Helsinkiből érkezett

A napokban kaptam ezt a képet Kicsilánytól:

Igazán jól sikerültek a bejglik és milyen szeretettel nézegeti. 

Karácsonyra hazajön, már mindannyian nagyon várjuk. Mi is készülődünk, bár bejglit én nem sütök, de azért lesz sütemény bőven.

Közelednek az ünnepnapok...

2010-ből hoztam ezt a régi ünnepet. Istenem, de szép volt, de jó volt! Azóta megváltoztak a dolgok, Apukám és Apó sincs már köztünk, de a szeretet megmaradt. 🥰

(A régi bejegyzéseimet olvasgattam és sok szép emlékre bukkantam.)😊

Végh György:
                KLEOFÁS, A DIDERGŐ KIS TOJÁS

                Volt egyszer egy kis tojás,
                úgy hívták, hogy Kleofás.
                Bimm-bamm, dáridom!

                Megvette egy nyuszika,
                nyuszilány volt: Zsuzsika.
                Bimm-bamm, dáridom!

                Megkérdezte Zsuzsika:
                "Kell-e neked szép ruha?"
                Bimm-bamm, dáridom!

                "Persze - mondta a tojás-
                fázik ám a Kleofás!"
                Bimm-bamm, dáridom!

                Befestette Zsuzsika,
                a húsvéti nyuszika.
                Bimm-bamm, dáridom!

                Nem fázik már a tojás:
                A zöld bundás Kleofás!
                Bimm-bamm, dáridom!

Apóval közösen kaptuk ezt a versikét, Kicsilány mindenkinek rajzolt egy-egy szép lapot és már hetekkel előbb gyűjteni kezdte a húsvéti verseket, hogy mindenkinek jusson. Nagyon szép tojásokat festettek, és még tojásfestő programmal is készültek. 

Kézműveskedtünk kicsit mi is. Asztal, székek, rengeteg festék, ecsetek, víz, törlőrongy, tojások - mindenre gondoltak. Én, hogy a versikéhez igazodjam, megfestettem Kleofást amit Kislegénynek adtam, cserébe tőle egy szép bronz színű, csillogó tojást kaptam. Természetesen azt kisunokám festette.

Hajszárítóval szárítottuk, hogy haza is tudjuk hozni. :) Nagyon jó szórakozás volt és az egész ünnepet nagy titokban ők tervezték, szervezték, még Mamika sem tudhatta, hogy mi készül! 

Mamikának "csak" a sütés-főzés maradt, mi jártunk a legjobban: nekünk csak enni, inni kellett és gyönyörködni a gyerekekben, ez pedig igazán nem esett nehezünkre, sőt! :)

Megy az idő...

Már áprilist írunk. Sok újság nincs, pénteken jön haza Kicsilány és négy napig marad. Sűrű programja lesz, család, barátok... 

Csak legyen jobb idő, hogy élvezhesse az itthoni tavaszt! Az itthoni, megszokott ízekről a mamája fog gondoskodni. Nagyon hiányzik neki a magyar kolbász. Helsinkiben talált egy boltot, ahol Pick szalámi snack is van, úgy megörült neki, még az ottani barátait is megkínálta és azóta ők is veszik. 🌝

Egyébként ismerkednek egymás konyháinak az ízeivel, legutóbb egy nepáli lány főzött nekik. Ne kérdezzétek, hogy mit, fogalmam sincs. Egyszóval alakulnak az ottani kapcsolatai is ("a nemzetközi helyzet fokozódik"). Egy sikeres vizsgán is túl van - finn nyelven!

Annyira finn lánynak néz ki, hogy a társaságukba érkezett egy új finn fiú és mindenkit angolul szólított meg, kivéve a mi lányunkat, vele rögtön finnül kezdett beszélni. Aztán persze tisztázták a helyzetet. 😀 

Ez a két kép nem Finnországban készült, gondolom, rögtön sejtettétek.

Kicsit később, ebédidőben:

Ha már tavasz, akkor a fogam alatt harsogó uborka, finom édes, kicsi paradicsom, túró, enyhén megsózva és mellé rántott csirkemell. Mmmm, finommm! 👍 😊

Március idusán

"Tűnt március nagy napja, szép tavasz,

 Mely fölráztad a szunnyadó erőket,

 Mely új tavaszok napját égre hoztad,

 Mely új remények ibolyáját fontad.

 Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,

 Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!"

                                  (Juhász Gyula: Március idusára, részlet) 

*****

Utólag még egy kép, ez nem olyan ünnepélyes, de a szívemnek nagyon kedves. Kicsit régi, (Kislegény itt valóban kislegény) de mit tesz a véletlen? - piros-fehér-zöld.

Minden reggel

megnézem, hogy milyen az idő Helsinkiben. 

Kicsilány január óta ott jár egyetemre, ott dolgozik, ott él. Munkát csak a napokban talált és még nem is tudom, hogy mit csinál, csak azt, hogy délután, vagy este, mert délelőtt egyetemen van. 

Eleinte furcsa volt neki minden, hiába volt már tavaly fél évig Jyväskyläben, Helsinki más, bár ott is sok az erdő, a park, ám a tenger miatt soha nincs olyan hideg. Ráadásul kiderült, hogy Kicsilány Jyväskylä-i tájszólásban beszéli a nyelvet, így mindenhol finn leányzónak nézik, hiszen szőke és fehér a bőre is, no meg tájszólással beszél. 😄 

Nagyon tetszik neki a finn oktatási rendszer és nem csak az oktatási, hanem úgy általában a rendszer. Az oktatásban nem kell jegyzetelniük, mindent megtalálnak az egyetem honlapján, a beszélgetésekre helyezik a hangsúlyt és sok a gyakorlati órájuk. Először mindent szimulációban próbálnak ki. Ott van a legnagyobb szimulációs központ. Nem kell félniük, hogy valamit rosszul csinálnak és a beteg esetleg feldobja a talpát.

Az egész finn rendszer nagyon emberközpontú. Vannak már barátai, vagy inkább azt mondanám, hogy olyan emberkék, akikkel beszélget, vagy elmennek kicsit szórakozni. A finnek nem valami beszédesek, de ő épp egy finn lánnyal beszélget sokat és tőle tudott meg sok mindent az életszemléletükről. 

Egyelőre ennyi, majd még írok róla, hogy milyen az élet Helsinkiben. Kicsilány nagyon szereti. Húsvétkor itthon lesz, de csak pár napig, aztán júniusban a lányom és Kislegény fogja meglátogatni. Hát igen, én már ebből kimaradok... Majd hallgatom a sok élményről a beszámolót.

Évkezdet

Elmúltak az ünnepek, kezdődik a farsang. Ez utóbbi nekem nem jelent sokat, az életem folytatódik tovább úgy, mint karácsony előtt, de mégsem, de nem ám!

Kicsilány két napja megint Finnországban van. Úgy volt, hogy Tamperében tanul tovább, de felvették Helsinkiben is az egyetemre és inkább ezt választotta. Mellette dolgozni is szeretne és a fővárosban talán több munkalehetősége lesz. Már elfoglalta a szállását, most épp azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg olcsón bebútorozza a szobáját. 

Hétfőn már felmérik az új tanulók finn nyelvtudását és kapnak némi eligazítást is. Neki jól jön, hogy van már féléves finnországi tapasztalata, bár itt más lesz az élet, mint Jyväskylä-ben (Jüveszküle). Az egyetemen a finn nyelv mellett svédet is tanítanak, az is hivatalos nyelv Finnországban. Minden ezen a két nyelven van kiírva mindenhol. Na, majd meglátjuk... 

Húsvétkor szeretne hazalátogatni, ha minden jól megy, akkor kb. 3 hónap múlva újra találkozhatunk.

Elgondoltam, hogy mennyire elszaladt az idő! Nemrég még minden csak lehetőség volt, ma meg már tény. Kislegény itthon van, igaz, kicsit elkenődve. Hiányzik neki a nővére.

Időpontok

Kislegény üzenetet küldött a messengeren és elnézésemet kérte, hogy ilyen késő este válaszol. (Előtte én írtam neki, kb. 1-2 nappal ezelőtt.) Az időpont éjjel 2 óra 56 perc. Este? Nem is olyan régen még azonnal válaszoltam volna neki, hisz voltak olyan éjszakáim, amikor még a napfelkelte is ébren talált. 

