1956. október 23.

Sokaknak már történelem

Faludy György: 1956, TE CSILLAG

A terrible beauty is born. (Yeats)

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

Egy kislány emlékei

Itt olvasható az én visszaemlékezésem 1956-ra. Tíz éves voltam akkor. 

 (1., 2., 3., 4., 5. részlet.)

Nagypapa

Ma süt a Nap, az erkélyajtó nyitva, a tegnapi levertség a tegnapé maradt, ma szép és jó minden, a levegőben érzem az igazi tavaszt, tehát: 

Nagypapa alapjáraton nagyon vidám ember volt, sokat viccelődött, persze biztos neki is voltak rosszabb napjai, de azokra én nem emlékszem. Nagyon vékony, szívós emberke és nagyon büszke arra, hogy amíg dolgozott, soha nem kellett betegállományba mennie. 

Volt, hogy kettesben maradtunk otthon, olyankor ő főzött. Amire nagyon emlékszem, az ízét még most is érzem, a pirított hagymás zsírral nyakon öntött törtkrumpli. Hús nem volt mellé, egyszerű étel és én mégis úgy gondolok vissza rá, mintha valami nagy lakomát csaptunk volna. 

Az eredeti szakmája fodrász volt, de a háború után egy gyárban dolgozott, hogy miért? - fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy védőételnek kapott minden nap sós kekszet, amit aztán én kaptam meg esténként, mikor hazajött. Azóta sem ettem olyat. 

Szép hangja volt, sokszor énekelgetett, tőle hallottam először az A csitári hegyek alatt-ot és az Egy rózsaszál szebben beszél-t. Nem csak szépen énekelt, hanem festegetett is, olaj- és vízfestményeket, általában tájképeket. A festegetés valahogy a családunkhoz tartozott, többen is ecsetet ragadtak csak úgy, a saját örömükre. 

Említettem valahol a villamosozásokat... Hát igen, az volt a vasárnapi szórakozás. Nagypapa váltott átszállójegyet és addig ültünk egyik villamosról a másikra, míg le nem telt az az egy óra, amíg a jegyünk érvényes volt. Egész jól bejártuk így a várost. Egyszer, valamelyik rokonunktól kaptam egy fekete horgolt kiskutyát, fekete szeme volt és kis piros nyelve, nagyon szerettem. Egyik alkalommal, amikor villamosoztunk, elvesztettem a kiskutyát. Szegény nagypapa, magát okolta, hogy nem vigyázott ránk jobban. 

Szinte nem létezett olyasmi, amit ne engedett volna meg nekem. Fésülgettem a haját, kicsi, gumival szorosan összefogott copfokkal „díszítettem” fel a fejét. Hagyta, soha nem szólt rám. Mondjuk nem is ő nevelt, azt a nagymamára hagyta, ő inkább csak szórakoztatott. 

Volt egy „nagy utazásunk” is, elmentünk ketten dédnagymamához (nagypapa édesanyja) Soroksárra! Ott meg az lett az örök emlék, azon kívül, hogy találkozhattam a dédivel, hogy kecsketejet ihattam. Azóta sem ittam, de emlékezetem szerint, nem volt rossz, egy egész bögrével felhajtottam. 

Nagypapának köszönhetem az első május elsejei felvonulásomat is. Ő mutatta meg nekem, hogy a dísztribünön melyik bácsi a Rákosi Mátyás. Nem volt nehéz megtalálni, világított a kopaszsága. 

Később, mikor már a mamámékkal lehettem, sokszor jöttek hozzánk, olyankor apukámmal snapszlizott, sakkozott és közben eszegettek valami süteményt, nagymama, mama meg én külön beszélgettünk. Visszahozhatatlan délutánok... 

1956-ban a lövöldözések alatt ugyan ki hozott nekünk kenyeret és amit csak tudott? - Ki? - nem más, mint az én drága nagypapám. Az életét kockáztatta minden alkalommal és mégis jött. Mit lehet ehhez  hozzátenni? Örökmozgó volt, nem bírt megülni a fenekén – ahogy nagymama mondta. És tényleg, közel 80 évesen még dolgozott, büszkén mesélte, hogy a Fradi pályáját hogy gondozza, majd egy kórház konyháján lett kisegítő és még akkor is útba ejtett bennünket, mindig hozott valami csekélységet, amit nagymama küldött. 

