A tél utolsó napja?

Nagyon szeretném, ha a langyos meleg állandósulna és nem jönne kutyára dér, elég volt a szürke napokból! Holnap március elseje és a hivatalos tavasz első napja. Jó, hogy eltelt már február (január, február, itt a nyár), még nem a nyarat várom, de a tavaszt nagyon! Az utolsó téli nap délutánján szépen sütött a Nap:

(Most vettem észre, hogy nincs víz a lakásban. Vajon elzárták, mert javítani kell a házban valamit, vagy valahol az utcán csőtörés van? Ásványvízzel mostam kezet, utána fertőtlenítettem is. Remélem, holnap lesz víz, csirkemellet szeretnék sütni és a húst alaposan meg kéne mosni. Ne már! Mosás nélkül nem sütöm meg, nincs értelme, mert úgy nem tudnám megenni, de ha nem sütöm meg, akkor megromlik. A fagyasztóból vettem ki még délelőtt, újra már nem lehet lefagyasztani. Na, remélem a legjobbakat.) 

Tegnap reggel

ilyen volt a Város:

A szó elszáll,

az írás megmarad.

Na igen, de ez engem jelen helyzetben - nem eszperente, véletlen - nem boldogít. 

Jóval többet írok, mint amennyit beszélek. Régen ez pont fordítva volt. Apóval, apukámmal, a gyerekekkel, unokákkal sokat beszélgettem. Jöttek, mentek, közben megbeszéltük a történteket. Mindig volt téma. És ma? - ma mi van? 

Az van, hogy egy-egy telefonbeszélgetés nem pótolja a jelenlétet. Néha bele sem kezdek valami elmondásába, mert túl hosszú lenne és inkább hallgatok. A lányommal szoktam hosszabban beszélni és azt vettem észre, hogy hol összevissza beszélek hülyeségeket, hol meg keresem a szavakat. Remélem ez tényleg attól van, hogy sokat vagyok egyedül, nincs kivel beszélgetni, hiányzik az élő szó. 

Itt a házban is ritkán akadok össze valakivel, akkor is csak annyi, hogy hogy vagy? - hogy bírod a bezártságot? - stb. Még a szállítókkal szoktam pár szót váltani, az se sok. 

Sok gondolat a fejemben marad és van, hogy nem is jön elő onnan soha. Mire elmondhatnám, már tárgytalan, érvényét veszti, eljár felette az idő. 

Hiszek benne, hogy az elszállt szavaknak is van értelmük, nem múlnak el nyomtalanul. Mamám sok figyelmeztetése, akkor úgy hittem, elszállt a fülem mellett, jóval később jöttem csak rá, hogy bizony megmaradt minden amit mondott és sokszor jut eszembe, hogy milyen igaza volt. 

 

"Édesanyám sok szép szava

Kit fogadtam, kit nem soha
Megfogadnám, de már késő
   Hull a könnyem mint az eső"

 

(székely népdal - részlet)

 

Jó, nem panaszkodom, ha nem is beszélgethetek, de legalább írhatok és akadnak akik elolvassák. Azért ez is valami. Nem is kevés!😊

 

Virágcsokor

Volt egyszer egy képes blog: Van képünk hozzá címmel és ebbe valamelyikünk feltett egy virágcsokorról képet. Nem ezt, de ezt is híres festő festette, Paul Gauguin. (A képet a neten találtam.)

Akkor ezt írtam a képre reagálva, hiszen ez volt a blog lényege, hogy mindenki azt mesélje el, ami a képről eszébe jutott.

"Amit én kaptam, nem volt ilyen színes. Apró fehér virágok, a szirmok széle halványan rózsaszínes árnyalatú. A pici csokor mögé néhány fűszál került - szépen elrendezve, mintha virágkötő kötötte volna. A pici csokrot két kis maszatos kéz tartotta és egy boldogan mosolygó arcocska nézett rám: Ezt neked szedtem nagyika!

Pici pohárba tettem a pici csokrot, egy egész héten át gyönyörködtem benne és örültem a szeretetnek, amivel az a két parányi kezecske szedegette a kertből.

Ez is szép, nagy művész festette, de nekem az a másik, az a pici, az a fehér kis jelentéktelen virág sokkal többet mondott."