Pár évvel ezelőttig bagolyként éltem az életem. Az én drága unokám csak folytatja a hagyományt. A válaszomat reggel 6 óra 29 perckor küldtem át neki, persze, nem válaszolt, hiszen épp az igazak álmát aludta.

Mostanában már nem bagolykodom, inkább a pacsirtaság jellemez.

A házban az egyik lakó megkért, hogy reggel 7-kor telefonáljak rá, mert tudja, hogy én korán kelek és neki időre kell mennie az orvoshoz, ő pedig nem biztos benne, hogy időben felébred. Nincs vekkere, a telefonján meg nem tudja beállítani az ébresztést. Így van ez. Ő sem fiatal, sőt!

Hiába fekszem le a megszokottnál később, akkor is felébredek legkésőbb 7-kor. Régen bezzeg, volt, hogy 11-kor is nehezen kászálódtam ki az ágyból. 

Úgy szeretnék megint sokáig aludni! Nem lehet. Fel kell kelni. A cukorbetegség tehet mindenről. Bizony. Rendszeresen kell élni, nem lehet ám csak úgy éjszakázni és aztán másnap lustálkodni. Ezt is meg kellett tanulnom. És még ki tudja, mi vár rám? 😉

A jó tündér...

Tegnap megjavult az erkélykorlát lábazatánál, az időjárásnak köszönhetően megrepedt kövezet, megjavult a porszívó is. Kiderült, hogy mitől nincs áram a kisszobában, lerepült a legkisebb helyiségben beázott fal, megszűnt a tartály csöpögése és került a nagy TV lábai alá megfelelő tartópolc is. 

Mindezért csak nagy puszival és egy jó kávéval, na meg pár pohár üdítővel "fizettem". Igen, itt járt - nem a mesebeli tündér, hanem a "kisfiam" és meglepően gyorsan csinált meg mindent. Nem tudom, miért csodálkozom, hiszen mindig ilyen ügyes volt. 

Közben jókat nevettünk és megállapítottuk (a kisszoba áramellátása, jobban mondva annak hiánya okán), hogy annak ellenére, hogy itt ülök a lakásban, nem járok sehova, nagyon veszélyes életet élek. 😀 Igaz, már az erkély korlátjához sem mertem érni, féltem, hogy velem együtt kidől. 

A veszély elhárult, legalább az erkélyen nyugodtan mozoghatok. A kisszoba csillárját tegnap már nem akartam, hogy leszerelje, majd egy villanyszerelővel visszatér és ketten megoldják ezt a problémát is. Régi lakás, egyre több problémával, de vigyázok magamra és a gyerekeim is rám. 

Rendes gyerekek és az unokáimra sem lehet panaszom. Egyetlen bajom, hogy ritkábban látom őket, mint ahogy szeretném... (Ezt nem mondom nekik, tudom, megvan a maguk élete, sok munkával, tanulással. Nem akarom Őket megzavarni. Így jó, ahogy van.💓)

Finnországi hóhelyzet

Ma kaptam a képeket és ezzel egy kis ízelítőt a finn télből. Kicsilány nagyon jól érzi magát ott a távolban, az egyetemi élet és a finn életszemlélet is nagyon tetszik neki. Lassan már 1 hónapja van kint.

December 24.

Ha elmúlik a szenteste, nagymama felidézi az emlékeket. 

Idén nem zártam magam karanténba, a szentestét lányoméknál töltöttem. Ők - a biztonság kedvéért - mindhárman csináltak tesztet és hála az égnek, mindhármójuké negatív lett. Tudom, borzasztó, de még így is volt bennem egy kis félelem, rég mozdultam ki úgy igazán a lakásból. 

Mindent megcsináltam, előkészítettem 24. előtt, aznap csak magamat kellett felkészíteni lelkileg és fizikailag az útra és az estére. 