Kicsit elérzékenyültem. Azt hiszem, nagyon hálásnak kell lennem a családomért. A múltbéliekért és a jelenben élőkért is... Nyolc éves koromig elég nehéz gyermekkorom volt, a szegénység, a hol itt, hol ott, ahol éppen be tudtak fogadni, de a szeretetből sosem volt hiányom, bőven kaptam, hol itt, hol ott, ahol éppen befogadtak...

Ünnepel

az ország, igaz, most nagyon visszafogottan. A járvány az ünnepeket sem kíméli, országos nagy rendezvényeket nem lehet tartani, de bent a szívekben mégis nagy ünnep ez a nap. 

Egyszer (2006-ban), ebben a blogban már megírtam az emlékeimet az 56-os forradalomról, ismételni nem akarok, de aki kíváncsi rá: itt megtalálhatja (Ez az ötödik rész, de megtalálható a többi is, csak fordított sorrendben. Legelöl ez a bejegyzés látható, alatta olvasható a visszaemlékezés.)

Emlékezés 5.

November 4-én bejöttek az oroszok.

Itt voltak előtte is, de mint később kiderült, az itt állomásozó csapatokat le kellett cserélniük, mivel sokan közülük szimpatizáltak a magyar néppel és a forradalommal, tehát megbízhatatlanokká váltak.

Ami ezután történt az már felért egy háborúval. Nem bombáztak, de ágyúval lőtték Budapestet. Az ágyúk hangja messzire elhallatszott. Ekkor én már nagyon féltem. Apukám, hogy engem megnyugtasson a rekamiét megpakolta ágyneművel és elhúzta a fal mellől, így mögé lehetett bújni. Apu azt mondta, hogy az felfogja a golyókat. A puskagolyót talán igen, de egy ágyúgolyót?!

A csöndesebb órákban változatlanul olvastam és színeztem a képeket, amik a mesekönyvemben voltak. Hallgattam a felnőttek beszélgetéseit, szüleim tanakodását, hogy menjünk, vagy maradjunk. Én mentem volna, erre emlékszem, de ők másképp döntöttek, így maradtunk. És egyfolytában szólt a rádió.

Sokan, akik elmentek az országból a Szabad Európa rádión keresztül üzentek, hogy élünk, ne izguljatok értünk, jó helyen vagyunk.

Mikor vége lett mindennek és először mentünk ki az utcára, borzalmas kép fogadott minket! A házak nagy része, ott ahol a harcok folytak, leégve, szétlőve. Egész lakások látszottak a berendezéssel, mert a ház homlokzata eltűnt. A falak tele golyó ütötte lyukakkal, az utcán még halottak hevertek. Akkor láttam életemben először halott embert. A tereken sírok, mert sok embert ott temettek el, mivel a temetőkbe nem tudtak eljutni.

Az egyik téren koporsók, rengeteg, fedél nélkül, a földön és a fáknak támasztva, hogy az emberek megnézhessék őket, talán felismeri valaki bennük az ismerősét, rokonát. Őket nem tudták beazonosítani... A felismerhetetlenségig összeégett, eltorzult arcok. Be sem kell csuknom a szememet, most is látom őket... Előttük lassan lépkedtek az emberek, remélve, hogy nem az ő rokonuk fekszik a következő koporsóban.

A Köztársaság tér teljesen felásva, ott keresték a titkos alagutat. Az utcákon elhagyott, kiégett tankok, és szomorú emberek, akik mind siettek valahová.

Borzalmas képek, örökre bevésődtek az agyamba és a lelkembe! Mindenki megsérült akkor, ha nem is fizikailag, de lelkileg biztos!

Aztán..., aztán visszamentek az emberek dolgozni, a gyerekek újra iskolába jártak. Ott a változást csak az jelentette, hogy orosz helyett németet tanítottak, de azt is csak fél évig, utána ismét az orosz nyelv lett a kötelező.