 

Nem elfelejteni, elengedni

Nehéz a múltat elengedni és elfogadni a jelent. Nem tudom, sikerülni fog-e valaha?  Még nem...

Már megint bögre

Úgy igazságos, ha megmutatok egy bögrét a fiamtól kapottak közül is. 

Itt áll az íróasztalomon. Sokat ülök az asztalnál, mivel ezen van a laptopom és sok, számomra fontos mindenféle. Ebből a bögréből soha nem ittam, mert mikor megláttam, rögtön tudtam, hogy ennek mi lesz a feladata. Tele van ceruzákkal, tollakkal, van ott ceruzába rejtett radír és még egy rövid kis vonalzó is lakik benne. Csupa hasznos és nélkülözhetetlen holmi. 

Ha jól megnézi az ember gyereke, akkor egy pöttyös tollat is talál benne. :) Nem a bögrétől tudom, hanem érzem, amit a bögre mond nekem minden nap. 

(Csak megjegyzem: ma egy piros alapon fehér pöttyös fazékban főztem meg a zöldséglevesem.) 

Pöttyös mániám van. :) 

Ma reggel

Nincs még itt a tavasz, helyette az ősz jött el az utcánkba.

"Ó, nézd a furcsa, ferde fát,"

Tóth Árpádtól való a cím, idézet. (Tóth Árpád: A fa) 

A fotókat szerénységem követte el. Kimentem az erkélyre, mert fent az égen, egy kis lyukon át kukucskált a Nap, egyébként mindenhol - a lassan már törvényszerű - szürkeség. Aztán elnéztem jobbra és el kellett kattintanom a gépemet, megláttam a fát, a ferdét. Ilyenkor télen látszik igazán, hogy mennyire ferde. Tavasszal egészen elborítja fehér virága, később a rengeteg zöld levél.

Minden évszakban szeretem elnézegetni a fákat, az alakjukat, a törzsüket, az ezerfelé hajló, kacskaringózó ágaikat. Szépek.

Délután lementem, megnéztem a postaládát, számlák, prospektusok, az oltásról semmi hír, de láttam rigókat és egy icinke-picinke cinkét. Jön a tavasz! - érzem én. :)

Sétálunk?

Az az igazság, hogy igen, de... Szóval, nem nagyon megy ez nekem. Nem jutok előbbre, az egyik nap még addig sem jutottam, mint az első napon. Valami (lehet, hogy az időjárás) miatt, nagyon hamar megfájdul a derekam és az kisugároz a lábaimba. 

Tegnap meg egész nap rettentően álmos voltam, csak estefelé ébredtem fel, amikor leányzóm telefonált és beszélgettünk egy jót. Sürgetné már az oltásomat, hogy végre igazán, alaposan kibeszélgethessük magunkat. Régen, abban a gyönyörű, koronavírus nélküli világban, eljöttek ebédre és éjfél után mentek haza, ha egyedül jött a lányom, akkor hajnalban, volt, hogy már világosodott, hívott taxit és akkor ment haza. Azok a régi szép idők... 

Egyik nap azzal szórakoztam, hogy a fényképgyűjteményemből kiválasztottam elég sok képet és bevittem a gépembe. Ha szükségem lesz régi fotókra, kéznél lesznek, nem akkor kell kapkodni. Elnézegettem a képeket, jaj, nagyon megváltozott a világ és benne mi is.

 

Apukám és én - érdekes - megint a Margit szigeten, háttérben a Dunával és a pesti oldallal. 14 éves lehettem. Piros volt a kulikabát, piros a borítéktáska, fekete a szoknya, fehér nejlon a blúz és a kesztyű. A pulcsira már nem emlékszem. :)

Más. Hogy miért Kicsilány és Kislegény? A lányom nem örült volna, ha a nevükön nevezem a gyerekeket, így, ha mesélni akartam róluk, már pedig akartam :), akkor ki kellett találnom valamit. A Kislegény adott volt, apukám sokszor nevezte így kisfiú-dédunokáját, ennek mintájára találtam ki a Kicsilány elnevezést, aki a nagypapájának - Apókámnak - a hercegnője volt. Aztán, mikor újra rászántam magam a blogírásra, maradt a két név, pedig már egyik sem kicsi, sem méretre, sem korra. :) 

Örülök, hogy megértem ezt az időt, csak az a vírus! - Csak azt tudnám feledni! (Madách után szabadon) 

Bögre

Sok szó esett (nem itt) a kedvenc bögrékről. Nekem is van sok-sok bögrém, vettem én is, de inkább ajándékba kaptam, kaptunk. Van virágos, gyümölcsös, városképes, "szmájlis", mindenféle figurás, porcelán, kerámia, gyári és kézzel festett. A kézzel festettet - ki más, mint a lányom készítette személyre szólóan, egyet Apónak és egyet nekem.

A mai, ebéd utáni kávémat is tőle kapott bögréből ittam. Születés-, vagy névnapomra kaptam, nem emlékszem, de arra igen, hogy amikor kibontottam a csomagból, nevetve kiáltottam fel: ÉLETEM BÖGRÉJE! 

Gyerekkorom óta szerettem volna egy piros alapon fehér pöttyös bögrét. Nem tudom miért, de ez a vágyam nem teljesült mindaddig, amíg a leányzóm meg nem látta egy balatoni boltban és a gyerekei legnagyobb ámulatára boldogan megvette. A gyerekek kétkedve nézték, hogy ennek az egyszerű bögrének örülni fog a nagyi? Majd meglátjátok, mondta titokzatosan Mamika (ezt az elbeszélésükből tudom).

Nagyon meglepődtek a reakciómon, ezt álmukban sem gondolták volna, de még Apókám sem. Én meg, mint egy gyerek, úgy örültem a szép piros, fehér pöttyös bögrémnek! Volt már egy fehér alapon piros pöttyös, de az nem volt az igazi. Úgy vigyázok erre a pirosra, nehogy eltörjem, ennek ki kell tartania amíg élek!

A bögre alatt van egy szép kis tányér, azt Kicsilány festette és most kaptam Karácsonyra. Kislegénytől saját szerzeményű gitárszóló volt az ajándék, amit a neten tudtam meghallgatni. Ilyenkor, amikor ezekre gondolok, boldog vagyok, "Az élet szép...tenéked magyarázzam?".

Sétálunk, sétálunk...

egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs! Sajnos nem erről szól a mai bejegyzésem, nincs itt egy kis lurkó akivel ezt játszhatnám. 

Mától magamat sétáltatom és itthon. Az első sétám elég katasztrofálisra sikeredett. Nem estem el, nem történt ilyesmi, de az, hogy 5 perc után meg kellett állnom és 10 perc után úgy fájt mind a két lábam, hogy le kellett ülnöm, elég szomorú. Ezzel mára be is fejeztem. Holnap folytatom, mindig egy kicsit hosszabb ideig. Szeretném elérni, hogy 30 percet sétáljak egyhuzamban. 

Itthon annyival jobb, hogy biztonságban érzem magam és bármikor le tudok ülni. Az utcán a bot segít, de nem eleget és leülni sem tudok, nincs sehol egy árva pad sem. Nahát!👵

Naplemente előtt (katt a képre, úgy az igazi)

Ez meg az, csak úgy...

Itt volt Kicsilány, elhozta a patikából a három hónapra kiírt gyógyszereim. Megnyugtató, hogy ezzel már nem kell foglalkozni és a szeméttel sem, mert azt is levitte. A következő adag szemetet nekem kell majd levinni, remélem addigra teljesen felenged az udvaron a jég. 

Várom az értesítést az oltásról, de még semmi, csak az általános oltás-beadások menetét küldték el egy emilkében. Jó volna, ha egy kicsit szabadabban találkozhatnék a gyerekekkel. 

Kicsilány még maszkban is nagyon szép (nem vagyok elfogult, tényleg az!), okos is, biológusnak készül és számtalanszor bebizonyította, hogy nagyon talpraesett. Kislegény is jóképű, nem üres a feje, de amit nem szeret, mert nem érdekli, azt bizony nem akarja megtanulni. A vicc az, hogy a nagyon nemszeretem tantárgya pont a biológia. Idén érettségizik és az a hír járja, hogy most rendesen tanul. A gitározást sem hagyta abba, de mostanság nem megy vele sokra. 

A legidősebb unokám Nápolyba ment a barátjához, most ott lakik. A kisebbek is 17 és 15 évesek. