"Az élet nem habos torta", de nem ám!

Beszélgettem a lányommal telefonon, vasárnap megkapják ők is az oltásukat, így a májusi találkozó egyre reálisabbnak tűnik. Ami viszont nagyon szomorú, hogy a fiatalok egyre depressziósabbak. Nem csak nálunk, más országokban is. Úgy érzik, hogy a vírus és a velejáró korlátozások elvették tőlük az életüket. Van is benne igazság.

Kicsilány egy ideig az egyetem mellett egy ügyvédi irodában dolgozott, de borzasztó unalmasnak érezte, ezért inkább kilépett. Régebben is dolgozott, színházban, moziban, azt érdekesebbnek találta. Egy darabig otthon volt, tanult, főzőcskézett, kézműveskedett, próbált valahogy létezni. Most megint elment dolgozni, mert nem bírta, hogy alig találkozik emberekkel. Ez a vírus tönkreteszi a fiatal és az idősebb felnőttek életét. 

Kislegény készül az érettségire, de teljesen kilátástalannak látja a jövőjét. Ő zenésznek született, a gitár és a zene a mindene. Hát ebből biztos nem fog megélni. Most teljesen maga alatt van, egyik barátja öngyilkos lett, egy másik pedig eltűnt. Alig lehet hozzá szólni, érthetően nagyon rossz a kedve, sokat alszik, hogy ne kelljen szembesülnie a valósággal. Nem is tudom, ha húsz évesen az én életem alakult volna így... 

Ez az egész úgy hat a fiatalokra, mint egy háború. Lelkileg viseli meg őket, mint kiderült, mostanában már fizikailag is, és valószínű, hogy egész életükben viselni fogják a következményeket. Nagyon sajnálom ezt a nemzedéket, de a szüleiket is, hiszen látják a gyermekeiket szenvedni és nem nagyon tudnak segíteni rajtuk. 

Nekünk, nyugdíjasoknak legalább van egy biztos jövedelmünk, több, vagy kevesebb, de van. Ez nagyon fontos, nem kell bizonytalanságban élnünk. Aki még dolgozik..., na, ott már senki sincs biztonságban. Bármikor jövedelem nélkül maradhat, bele sem merek gondolni, milyen érzés lehet. Nagyon sok a probléma és az átlagembernek nem az a gondja, hogy mikor és hová utazhat, vagy mehet-e meccsre, tarthat-e bulikat, hanem az, hogy holnap lesz-e munkája, lesz-e mit enni a családnak, lesz-e fedél a fejük fölött és egyáltalán, lesz-e életük?

A 2. oltás után

Ma megkaptam a második oltásomat is. Nem tudom, hogy csak ezen a klinikán, vagy máshol is ilyen felkészültek, udvariasak, segítőkészek az orvosok, nővérek, de nekem semmi panaszom nem lehet rájuk, sőt...! Most is azonnal fogadtak, az is igaz, hogy amikor eljöttem, már állt egy kisebb sor. Tehát túl vagyok az oltásokon, most várom, hogy lesz-e mellékhatás? Bízom benne, ha lesz is, nem lesz vészes. Jelenleg jól vagyok.

Reggel, mikor felkeltem, láttam, hogy a szép piros virágom már hervadóban van:

Délelőtt még kattintottam pár fotót, olyan szép kék volt az ég és a kert kezdi felvenni azt a szép, harsogó zöld ruháját, ami csak ilyenkor tavasszal létezik. Nyáron inkább fáradt zöld, majd az erős naptól, sajnos a fű kezd kiégni.

Hasznosan töltött nap

Ez aztán sűrű nap volt! 

Délelőtt megkaptam az oltásom, nem panaszkodom, nagyon simán ment minden. Nem volt tömeg, az emberek nyugodtak voltak, a klinikán mindenki kedvesen, udvariasan viselkedett. Erről elég ennyi, az előző bejegyzésem hozzászólásaiban kicsit részletesebben írtam a történtekről. 

Mikor hazaértem, pihentem egy keveset, majd összeütöttem egy egyszerű ebédet, aminek a felét jóízűen megettem. A többi jó lesz holnapra. Ebéd után ittam egy kávét és leültem a géphez, játszottam egy keveset, olvasgattam blogokat, híreket, közben valaki felcsöngetett. 

Kinéztem az ablakon, hát a hintafotelemet hozták meg! Semmi értesítés, csak úgy, minden sms, e-mail, telefon nélkül megjelent a szállító. Nagy doboz, elég nehéz, de felhozta az ember az ajtóig és még az előszobába is betolta. Nem maradt el a "jutalma", megérdemelte. 