Csomagokat küldtek a világ minden tájáról az ország megsegítésére, azokból kaptunk olyan csokoládékat (svájci), amit addig soha még csak nem is láttunk. Akkor kaptuk az első golyóstollakat, amivel nem volt szabad az iskolában írni, mert rontotta a szép írást. Akkor kezdtem el szalvétát gyűjteni, mert azt is kaptunk, nagyon szépeket. Akkor ettem életemben először déligyümölcsöt és a banán nagyon nem ízlett, olyan volt, mint a szappan. (Persze, mert éretlen volt) Akkor láttam és ettem először fügét. Ez fontos volt az én életemben, mert anyukám sokszor szólított fügének. Azt mondta, hogy neki az a kedvence és azért hív engem is annak, mert nagyon szeret. Nekem is ízlett, de azért nem lett a kedvencem.

Hát, így. Biztos van sok dolog, amiről itt nem írtam, vagy mert nem jutott eszembe, vagy nem tartottam olyan fontosnak. A lényeg benne van. Ilyen volt nekem 1956, amikor 10 éves kislány voltam.

Emlékezés 4.

November 3-án bemondták a rádióban, hogy az élet visszatért a régi kerékvágásba, mindenki mehet dolgozni, biztonságos az utcán közlekedni.
Az én vállalkozó szellemű anyukám rögtön úgy döntött, hogy akkor mi elindulunk, meglátogatjuk nagymamáékat. Apu elment dolgozni, mi pedig gyalogosan útra keltünk a VIII. kerületbe. Sétálva mentünk, bámészkodtunk, néztük a szétlőtt, kiégett házakat. Furcsa volt így a város, mintha a háború után lettünk volna.
Rendben eljutottunk a József körúton kb. a régi Híradó moziig. Ott a szembejövőket megkérdezte anyu, hogy milyenek a körülmények a Bókay János utca környékén? Bárkit kérdezett, mindenki azt mondta, hogy nehogy bemenjünk arra, mert ott, a mellékutcákban még most is lőnek.
Közben volt a körúton, valahol ott, a mozi környékén egy nagyon nagy könyvüzlet és pont előtte egy útkereszteződés. Hát én ott olyat láttam, amit soha nem fogok elfelejteni és amiről addig csak az iskolában hallottam. Könyveket égettek. Hatalmas máglyát raktak könyvekből az út közepén és égtek a könyvek... Értem én, hogy Rákosi elvtársról és Sztálinról, Leninről, meg a kommunizmusról, meg ki tudja még, hogy mi mindenről szólhattak azok a könyvek, de akkor is! Még ma is, hogy így emlékezem, érzem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem. Komolyan. Könyvégetés... - nekem ez a fasizmussal volt egyenlő, róluk tanultuk az iskolában, hogy ilyesmiket műveltek.
Még mentünk tovább, de anyukám is elbizonytalanodott, hogy talán mégsem olyan jó ötlet ez a látogatás. Páran még szóltak, hogy ne menjünk tovább, így aztán visszafordultunk.
