Tartogattam ezt az emléket 23-ára, de már országszerte elkezdődött az ünnepi megemlékezések sora, hát akkor én is elkezdem. Később még mást is mesélek, ez csak az első nap, annak is a délutánja az akkor 10 éves kislány szemével:
Délután különórám volt, művészi torna, és az iskolában tartották. Onnan ballagtam hazafelé az Aradi utcán, viszonylag meleg volt, mert csak egy kardigán volt rajtam és nem fáztam. Kiértem az akkori Lenin körútra és nagyon meglepett az a rengeteg ember, aki az utcán mind egy irányba ment, teherautók robogtak valahova, rajtuk szintén sok ember, valamit kiabáltak, zászlókat vittek, énekeltek.
Otthon Anyukám már nagyon várt, gyorsan adott enni, aztán kézen fogott és mi is elindultunk arra, amerre a tömeg tartott. Apukám akkor még nem ért haza.
(Egyébként nagy készülődésben voltunk, mert másnap Miskolcra akartunk utazni. Anyu délután vasalt, pakolt a bőröndökbe, mindenütt összehajtogatott, előkészített ruhák voltak.)
Mentünk az emberekkel, mint később kiderült, a Kossuth térre, anyu szorosan fogta a kezemet, nehogy elsodorjanak mellőle. Kiértünk végre a térre, ott már nagy volt a tömeg, és sokan kiabáltak, követelték Nagy Imrét, hogy mondjon beszédet. Sötétedni kezdett, de az utcai világítás nem működött. Az emberek újságpapírokat csavartak össze és mint a fáklyát, meggyújtották. Akkor már sötét volt és a hangulat is egyre tüzesebb lett, úgyhogy anyukám már nem mert tovább maradni, főleg, hogy én is vele voltam és nem tudtuk, hogy apuval mi van, hazaért-e már?
Otthon a vasalás várt bennünket, de apukámnak még se híre se hamva. Nnna, nekilátott a mamám és folytatta a készülődést a másnapi utazásra.
Végül Apukám is megjött és akkor már azt mesélte, hogy a Dózsa György úton a tömeg a Sztálin szobrot próbálja ledönteni.
Bekapcsoltuk a rádiót, ahol épp Gerő Ernő mondott beszédet, hogy mit, azt én nemigen figyeltem, de mintha nyugalomra szólította volna fel a népet, valami ilyesmi rémlik.
Ezek után, anyukámék szépen becsomagoltak a bőröndökbe, előkészítették a másnapi ruhákat és gondosan becsukták a spalettákat, mint minden este lefekvés előtt.
Egy régi, nagyon vastag falú házban laktunk a földszinten, és a lakás minden ablaka az udvarra nyílt. A lift elég közel volt, annak a zúgását, ajtajának a csapódását mindig hallottuk, ha valaki a házból elment, vagy épp megjött éjszaka. Azon az éjszakán is hallottunk zajokat, puffanásokat, de nem törődtek vele különösebben a szüleim.
Reggel korán volt ébresztő, hogy időben kiérjünk a pályaudvarra. Spaletták csukva, elvégre elutazunk, minek kinyitni?
Mindhárman szépen elkészültünk, mindenki fogta a csomagját, apunál a nagy bőrönd, és sorjáztunk kifelé a lakásból.
Nagyot néztünk, amikor láttuk, hogy a lakók láncot alkotva adogatják ki a pincében levő raktárból (a házban volt egy porcelán bolt) a törékeny üveg és porcelán árukat, ők meg minket bámultak elképedve, hogy mi meg hova igyekszünk a bőröndökkel?!
Nem hallottátok, hogy mi történt az éjszaka?
Nem. Miért, mi történt?
Aztán elmesélték, hogy lőnek és harcok folynak az utcákon, és el ne menjünk már sehova, mert lehet, hogy nem tudunk visszajönni!
Nekem így kezdődött.