Ott álltam a nagy dobozzal, az oltásommal és kicsit fáradtan, de nem bírtam ki, ki kellett bontanom azt a dobozt. Kipakoltam a szoba közepére és ismerkedtem egy kicsit a fotel darabjaival. Kerestem valami összeszerelési útmutatót, de nem találtam. Hát jó, akkor anélkül szerelek, gondoltam magamban. Két karfa, három részben az ülőke, csavarok és szerszám a csavarokhoz. 

Először sikerült az ülő- és támlarészt összerakni, aztán elkezdtem a karfákat rászerelni. Hja, nem úgy van az! De nem ám, mert fordítva kezdtem neki: az állítható lábtartót nem lefelé, hanem felfelé lehetett állítgatni.

Szétszedtem, könnyebb volt, mint összerakni, aztán újra összeszereltem, de most már jó irányban állt a lábtartó. A lényeg az, hogy sok fejtörés, lábfájás, derékfájás után sikerült összeraknom a hintafotelem. 

Minden felesleges zacskót, szerszámot, szemetet elpakoltam, kidobtam, nézem, a régi fotelben van egy darab papír, megfordítom, hát a használati utasítás volt az összeszereléshez! Már késő, nem kellesz, egyedül is boldogultam. Kicsit nehezebben, de megoldottam! 

Akkor ment a tévében a híradó és még ki kellett osztanom a holnapi gyógyszerem, vacsorázni és bevenni az esti adag kilenc szem tablettámat. Mostanra ezeken is túl vagyok. A derékfájás és lábfájás maradt, de a hintafotel is. Kipróbáltam, kényelmes és hintázni is tudok benne. Az oltásnak egyelőre nem érzek semmi mellékhatását, ez is maradjon csak így. Biztos jól fogok aludni az éjjel.

Felhők naplementében

Szépek voltak, kár, hogy az a háztető belóg a képbe. Régen egy sokkal alacsonyabb ház állt a helyén, azt jobban szerettem, sokkal jobban illeszkedett az utca hangulatába és nem takarta el az eget. 

Ma reggel láttam, hogy a kert végre felébredt, az aranyvessző virágzik, még nem teljesen, de már látszanak a kis sárga bimbók, a fák rügyeznek, zöldül a fű, visszavonhatatlanul itt a tavasz.

A mai napi teendők mellé pipa került, mindent elintéztem. Láttam a neten, hogy az oltásra várók sora jó hosszú, nem tudom, hogy hogyan fogom átvészelni? Volt valamikor egy összecsukható kempingszékünk, sajnos nincs már meg a vászon ülőkéje, csak a váza. Most de jól jönne! Elvihetném magammal. A második adag vakcinára, ha ilyen sokan lesznek akkor is, úgy megyek, hogy viszek magammal egy ilyen széket.

Porzsák,

vagy fotel? Ma, ha minden igaz, kiderül. Azért megírhatták volna abban az sms-ben, hogy mi a száma, akkor be tudnám azonosítani. 

Vasárnap jött a telefon, holnap oltanak! Az élelmiszer-rendelést áttettem csütörtökre. Spórolok a kenyérrel, hogy kitartson addig. Kicsit izgulok, az éjjel már ott voltam a klinikán, ahol oltani fognak, persze csak álmomban.

Ne felejtsem el! - taxit kell rendelnem holnapra! Csak legyek már túl rajta! Nem az oltástól félek, szurkáltak már épp eleget, hanem a körülményektől: vajon sokan lesznek? Nem szeretném, de ez aztán nem rajtam múlik.

Na, megyek reggelizni, lassan fel kell készülnöm a csomag fogadására, kb. 1 óra múlva kezdődik a várakozás. 

Az elmúlt pár napban

történt egy s más. Keresnem kellet a porszívóhoz porzsákot. Körülnéztem és az egyik webáruházban, ahol szinte mindent megtalálsz ("Minden szinten, szinte minden" - Corvin), én is megtaláltam a megfelelő porzsákot. 

Gondoltam, ha már ott vagyok, rákeresek a hintaszékre és találtam is, nem olyan régi fajtát, amit eredetileg elterveztem, hanem inkább hintafotelt - lábtartóval. Ez kell nekem! - ebben feltett lábbal tudok pihenni, nem is olyan vészes az ára, nosza, ezt is megrendeltem. Szerdán hozzák az élelmiszert, tehát jól betábláztam magam rendelések terén. Valószínű, hogy az összeset hét elején fogják hozni, csak remélem, hogy nem így lesz...

