Ma süt a Nap, az erkélyajtó nyitva, a tegnapi levertség a tegnapé maradt, ma szép és jó minden, a levegőben érzem az igazi tavaszt, tehát:
Nagypapa alapjáraton nagyon vidám ember volt, sokat viccelődött, persze biztos neki is voltak rosszabb napjai, de azokra én nem emlékszem. Nagyon vékony, szívós emberke és nagyon büszke arra, hogy amíg dolgozott, soha nem kellett betegállományba mennie.
Volt, hogy kettesben maradtunk otthon, olyankor ő főzött. Amire nagyon emlékszem, az ízét még most is érzem, a pirított hagymás zsírral nyakon öntött törtkrumpli. Hús nem volt mellé, egyszerű étel és én mégis úgy gondolok vissza rá, mintha valami nagy lakomát csaptunk volna.
Az eredeti szakmája fodrász volt, de a háború után egy gyárban dolgozott, hogy miért? - fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy védőételnek kapott minden nap sós kekszet, amit aztán én kaptam meg esténként, mikor hazajött. Azóta sem ettem olyat.
Szép hangja volt, sokszor énekelgetett, tőle hallottam először az A csitári hegyek alatt-ot és az Egy rózsaszál szebben beszél-t. Nem csak szépen énekelt, hanem festegetett is, olaj- és vízfestményeket, általában tájképeket. A festegetés valahogy a családunkhoz tartozott, többen is ecsetet ragadtak csak úgy, a saját örömükre.
Említettem valahol a villamosozásokat... Hát igen, az volt a vasárnapi szórakozás. Nagypapa váltott átszállójegyet és addig ültünk egyik villamosról a másikra, míg le nem telt az az egy óra, amíg a jegyünk érvényes volt. Egész jól bejártuk így a várost. Egyszer, valamelyik rokonunktól kaptam egy fekete horgolt kiskutyát, fekete szeme volt és kis piros nyelve, nagyon szerettem. Egyik alkalommal, amikor villamosoztunk, elvesztettem a kiskutyát. Szegény nagypapa, magát okolta, hogy nem vigyázott ránk jobban.
Szinte nem létezett olyasmi, amit ne engedett volna meg nekem. Fésülgettem a haját, kicsi, gumival szorosan összefogott copfokkal „díszítettem” fel a fejét. Hagyta, soha nem szólt rám. Mondjuk nem is ő nevelt, azt a nagymamára hagyta, ő inkább csak szórakoztatott.
Volt egy „nagy utazásunk” is, elmentünk ketten dédnagymamához (nagypapa édesanyja) Soroksárra! Ott meg az lett az örök emlék, azon kívül, hogy találkozhattam a dédivel, hogy kecsketejet ihattam. Azóta sem ittam, de emlékezetem szerint, nem volt rossz, egy egész bögrével felhajtottam.
Nagypapának köszönhetem az első május elsejei felvonulásomat is. Ő mutatta meg nekem, hogy a dísztribünön melyik bácsi a Rákosi Mátyás. Nem volt nehéz megtalálni, világított a kopaszsága.
Később, mikor már a mamámékkal lehettem, sokszor jöttek hozzánk, olyankor apukámmal snapszlizott, sakkozott és közben eszegettek valami süteményt, nagymama, mama meg én külön beszélgettünk. Visszahozhatatlan délutánok...
1956-ban a lövöldözések alatt ugyan ki hozott nekünk kenyeret és amit csak tudott? - Ki? - nem más, mint az én drága nagypapám. Az életét kockáztatta minden alkalommal és mégis jött. Mit lehet ehhez hozzátenni?
Örökmozgó volt, nem bírt megülni a fenekén – ahogy nagymama mondta. És tényleg, közel 80 évesen még dolgozott, büszkén mesélte, hogy a Fradi pályáját hogy gondozza, majd egy kórház konyháján lett kisegítő és még akkor is útba ejtett bennünket, mindig hozott valami csekélységet, amit nagymama küldött.
Kicsit elérzékenyültem. Azt hiszem, nagyon hálásnak kell lennem a családomért. A múltbéliekért és a jelenben élőkért is...
Nyolc éves koromig elég nehéz gyermekkorom volt, a szegénység, a hol itt, hol ott, ahol éppen be tudtak fogadni, de a szeretetből sosem volt hiányom, bőven kaptam, hol itt, hol ott, ahol éppen befogadtak...
