajnalra virradóra elment ő is. Szerettem hallgatni, olvasni okos szavait, mindig tudott olyat mondani, írni amit vagy én is úgy gondoltam, vagy életem során találkoztam hasonló helyzettel, esetleg megoldást találtam egy bennem élő problémára. Nagyon fog hiányozni bölcsessége, már nem tudok meg tőle új dolgokat, de a könyvei, a már megtanult okosságok és az emléke velem marad.

"Nem volt olyan félév az egyetemen, amikor erkölcsi fejlődést tanítottam, hogy ne állt volna fel egy hallgató azzal, „Professzor úr, azt tetszik tapasztalni, hogy az erkölcsös embernek jobb sora van a társadalomban?” Nem, azt tapasztalom, hogy rosszabb sora van. Nem egy jutalmazott magatartás a tisztesség. „Akkor miért tetszik minket erre tanítani?” Mondom, nyuszi, én nem azt tanítom, hogy jó üzlet tisztességesnek lenni, hanem vannak emberek, akik annak ellenére megpróbálnak tisztességesek maradni, hogy ez társadalmilag hátrányos helyzetet teremt számukra. Ma minden kisiparos, meg egyéb ismerősöm azt mondja, hogy ha nem csal adót, akkor meghal éhen. Hát adót csal. Na, most az erkölcsileg hova vezet, ha lassan mindenki legálisnak érzi az adócsalást? Miközben az amerikai vagy a svéd társadalom kidobja magából az adócsalókat."

(Részlet egy beszélgetésből melyet Balla Istvánnal folytatott 2009. márciusában és ami Mindig jött egy erős ember címmel itt található)

Szabó Magda (1917-2007):

Tudom, hogy nem volt fiatal, tudom, hogy nem él senki sem örökké, tudom, hogy egyszer mindenki elindul arra az utolsó útra..., mégis... - nagyon fog hiányozni.
Soha többé nem ír új regényt, verset, színdarabot, meg kell elégednünk azzal, amit eddig alkotott. Szinte fáj. Nagyon szeretem az írásait, szerettem kedves lényét, szerettem hallgatni okos, szép szavait.
Szabó Magda ma délután, könyvvel a kezében, olvasgatás közben ment el örökre.
A könyv, a kedves jó barát, elkísérte őt az ismeretlen úton is.

Szabó Magda: MEGMARADT SZOBOTKÁNAK

„Hogy én? Hogy énvelem mi lesz?

Ezzel most ne törődj. Harmincnégy éven át csak azon törted a fejed, nekem hogy legyen könnyebb, hogy bírjam elviselni a magam sem éppen problémáktól mentes akadályversenyét, most magaddal foglalkozz, az én életművem kész. A szertartás is kész, hallod az éneket? Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére… Ne félts, én a szó minden értelmében hiszek a feltámadásban. Hát csak várj majd rám a Katalin utcán, ahogy megbeszéltük, „majd jövök”, ahogy Encsy Eszter az Őz-ben ígérte. Holtbiztos jövök, olyan biztos, mint ahogy meghaltál, holtbiztos, hogy jövök, olyan biztos, mint ahogy nem haltál meg.”

(részlet)

Csönd...

...és emlékezés.

Luciano Pavarotti (1935-2007)

Kurt Vonnegut (1922-2007)

Amerikai író, a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb és legnépszerűbb alakja.

Ősei a 19. században német területről vándoroltak be az Egyesült Államokba. Gyerekkorának sok könyvében említett emléke a nagy gazdasági világválság. Biológiát és kémiát, majd antropológiát tanult. Részt vett a II. világháborúban, meghatározó élménye volt Drezda bombázása, amelyet amerikai hadifogolyként egy mélyen fekvő pincében vészelt át. Ezt az élményt Az ötös számú vágóhíd című regénye őrzi. Korai művei a sci-fi jegyeit viselik magukon; ebből érett munkái is megőriztek valamelyest. Regényei utánozhatatlan hangulatukkal és bölcsességükkel, dermesztő fekete humorukkal tüntetnek. Vonnegut rajztehetsége is kiemelkedő volt, számos könyvét saját maga illusztrálta.

Forrás: Wikipédia