Pénteken nyugodtan üldögélek, megszólal a telefon, a rendelőből hívtak, hogy ilyen és ilyen vakcina van, elfogadom-e? Persze, hogy elfogadom, minden jobb, mint a semmi. Jó, akkor majd később értesítenek, hogy mikor és hol fogom megkapni az oltást. Ebben maradtunk. Ha ez is a hét elejére esik, akkor fogalmam sincs, hogy hogyan fog alakulni az eljövendő hetem. Kissé ideges vagyok, abban bízom, ha ütköznek az időpontok, valamelyiket későbbre tudom tenni. Nagyon nem szeretem a bizonytalanságot!

Lányomnak is szóltam az oltásról, nagyon örült, pedig még sok időbe fog telni, hogy nyugodtan együtt lehessünk. Első, majd 2-3 hét után második oltás, utána legalább két hét szünet és neki is meg kell kapnia ahhoz, hogy végre találkozhassunk, meg a gyerekeknek is. Nekik hármójuknak nincs semmi krónikus betegsége (hála Istennek), úgyhogy az utolsók között lesznek a sorban. Addigra lehet, hogy az én oltásom szavatossága lejár és akkor minden kezdődik elölről. Vége lesz ennek valaha?

Csöndesek itt a nappalok

Úgy telnek a napok, mint eddig, nálam semmi nem változott az új rendelkezések bevezetésével. Eddig is itthon ültem, eztán is itthon ülök. 

Alszom, felkelek, elvégzem a napi teendőimet, kimegyek az erkélyre levegőzni, fotózni, főzök, időnként, amikor jobban érzem magam, takarítok, sétálgatok a szobában, eszem, mérem a vércukorszintemet, betartom a diétámat, rejtvényt fejtek, olvasgatok: verseket, könyveket, blogokat, néha írok is, esténként kiosztom a másnapi gyógyszereimet, aztán szorgalmasan be is veszem mindet. 

Hetente várom a szállítókat, ők látnak el élelemmel. Időnként lemegyek (maszkban), megnézem a postaládát, leviszem a szelektált szemetet, kicsit gyönyörködöm a fákban, a természetben és előre félek a visszafelé megmászandó emeletektől. Pihenek, gondolkozom, nem unatkozom.

Böngészgetek a neten, találtam egy hintaszéket, talán meg is veszem... Majd beleülök és ringatom magam, hiszen "senki nincs, ki elringasson", nem jöhetnek ringatni, mert vigyáznak rám...

"Ez a nap is,
Mint a többi.
Elmúlt. Vége.
Ez az est is,
Mint a többi
Eljött. Béke."

Tóth Árpád: Ez a nap is
(részlet)

A vírus mit csinál 24-én?

Szenteste a kijárási tilalom szünetel. Kihirdették. 

A vírus nem szólt semmit, szerintem teszi ugyanazt amit eddig, vagyis ahol tud, fertőz. 

Ki érti ezt? Nem a vírust, hanem az egyéjszakás szabad vándorlást. Nincs még elég áldozat? 

A vírus nem tudja, hogy most ünnep van, szenteste, ő - az emberiségre nézve elég borzasztó természeténél fogva - ünnep ide, ünnep oda, tenni fogja a dolgát. 

Aztán elmúlik Karácsony és mi gyászolhatunk, vagy esetleg minket gyászolnak majd. Késő bánat. 

Én azt mondom, ha már így adódott, vigyázzon mindenki saját magára és lehetőleg ne menjen sehová. 

(Bár... van egy olyan érzésem, hogy vannak akik örülnek, hogy mehetnek. Hát ők menjenek, én maradok.)

 

Szeptember végén

Fázócska. Ezt hozta szeptember utolsó hétvégéje. Be kellett kapcsolni a konvektort. Igaz, még csak a gyújtóláng lobog, de ez megnyugtat, mert így bármikor jó meleget csinálhatok a lakásban és ez a kicsi láng is sokat számít. 

A másik, nagyon kellemetlen hír: tegnap 950 új koronavírusos beteget regisztráltak és 12 beteg halt meg. Egyre inkább igazoltnak látom a döntésem, mégpedig az önként vállalt karantént és emberek társaságában a "maszkot fel!" 

 

Én könnyen beszélek a lakásban maradásról, nyugdíjasként megtehetem. A dolgozó, vagy iskolába járó többségnek ez jóval nehezebb. Sokaknak a léte múlik ezen. Megértem, de a maszkot fel lehet venni nekik is. Nem értem azokat az embereket akik ezt a kicsinek számító gesztust sem képesek megtenni embertársaik egészsége érdekében. Nincsenek sokan, de ha csak egy valaki nem veszi fel, az is több a kelleténél!