A hivatalos változat:
1956. október elején a magyarországi egyetemeken már sorra fogalmazták követeléseiket a változást akaró diákok. A legaktívabbak a Műszaki Egyetem hallgatói voltak. Október 22-i éjszakai gyűlésükön pontokba szedett követeléseik között az alábbiak voltak a legfontosabbak:
a szovjet csapatok kivonása,
új kormány alakítása Nagy Imre vezetésével,
Rákosi és társai bíróság elé állítása,
általános, egyenlő és titkos választások,
új gazdaságpolitika,
a munkásság létminimumának megállapítása,
március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása.
Arról is határoztak, hogy október 23-án békés felvonulást rendeznek követeléseik alátámasztására. A felvonulást végül is engedélyezte a belügyminisztérium. Az egyetemi ifjúság először a pesti Petőfi-szoborhoz, majd Budára, az 1848-49-es szabadságharc legendás hírű tábornoka, Bem szobra elé vonult, ahol felolvasták követeléseiket. Innen a tömeg a főváros lakóival kiegészülve a Parlament elé ment, ahol a mintegy 200 ezer főnyi sokaság követelésére Nagy Imre mondott beszédet. A beszéd csalódást okozott, mert bár Nagy Imre elismerte a követelések jogosságát, a kibontakozást a kommunista párton belüli változások útján képzelte el. A tömeg jelentős része ezután a Magyar Rádió elé vonult, mert azt akarta elérni, hogy követeléseiket a rádióban beolvassák. Közben elhangzott a Rákosi helyére állított Gerő Ernő rádióbeszéde, amely sértegető hangnemben szólt a tüntetőkről.
Az elégedetlenség egyre fokozódott, az épületben tartózkodó ÁVH-őrség és a tömeg között fegyveres harc tört ki, megkezdődött a Rádió ostroma. A tüntetőkhöz a munkáskerületek fiataljai nagy számban csatlakoztak és ledöntötték a városligeti 10 méter magas Sztálin-szobrot. A Rádió épületét hajnalra elfoglalták a felkelők.
A közel egy évtizedes nyomasztó személyi kultusz és a szovjet érdekeket szolgáló diktatúra ellen elemi erővel robbant ki a forradalom ezen a napon.
Délután különórám volt, művészi torna, és az iskolában tartották. Onnan ballagtam hazafelé az Aradi utcán, viszonylag meleg volt, mert csak egy kardigán volt rajtam és nem fáztam. Kiértem az akkori Lenin körútra és nagyon meglepett az a rengeteg ember, aki az utcán mind egy irányba ment, teherautók robogtak valahova, rajtuk szintén sok ember, valamit kiabáltak, zászlókat vittek, énekeltek.
Otthon Anyukám már nagyon várt, gyorsan adott enni, aztán kézen fogott és mi is elindultunk arra, amerre a tömeg tartott. Apukám akkor még nem ért haza.
(Egyébként nagy készülődésben voltunk, mert másnap Miskolcra akartunk utazni. Anyu délután vasalt, pakolt a bőröndökbe, mindenütt összehajtogatott, előkészített ruhák voltak.)
Mentünk az emberekkel, mint később kiderült, a Kossuth térre, anyu szorosan fogta a kezemet, nehogy elsodorjanak mellőle. Kiértünk végre a térre, ott már nagy volt a tömeg, és sokan kiabáltak, követelték Nagy Imrét, hogy mondjon beszédet. Sötétedni kezdett, de az utcai világítás nem működött. Az emberek újságpapírokat csavartak össze és mint a fáklyát, meggyújtották. Akkor már sötét volt és a hangulat is egyre tüzesebb lett, úgyhogy anyukám már nem mert tovább maradni, főleg, hogy én is vele voltam és nem tudtuk, hogy apuval mi van, hazaért-e már?
Otthon a vasalás várt bennünket, de apukámnak még se híre se hamva. Nnna, nekilátott a mamám és folytatta a készülődést a másnapi utazásra.
Végül Apukám is megjött és akkor már azt mesélte, hogy a Dózsa György úton a tömeg a Sztálin szobrot próbálja ledönteni.