Ahogy sétáltunk hazafelé, egyszer csak puskaropogás, mellettem láttam, ahogy pattognak a golyók a kövön. Pillanatok alatt zajlott le minden. Anyu mellett mentem, de nem fogtam a kezét, ő meg, hogy elérjen, a karomnál próbált elkapni, de a keze lecsúszott és már csak úgy tudott elérni, hogy elcsípett, vagyis jól megcsípte a karomat. Körülöttünk mindenki rohanni kezdett, a legközelebbi kapualjba rángattak be minket. Ott már elég sokan voltak és mind arra vártunk, hogy elhallgassanak a géppuskák. Én fel sem fogtam, hogy mi történt, azon nyafogtam, hogy nagyon fáj, ahol anyukám megcsípett. Szegény, mentegetőzött, de én akkor sem értettem, hogy miért kellett így belém csípnie. Még ott, a kapualjban, beszélgetni kezdtünk egy nénivel, aki elmesélte, hogy ő Budáról jött át, de nem tud eljutni a munkahelyére, most megpróbál hazamenni, és ha nem zavarja a mamámat, akkor ő velünk tartana, mert egyedül fél. Persze, jöjjön velünk.
Mikor végre csend lett, hárman mentünk tovább. Viszonylag hamar és minden különösebb kaland nélkül eljutottunk az Oktogonig. Volt ott egy étterem, a Kékes, szemben a Lenin körúttal, oda mentünk be cigarettát venni (a mamám dohányzott). Éppen a pénztárnál álltunk, amikor a Nyugati pályaudvar felől megint lőni kezdtek. Valaki elordította magát, hogy mindenki hasra! Mi is hasravágtuk magunkat és megint csak vártunk, hogy elhallgassanak a géppuskák. Mikor vége lett, akkor láttuk, hogy pont ott, ahol mi álltunk, szétlőtték az ablaküveget. Ha nem hasalunk le, talán ma nem írom ezt az emlékezést... Na, akkor már felfogtam, hogy mibe is csöppentünk bele! Nagyon féltem, de nem volt mese, tovább kellett menni!
Átmentünk a másik oldalra, eljutottunk majdnem az Aradi utcáig, amikor megint lőni kezdtek. Ott én már sokkot kaptam, berohantam a legközelebbi házba, fölszaladtam az emeletre és zokogtam. Szabályosan hisztériás rohamot kaptam. Hiába volt újra csönd, én nem voltam hajlandó kitenni a lábam az utcára. Ketten könyörögtek, hogy alig kell már menni, pár házzal odébb már otthon is leszünk, én csak hajtogattam, hogy nem megyek sehova. Fogalmam sincs, hogy végül hogy mentünk haza. Az az idő teljesen kiesett az emlékezetemből.
Bori néni, akit a József körúton ismertünk meg, nálunk maradt addig, amíg valóban vége nem lett az egész forradalomnak. Apu ugyan felajánlotta neki, hogy hazakíséri, de Bori néni nem mert átmenni a hídon, emlékezett még a háborúra. Sokat foglalkozott, beszélgetett, tanult velem, együtt nézegettük az I. világháborús Tolnai Világlapjainak hatalmas bekötött példányát. Talán ezzel akarta viszonozni, hogy nálunk lakhat, velünk evett immár ő is. Hogy hol aludt? Hát erre megint nem emlékszem, csak gondolom, hogy az én szobámban, biztos a földön. Idegen volt, azelőtt soha nem is láttuk, de olyan természetes volt, hogy ha nem mehet haza, hát akkor nálunk marad. Kicsit azért félt a mamám, ki tudja, hogy mégis ki ez? Aztán mesélt magáról, kiderült, hogy egyedül él, a háború előtt valami apácarend tagja volt. Anyuékkal egész összebarátkozott, később is sokszor eljött hozzánk. Aztán el-elmaradt, majd egyáltalán nem jött, de biztos, hogy azokat a napokat ő sem felejtette el soha.

Azt azért még elmondom, hogy a nagy lövöldözés amiatt volt, mert a Lenin körúton hatalmas tömeg tüntetett és a Nyugati felől lőtték a tömeget. Ezt már csak otthon tudtuk meg.

Ez volt életem egyik legborzalmasabb napja.

Emlékezés 3.

Az elkövetkező napok kicsit összefolynak az emlékezetemben, olyan egyformán teltek.

Én játszottam az ablakban, nagyszerű babaszobát lehetett berendezni a párkány lépcsőzetesen kialakított fáján. Ha nem ott babáztam, akkor olvastam, főleg meséket. Volt két nagyon kedves könyvem, mindkettő Benedek Elektől, az egyik a Világszép Nádszálkisasszony, a másik a Többsincs királyfi. Gyönyörű tündérmesék, alkalmasak arra, hogy egy kislány figyelmét eltereljék a véres valóságról és elvigyék egy szépséges mesevilágba.

Sokat rajzoltam és időnként a tankönyveket is elővettem, mert azért azt tudtuk, hogy bárhogy is alakul az élet, iskolába mindenképp kell járni.

Az ablakon keresztül összebarátkoztam egy nálam 1-2 évvel fiatalabb fiúval, ők is ott laktak a földszinten, velünk szemben. Vele játszhattam az udvaron is. Ő és a szülei sokkal jobban féltek, mint mi, később el is mentek az országból, ahogy akkor mondták: disszidáltak. Az ismerősök, rokonok közül többen választották ezt az utat. Az a barátnőm is kivándorolt a családjával, akihez az elején még átmehettem.

Közben a felnőttek egyfolytában figyelték a híreket, szólt a Kossuth rádió, a zenét csak ritkán szakították meg hírek, felhívások. Esténként, nagyon lehalkítva hallgattuk a Szabad Európa rádiót, arra a szomszédok is átjöttek, mert nem volt mindenkinek világvevő rádiója. Onnan kaptuk a biztatást, mint később kiderült, CSAK BIZTATÁST, mert a Nyugat olyan segítséget nem küldött, hogy elérhesse az ország a kitűzött célt, hogy semleges lehessen. Pedig nekem nagyon tetszett a gondolat, hogy semleges lesz Magyarország. Nem igazán tudtam, hogy ez mit jelent, de tetszett. És tetszett az új címer, a Kossuth! Az események engem sem hagytak érintetlenül, én is olvastam a röplapokat, hallgattam a híreket, csak hát egy gyereknek minden más, nem olyan a világ a fejében, mint amilyen az valójában.

Nagypapa másnaponként megjelent kenyérrel, krumplival, valamilyen zöldséggel, amiket vidékről, teherautókon hoztak a fővárosba, valahol leállították a kocsit, elkiáltották magukat, az emberek meg, isten tudja honnan kerültek elő hirtelen, de tömegesen álltak sorba az élelemért. Ingyen adtak mindent. A vidék így segített a városnak. Egyébként nagypapa minden útjával az életét kockáztatta. A VIII. kerületből átjönni gyalog az Oktogonig, nem volt életbiztosítás! Bármikor megszólalhattak a fegyverek, kiszámíthatatlan volt, hogy hol és mikor. Sokan haltak meg így.

Anyukám még évek múlva is számtalanszor elmondta, hogy mindig legyen otthon liszt, só, cukor, szárazbab, krumpli, ha bármi történik, legalább ne haljunk éhen. Igaza volt, mert nekünk azért volt egy csekélyke tartalékunk, de a szomszédunknak semmi. Mielőtt befogadtuk kosztosnak, már a krumpli héját is megette. Az emberek a bajban összefogtak, a mi házunkban én legalábbis ezt láttam.

Egy másik szomszédunk süteményt tudott sütni (nagy dolog volt ez akkor!), abból hozott át nekünk is, de amikor az oroszok bejöttek november 4-én és ágyúval lőtték végig a körútat, mivel az ő lakásuk utcai volt, nálunk aludtak, részben a napot is nálunk töltötték, mert ott biztonságosabb volt. A pincébe nagyon kevesen mentek le.

A november 3-i napot most nem írom le, így is nagyon hosszú lett a bejegyzés, de ígérem, legközelebb már arról írok.

Emlékezés 2.

Másnap annak örültem, hogy nem kell iskolába menni.

Említettem, hogy nagyon vastagok voltak a lakás falai, ennek megfelelően az ablakpárkány is igencsak széles volt, kívül, belül. Azt is említettem, hogy udvari és földszintes lakásban laktunk, de talán arról még nem szóltam, hogy a ház maga öt emeletes volt, abból a régi, nagyon magas emeletes fajtából. Hozzánk a fény és a meleg soha nem jött be, még nyáron is bekecsben (báránybőrből készült mellény) üldögélt az ember, vagy a gyereke. Így, ha látni akartam valamit, vagy a villany égett, vagy az ablakpárkányt használtam játszótérnek.

Nos, én az elkövetkező napokat az ablakban, vagy az ágyban töltöttem. A felnőttek felkészültek a nehéz időkre, ki amit tudott még beszerzett, némi élelmiszert, kenyeret, előkészítették a pincéket. Én is lementem körülnézni, de nagyon nem tetszett! Sötét volt, büdös és féltem a patkányoktól meg az egerektől. Ott volt a télire megvett tüzelő is, szóval nem tűnt barátságos helynek. Többé nem is mentem le, még a legnagyobb ágyúzások alatt sem.

A rádió állandóan szólt, sokszor csak zenét sugároztak. Akkor jegyeztem meg örök életre Beethoven V. szimfóniáját, papapapam... papapapam...

Eleinte az emberek a kapualjban beszélgettek, ki mit hallott, hol osztanak élelmiszert, mi történt a városban, hozták az új röplapokat, kukucskáltak kifelé. Onnan láttuk, hogy ég a Royal. Sajnos tőlünk nem messze felakasztottak egy embert az egyik fára, állítólag ÁVÓS volt. Egy sebesültet is behoztak, aki a kapunktól pár méterre feküdt.

Utólag azt gondolom, hogy a háború még elég közel volt, 11 év telt el a befejezése óta, és az emberek a borzalmakat nem fogadták olyan rettenettel, hisz a háború szörnyűsége még élénken élt bennük, mintha megszokták volna az érzést, a látványt. Akkor még én sem féltem (nagyon).

Jellemző, hogy mennyire nem érezték az én szüleim sem olyan veszélyesnek a helyzetet, mert átengedtek a kb 6-7 háznyira lakó barátnőmhöz játszani. Épp megérkeztem hozzájuk, amikor a Nyugati felől lőni kezdtek. Én már biztonságban voltam, de Anyukám ezt nem tudhatta és a golyózáporban utánam futott. Szegénykém, képzelem, mit élt át abban a pár percben. Nagyon boldog volt, amikor látta, hogy ott állok előtte épen, egészségesen. Ez volt az utolsó eset, amikor kimehettem az utcára. Legközelebb már csak akkor indultunk útnak, amikor a rádióban bejelentették, hogy minden rendben, mindenki felveheti a munkát.

És bizony ezt nagyon rosszul tettük, mert akkor és ott, csak a jóisten mentette meg az életünket. De ezt majd legközelebb...

Emlékezés 1.

Tartogattam ezt az emléket 23-ára, de már országszerte elkezdődött az ünnepi megemlékezések sora, hát akkor én is elkezdem. Később még mást is mesélek, ez csak az első nap, annak is a délutánja az akkor 10 éves kislány szemével:

Délután különórám volt, művészi torna, és az iskolában tartották. Onnan ballagtam hazafelé az Aradi utcán, viszonylag meleg volt, mert csak egy kardigán volt rajtam és nem fáztam. Kiértem az akkori Lenin körútra és nagyon meglepett az a rengeteg ember, aki az utcán mind egy irányba ment, teherautók robogtak valahova, rajtuk szintén sok ember, valamit kiabáltak, zászlókat vittek, énekeltek.
Otthon Anyukám már nagyon várt, gyorsan adott enni, aztán kézen fogott és mi is elindultunk arra, amerre a tömeg tartott. Apukám akkor még nem ért haza.
(Egyébként nagy készülődésben voltunk, mert másnap Miskolcra akartunk utazni. Anyu délután vasalt, pakolt a bőröndökbe, mindenütt összehajtogatott, előkészített ruhák voltak.)
Mentünk az emberekkel, mint később kiderült, a Kossuth térre, anyu szorosan fogta a kezemet, nehogy elsodorjanak mellőle. Kiértünk végre a térre, ott már nagy volt a tömeg, és sokan kiabáltak, követelték Nagy Imrét, hogy mondjon beszédet. Sötétedni kezdett, de az utcai világítás nem működött. Az emberek újságpapírokat csavartak össze és mint a fáklyát, meggyújtották. Akkor már sötét volt és a hangulat is egyre tüzesebb lett, úgyhogy anyukám már nem mert tovább maradni, főleg, hogy én is vele voltam és nem tudtuk, hogy apuval mi van, hazaért-e már?
Otthon a vasalás várt bennünket, de apukámnak még se híre se hamva. Nnna, nekilátott a mamám és folytatta a készülődést a másnapi utazásra.
Végül Apukám is megjött és akkor már azt mesélte, hogy a Dózsa György úton a tömeg a Sztálin szobrot próbálja ledönteni.
Bekapcsoltuk a rádiót, ahol épp Gerő Ernő mondott beszédet, hogy mit, azt én nemigen figyeltem, de mintha nyugalomra szólította volna fel a népet, valami ilyesmi rémlik.
Ezek után, anyukámék szépen becsomagoltak a bőröndökbe, előkészítették a másnapi ruhákat és gondosan becsukták a spalettákat, mint minden este lefekvés előtt.
Egy régi, nagyon vastag falú házban laktunk a földszinten, és a lakás minden ablaka az udvarra nyílt. A lift elég közel volt, annak a zúgását, ajtajának a csapódását mindig hallottuk, ha valaki a házból elment, vagy épp megjött éjszaka. Azon az éjszakán is hallottunk zajokat, puffanásokat, de nem törődtek vele különösebben a szüleim.
Reggel korán volt ébresztő, hogy időben kiérjünk a pályaudvarra. Spaletták csukva, elvégre elutazunk, minek kinyitni?
Mindhárman szépen elkészültünk, mindenki fogta a csomagját, apunál a nagy bőrönd, és sorjáztunk kifelé a lakásból.
Nagyot néztünk, amikor láttuk, hogy a lakók láncot alkotva adogatják ki a pincében levő raktárból (a házban volt egy porcelán bolt) a törékeny üveg és porcelán árukat, ők meg minket bámultak elképedve, hogy mi meg hova igyekszünk a bőröndökkel?!
Nem hallottátok, hogy mi történt az éjszaka?
Nem. Miért, mi történt?
Aztán elmesélték, hogy lőnek és harcok folynak az utcákon, és el ne menjünk már sehova, mert lehet, hogy nem tudunk visszajönni!
Nekem így kezdődött.

A hivatalos változat:

1956. október elején a magyarországi egyetemeken már sorra fogalmazták követeléseiket a változást akaró diákok. A legaktívabbak a Műszaki Egyetem hallgatói voltak. Október 22-i éjszakai gyűlésükön pontokba szedett követeléseik között az alábbiak voltak a legfontosabbak:

a szovjet csapatok kivonása,
új kormány alakítása Nagy Imre vezetésével,
Rákosi és társai bíróság elé állítása,
általános, egyenlő és titkos választások,
új gazdaságpolitika,
a munkásság létminimumának megállapítása,
március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása.

Arról is határoztak, hogy október 23-án békés felvonulást rendeznek követeléseik alátámasztására. A felvonulást végül is engedélyezte a belügyminisztérium. Az egyetemi ifjúság először a pesti Petőfi-szoborhoz, majd Budára, az 1848-49-es szabadságharc legendás hírű tábornoka, Bem szobra elé vonult, ahol felolvasták követeléseiket. Innen a tömeg a főváros lakóival kiegészülve a Parlament elé ment, ahol a mintegy 200 ezer főnyi sokaság követelésére Nagy Imre mondott beszédet. A beszéd csalódást okozott, mert bár Nagy Imre elismerte a követelések jogosságát, a kibontakozást a kommunista párton belüli változások útján képzelte el. A tömeg jelentős része ezután a Magyar Rádió elé vonult, mert azt akarta elérni, hogy követeléseiket a rádióban beolvassák. Közben elhangzott a Rákosi helyére állított Gerő Ernő rádióbeszéde, amely sértegető hangnemben szólt a tüntetőkről.

Az elégedetlenség egyre fokozódott, az épületben tartózkodó ÁVH-őrség és a tömeg között fegyveres harc tört ki, megkezdődött a Rádió ostroma. A tüntetőkhöz a munkáskerületek fiataljai nagy számban csatlakoztak és ledöntötték a városligeti 10 méter magas Sztálin-szobrot. A Rádió épületét hajnalra elfoglalták a felkelők.

A közel egy évtizedes nyomasztó személyi kultusz és a szovjet érdekeket szolgáló diktatúra ellen elemi erővel robbant ki a forradalom ezen a napon.