Sötét volt már, amikor elindultam. Remegő lábakkal léptem ki a házból, az automata világítás magasabb emberekre van igazítva, így nekem mindig hadonászni kell a lámpa előtt, hogy végre világos legyen és lássam hova lépek. Igazán nem akartam ezen az estén - máskor sem – elesni és nyakam, lábam, karom törni. Szerencsésen kijutottam a kertből és a kapun kívül vártam a taxit, kicsit szemerkélt az eső, nem érdekelt, az izgalom, a várakozás - nem a taxira – az estére, teljesen lefoglalta a gondolataimat. 

Végre megérkezett az előre megrendelt sárga taxi, nehezen, de sikerült beszállnom a kocsiba és már repültünk is a kis budai utcába, ahol a lányom várt rám. Lejött értem, elvette a csomagomat és a jelenlétével is segített felmenni a lépcsőkön. Mire a lakás ajtajáig értünk, én már el is fáradtam. Bent meleg és finom illatok vártak, no meg Mojo cica, aki gyanakodva nézegetett, hogy ez meg ki a csuda? Még nem találkoztunk személyesen (a covid a bűnös), csak képeket küldött róla a lányom. Nagyon kedves, okos „kis” cicó, a „kis” a korára vonatkozik, mert különben akkora, mint egy közepes termetű kutya. Szinte egész este le nem vette rólam a szemét, minden lépésemet figyelte, jött utánam, nehogy már veszélyt jelentsek az ő birodalmára, mert természetesen ott minden és mindenki az övé. :)

Unokáim csak később futottak be, először Kicsilány, majd Kislegény is megérkezett. 

Csillagszóró, gyertyafény, a Kaláka szolgáltatta az estéhez a kellemes zenét. Ajándékosztás, közben kellemes karácsonyt kívánságok és óvatos puszik, ölelések, öröm és békesség. 

A vacsora nagyon finom és bőséges volt. Ropogósra sült kacsacomb, hal, krumplisaláta, fűszeres sütőtök-chips, baconnel párolt kelbimbó, zöldséges rizs – lehetett válogatni, ki mit kért. Befejezésként nem hagyományos fatörzs. Egyikünk sem szereti a vajas krémeket, így a fatörzsbe és a külsejére is főzött csokikrém került. Innivaló is volt bőven, én csak kristályvizet ittam és a sütiből is szigorúan csak egy szeletet ettem, pedig meg tudtam volna enni még egyet..., kettőt... Tényleg nagyon finom volt minden és nekem közben az járt a fejemben, hogy szegény lányom, mennyit fáradt! Mojo egész nyugodtan viselkedett, a csillagszórótól kicsit félt, a vacsora illata nem zavarta, megszokta a neki való macska-finomságokat, mert nem etetik embernek való ételekkel. Néha felugrott a karácsonyfa alá és ahogy a lányom valamelyik nap írta, tényleg nem bántotta a díszeket. A biztonság kedvéért leparancsolták a fa alól, mert azért az ördög még ilyenkor sem alszik. 

Beszélgettünk, sokat nevettünk, Kicsilány mesélt a közelgő utazásáról Finnországba. (Tudom, még nem szóltam róla, de januártól ösztöndíjasként, fél évig egy finnországi egyetem tanulója lesz.) Kislegény csöndesebb volt, munkából jött és kissé fáradt volt. 

Elszaladt az idő, 9 órára jött értem a taxi, minden baj nélkül értünk haza. Én elég nehezen vettem a lépcsőket, minden fordulóban meg kellett pihennem, de végül sikerült bejutnom a lakásba és boldogan, megnyugodva öltöztem át az itthoni ruhámba miután a már megszokott kézfertőtlenítésen és miegyebeken túljutottam. 

Lepakoltam az ajándékom, kerestem neki helyet a fa közelében és gyújtottam egy mécsest. A mécses lángja mellett, gondolatban mindenki ott volt velem a szobában, akit szeretek és aki már nem lehet velem a valóságban. Olyan nagyon szép, békés, meghitt este volt, pont ilyet kívántam magamnak!

Az ötvenedik

25 éves voltam, kicsi lányom májusban töltötte be a második évét. Nyáron Lellén nyaraltunk négyen. N. (az ex), kislányunk, én és a még nem tudni, hogy fiú, vagy lány pocaklakó, akivel akkor már 6 hónapja éltem jóban, rosszban, éjjel, nappal együtt. A nyaralás, ezekhez a körülményekhez képest egész jól sikerült, a nyaralók és az üdülő személyzete is nagyon kedvesen viselkedett velünk, tekintettel voltak a helyzetemre és az én kis bogárkámat egyfolytában kényeztették, talán egy kicsit túlzásba is vitték. 

Itthon aztán jöttek a dolgos hétköznapok. Teltek a hetek, hónapok, ellenőrzésre mentem az orvosomhoz, aki elmondta, hogy annak ellenére, hogy csak november elejére vártuk a babát, meg kell születnie október 23-25-ig, ha nem, akkor menjek vissza hozzá, mert akkor baj van. Mit mondjak? - nem voltam ettől a hírtől boldog. 

Múltak a napok, október 20-án reggel, jelezte kisebbik gyermekem, hogy itt az idő! És valóban, egy viszontagságos utazás után (a város másik felében volt a kórház), szinte az utolsó pillanatban, végre ott voltunk a kórházban. Szerencsém volt, az én orvosom volt az ügyeletes és ő jött velem szemben a folyosón. Betessékeltek a szülőszobába és fél óra elteltével megérkezett a kicsi fiam! Alig akartam elhinni! Három héttel jött korábban és ez volt a szerencse, mert a köldökzsinór a nyakára tekeredett és ha nem így történik, annak a következménye végzetes lehetett volna. Elég nagy volt, elég fejlett, csak híznia kellett volna még, de nem számított koraszülöttnek, időben hazaengedték. 

Ma töltötte be az 50. évét! Isten éltessen drága "kisfiam"!

Ez a hónap

rögtön boldogsággal kezdődik. 

1999. 10. 01. Kicsilány születésének napja. A kicsi lány ma már felnőtt, 22 éves nagylány. Elfogadom, hogy megnőtt, de a felnőttel együtt ott van az a kicsi tündér is, akit, amikor a születése után először megláttam, felkiáltottam: Ó, de szép! 

Nagyon sok emlék, együtt töltött napok, hetek, - ilyenkor előjönnek és boldogsággal töltik el a lelkemet. Már felköszöntöttem, de a köszöntésből soha nem elég: Isten éltessen drága Kicsilány! 

Egy régi, a 8. születésnapján készült fotó, ahol Kislegény is segít elfújni a gyertyákat.

(Hogy háttal vannak a képen, az nem véletlen, tiszteletben tartom a kérésüket.)

Éldegélek...

Nem történt semmi különös. Uborkaszezon van nálam. 

Mai említeni valóm: álmomban egy szobában voltam, egy nő volt ott velem, fogalmam sincs, hogy ki. Azt tudom, hogy beszélgettem vele és egyszer csak kintről, az ablakon keresztül, többször is vakuval fényképeztek bennünket. Elképedve fordultam a nőhöz, hogy ez meg mi a csuda, elvégre egyikünk sem híresség, nagyon nem értettem a dolgot. 

Aztán hatalmas mennydörgésre ébredtem és rögtön rájöttem, hogy miért volt álmomban az a vaku. Nyilván a mennydörgést megelőzte egy nagy villámlás és én azt a fényt beleszőttem az álmomba, mint egy vaku villanását. 

Na, ilyenek történnek velem. 😀 Napközben teszem a dolgom, főzök (ma jó sűrű karalábé levest), mosok, (nem vasalok, arról már leszoktam), mosogatok, olykor még takarítok is és persze be-benézek a blogokba és kicsit ritkábban a közösségi oldalakra. 

Időközben itt volt "Kislegény" is, elintézte az aktuális gyógyszerek kiváltását és még pár apróságot. A barátnőjétől jött és én megint szembesültem a ténnyel, hogy a gyerekek felnőttek és én bizony ezalatt nem fiatalodtam, sőt! 

Ezt az is bizonyítja, hogy amikor levittem a szemetet, találkoztam az egyik lakóval és kicsit elbeszélgettünk. Sokáig a covid miatt csak épp köszöntünk egymásnak, most kihasználtuk védettségünket (ami nem is olyan biztos) és közel egy órán keresztül trécseltünk. Akkor is csak azért hagytuk abba, mert én hiába támaszkodtam a botomra, úgy megfájdult a lábam, derekam, hogy azt sem tudtam, hogy fogok feljönni ide a két és feledik emeletre. Sikerült. 

Floránál olvastam az esti mesékről az unokákkal. Nagyon sokat meséltem én is nekik, beteszek két képet, mindkettő ősrégi - remélem, nem kapok ki érte. Az egyik egy igazi esti mese Kicsilány és Kislegény társaságában, a másik egy "rajzóra" a fiam Kicsilányával és Kislegényével.

A képek pont fordított sorrendben kerültek be a blogba, de azért lehet tudni, hogy melyikről van szó.😀 Egyébként Flora írta, hogy neki az írás vágya hozza meg a témát, kipróbáltam és nálam is működött!

Tegnap

három születésnapot ünnepeltünk egyszerre. Kettő még május elején volt, egy pedig június 6-án. Megvártuk, míg mindannyian védettek lettünk, legalábbis reméljük és végre nem maszkban, hanem "a la nature" láthattam a lányom és a két gyerek (Kicsilány és Kislegény) egész arcát és természetesen ők is láthattak engem. Megállapították, hogy most jól nézek ki és ha lehet, ne fogyjak le, mert az nagyon nem állt jól. Ezt megbeszéltük, én is egyetértettem velük. (Puszi is volt!)

Délután 5 óra körül jöttek és 11 óra volt, amikor elmentek. Nagyon sokat beszélgettünk, nagyokat nevettünk, felidéztünk sok régi emléket. A gyerekek szeretik hallgatni a régi történeteket, azokat is szívesen meghallgatják, amiket már ismernek. Meséltünk Dédiékről (Anyukám és Apukám), Nagypapáról (az én Apókám) és nagybátyjuk ("kicsi" fiam) rengeteg "hőstettéről". 

Igazán jó kis este volt! Nagyon kellett, hogy egy kicsit visszatérjünk a régi életünkhöz. Kislegény 20. születésnapját és a sikeres érettségi vizsgáját is most ünnepeltük meg. Egyedül Kicsilánynak nem volt semmiféle alkalom, ami miatt őt is ünnepelhettük volna, de így sem maradt ajándék nélkül. 😉

Ezt a csodálatos egy szál virágot én kaptam:

Reggel fényképeztem, mert tegnap azért kicsit elfáradtam, még a gyógyszereimet sem készítettem elő mára! - és különben sem volt jó a világítás. Épp csak arra futotta az erőmből, hogy elpakoljam a vendégség után maradt ezt meg azt. 

Nevezetes nap

Tudom, a naptárban Janka és Zsanett napja van, de titokban Nándor napja is van ma. Réges régen ezekkel a szavakkal köszöntöttem a "kisfiamat" 😀:

                                                    NÁNDOR NAPI KÖSZÖNTŐ

                                                    Névnapodon Nándor
                                                    neked azt kívánom,
                                                    szíved legyen oly vidám,
                                                    mint a mókus fenn a fán!

                                                    Juj, de sokat gondolkoztam,
                                                    míg e rigmust kifaragtam.
                                                    Bár nem vagyok Zerkovitz,
                                                    de ez itt egy "Lopkovitz"

                                                    Tudom, nagy a vétség,
                                                    legyen az a mentség:
                                                    szívünk tele szeretettel,
                                                    a tollamat az vezette.

                                                    Anyu, aki "Lopkovitz"
                                                    és Apó, aki Béla.

                                                    Budapest, 1995. május 30. 

(Amikor ezt a pár sort összehoztam, pont annyi idős voltam, mint most az én "kisfiam". Érdekes, hogy most jutott eszembe...)

Ünnep!

Ma van az én "kicsi" lányom születésnapja. 

Éjfél előtt született, de én most nem várok addig, én már most köszöntöm! 

Ajándék az életemben. Ezen a képen már két hónapos és jól látszik az az összhang, ami aztán végigkíséri kettőnk életét.

Nagyon sok örömöt, boldogságot, hosszú életet kívánok, Isten éltessen sokáig! Szeretlek, Bogárkám.

"Az élet nem habos torta", de nem ám!

Beszélgettem a lányommal telefonon, vasárnap megkapják ők is az oltásukat, így a májusi találkozó egyre reálisabbnak tűnik. Ami viszont nagyon szomorú, hogy a fiatalok egyre depressziósabbak. Nem csak nálunk, más országokban is. Úgy érzik, hogy a vírus és a velejáró korlátozások elvették tőlük az életüket. Van is benne igazság.

Kicsilány egy ideig az egyetem mellett egy ügyvédi irodában dolgozott, de borzasztó unalmasnak érezte, ezért inkább kilépett. Régebben is dolgozott, színházban, moziban, azt érdekesebbnek találta. Egy darabig otthon volt, tanult, főzőcskézett, kézműveskedett, próbált valahogy létezni. Most megint elment dolgozni, mert nem bírta, hogy alig találkozik emberekkel. Ez a vírus tönkreteszi a fiatal és az idősebb felnőttek életét. 

Kislegény készül az érettségire, de teljesen kilátástalannak látja a jövőjét. Ő zenésznek született, a gitár és a zene a mindene. Hát ebből biztos nem fog megélni. Most teljesen maga alatt van, egyik barátja öngyilkos lett, egy másik pedig eltűnt. Alig lehet hozzá szólni, érthetően nagyon rossz a kedve, sokat alszik, hogy ne kelljen szembesülnie a valósággal. Nem is tudom, ha húsz évesen az én életem alakult volna így... 

Ez az egész úgy hat a fiatalokra, mint egy háború. Lelkileg viseli meg őket, mint kiderült, mostanában már fizikailag is, és valószínű, hogy egész életükben viselni fogják a következményeket. Nagyon sajnálom ezt a nemzedéket, de a szüleiket is, hiszen látják a gyermekeiket szenvedni és nem nagyon tudnak segíteni rajtuk. 

Nekünk, nyugdíjasoknak legalább van egy biztos jövedelmünk, több, vagy kevesebb, de van. Ez nagyon fontos, nem kell bizonytalanságban élnünk. Aki még dolgozik..., na, ott már senki sincs biztonságban. Bármikor jövedelem nélkül maradhat, bele sem merek gondolni, milyen érzés lehet. Nagyon sok a probléma és az átlagembernek nem az a gondja, hogy mikor és hová utazhat, vagy mehet-e meccsre, tarthat-e bulikat, hanem az, hogy holnap lesz-e munkája, lesz-e mit enni a családnak, lesz-e fedél a fejük fölött és egyáltalán, lesz-e életük?

Meglepetés!

Csörgött a telefon, a fiam hívott, hogy itt dolgozott a közelben és most mindjárt ideér a házunk elé. Nem jön fel, de kiszáll a kocsiból és a boldogságtól nagyokat fog ugrálni. Mire eddig ért a mondókájával, már meg is állt a kocsival, én meg gyorsan kimentem az erkélyre és tényleg! - az én 49 éves gyermekem ott ugrált a kocsi mellett. Azt sajnálom csak, hogy nem fényképeztem le! 

A telefont nem tettük le, ugri-bugri közben is beszélt. Nagyon jólesett ez az egész, jót nevettem, és nagyon örültem neki. Egyből jó kedvem lett, most is mosolygok, miközben ezeket írom, bár előtte sem voltam bánatos. Tisztára olyan "bohóc", mint gyerekkorában volt. 

Örült, hogy megkaptam az első oltásom és nagyon vár egy - az oltások és a türelmi idő letelte után -  valódi személyes találkozást. Nem csak ő, én is!!!

Elmeséltem a fotelt, megkérdezte, hogy csak nézegetem, vagy bele is mertem ülni? Persze, hogy beleültem, na jó, de azért óvatosan, ne dobjam bele magam és ő majd leellenőrzi, ha feljön. Most nem tudott feljönni, mennie kellett tovább, még beszélgettünk, de már egyre távolodott a kocsival. Azért mindketten boldogok voltunk, mert láttuk egymást és beszélgettünk is. Ők jól vannak, a család, a gyerekek szintén. 

Az ilyen meglepetéseket nagyon-nagyon szeretem!

Sétálunk?

Az az igazság, hogy igen, de... Szóval, nem nagyon megy ez nekem. Nem jutok előbbre, az egyik nap még addig sem jutottam, mint az első napon. Valami (lehet, hogy az időjárás) miatt, nagyon hamar megfájdul a derekam és az kisugároz a lábaimba. 

Tegnap meg egész nap rettentően álmos voltam, csak estefelé ébredtem fel, amikor leányzóm telefonált és beszélgettünk egy jót. Sürgetné már az oltásomat, hogy végre igazán, alaposan kibeszélgethessük magunkat. Régen, abban a gyönyörű, koronavírus nélküli világban, eljöttek ebédre és éjfél után mentek haza, ha egyedül jött a lányom, akkor hajnalban, volt, hogy már világosodott, hívott taxit és akkor ment haza. Azok a régi szép idők... 

Egyik nap azzal szórakoztam, hogy a fényképgyűjteményemből kiválasztottam elég sok képet és bevittem a gépembe. Ha szükségem lesz régi fotókra, kéznél lesznek, nem akkor kell kapkodni. Elnézegettem a képeket, jaj, nagyon megváltozott a világ és benne mi is.

 

Apukám és én - érdekes - megint a Margit szigeten, háttérben a Dunával és a pesti oldallal. 14 éves lehettem. Piros volt a kulikabát, piros a borítéktáska, fekete a szoknya, fehér nejlon a blúz és a kesztyű. A pulcsira már nem emlékszem. :)

Más. Hogy miért Kicsilány és Kislegény? A lányom nem örült volna, ha a nevükön nevezem a gyerekeket, így, ha mesélni akartam róluk, már pedig akartam :), akkor ki kellett találnom valamit. A Kislegény adott volt, apukám sokszor nevezte így kisfiú-dédunokáját, ennek mintájára találtam ki a Kicsilány elnevezést, aki a nagypapájának - Apókámnak - a hercegnője volt. Aztán, mikor újra rászántam magam a blogírásra, maradt a két név, pedig már egyik sem kicsi, sem méretre, sem korra. :) 

Örülök, hogy megértem ezt az időt, csak az a vírus! - Csak azt tudnám feledni! (Madách után szabadon) 

Bögre

Sok szó esett (nem itt) a kedvenc bögrékről. Nekem is van sok-sok bögrém, vettem én is, de inkább ajándékba kaptam, kaptunk. Van virágos, gyümölcsös, városképes, "szmájlis", mindenféle figurás, porcelán, kerámia, gyári és kézzel festett. A kézzel festettet - ki más, mint a lányom készítette személyre szólóan, egyet Apónak és egyet nekem.

A mai, ebéd utáni kávémat is tőle kapott bögréből ittam. Születés-, vagy névnapomra kaptam, nem emlékszem, de arra igen, hogy amikor kibontottam a csomagból, nevetve kiáltottam fel: ÉLETEM BÖGRÉJE! 

Gyerekkorom óta szerettem volna egy piros alapon fehér pöttyös bögrét. Nem tudom miért, de ez a vágyam nem teljesült mindaddig, amíg a leányzóm meg nem látta egy balatoni boltban és a gyerekei legnagyobb ámulatára boldogan megvette. A gyerekek kétkedve nézték, hogy ennek az egyszerű bögrének örülni fog a nagyi? Majd meglátjátok, mondta titokzatosan Mamika (ezt az elbeszélésükből tudom).

Nagyon meglepődtek a reakciómon, ezt álmukban sem gondolták volna, de még Apókám sem. Én meg, mint egy gyerek, úgy örültem a szép piros, fehér pöttyös bögrémnek! Volt már egy fehér alapon piros pöttyös, de az nem volt az igazi. Úgy vigyázok erre a pirosra, nehogy eltörjem, ennek ki kell tartania amíg élek!

A bögre alatt van egy szép kis tányér, azt Kicsilány festette és most kaptam Karácsonyra. Kislegénytől saját szerzeményű gitárszóló volt az ajándék, amit a neten tudtam meghallgatni. Ilyenkor, amikor ezekre gondolok, boldog vagyok, "Az élet szép...tenéked magyarázzam?".