Bekapcsoltuk a rádiót, ahol épp Gerő Ernő mondott beszédet, hogy mit, azt én nemigen figyeltem, de mintha nyugalomra szólította volna fel a népet, valami ilyesmi rémlik.
Ezek után, anyukámék szépen becsomagoltak a bőröndökbe, előkészítették a másnapi ruhákat és gondosan becsukták a spalettákat, mint minden este lefekvés előtt.
Egy régi, nagyon vastag falú házban laktunk a földszinten, és a lakás minden ablaka az udvarra nyílt. A lift elég közel volt, annak a zúgását, ajtajának a csapódását mindig hallottuk, ha valaki a házból elment, vagy épp megjött éjszaka. Azon az éjszakán is hallottunk zajokat, puffanásokat, de nem törődtek vele különösebben a szüleim.
Reggel korán volt ébresztő, hogy időben kiérjünk a pályaudvarra. Spaletták csukva, elvégre elutazunk, minek kinyitni?
Mindhárman szépen elkészültünk, mindenki fogta a csomagját, apunál a nagy bőrönd, és sorjáztunk kifelé a lakásból.
Nagyot néztünk, amikor láttuk, hogy a lakók láncot alkotva adogatják ki a pincében levő raktárból (a házban volt egy porcelán bolt) a törékeny üveg és porcelán árukat, ők meg minket bámultak elképedve, hogy mi meg hova igyekszünk a bőröndökkel?!
Nem hallottátok, hogy mi történt az éjszaka?
Nem. Miért, mi történt?
Aztán elmesélték, hogy lőnek és harcok folynak az utcákon, és el ne menjünk már sehova, mert lehet, hogy nem tudunk visszajönni!
Nekem így kezdődött.
A hivatalos változat:
1956. október elején a magyarországi egyetemeken már sorra fogalmazták követeléseiket a változást akaró diákok. A legaktívabbak a Műszaki Egyetem hallgatói voltak. Október 22-i éjszakai gyűlésükön pontokba szedett követeléseik között az alábbiak voltak a legfontosabbak:
a szovjet csapatok kivonása,
új kormány alakítása Nagy Imre vezetésével,
Rákosi és társai bíróság elé állítása,
általános, egyenlő és titkos választások,
új gazdaságpolitika,
a munkásság létminimumának megállapítása,
március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása.
Arról is határoztak, hogy október 23-án békés felvonulást rendeznek követeléseik alátámasztására. A felvonulást végül is engedélyezte a belügyminisztérium. Az egyetemi ifjúság először a pesti Petőfi-szoborhoz, majd Budára, az 1848-49-es szabadságharc legendás hírű tábornoka, Bem szobra elé vonult, ahol felolvasták követeléseiket. Innen a tömeg a főváros lakóival kiegészülve a Parlament elé ment, ahol a mintegy 200 ezer főnyi sokaság követelésére Nagy Imre mondott beszédet. A beszéd csalódást okozott, mert bár Nagy Imre elismerte a követelések jogosságát, a kibontakozást a kommunista párton belüli változások útján képzelte el. A tömeg jelentős része ezután a Magyar Rádió elé vonult, mert azt akarta elérni, hogy követeléseiket a rádióban beolvassák. Közben elhangzott a Rákosi helyére állított Gerő Ernő rádióbeszéde, amely sértegető hangnemben szólt a tüntetőkről.
Az elégedetlenség egyre fokozódott, az épületben tartózkodó ÁVH-őrség és a tömeg között fegyveres harc tört ki, megkezdődött a Rádió ostroma. A tüntetőkhöz a munkáskerületek fiataljai nagy számban csatlakoztak és ledöntötték a városligeti 10 méter magas Sztálin-szobrot. A Rádió épületét hajnalra elfoglalták a felkelők.
A közel egy évtizedes nyomasztó személyi kultusz és a szovjet érdekeket szolgáló diktatúra ellen elemi erővel robbant ki a forradalom ezen a napon.
olvasom és sokat segít....
VálaszTörlés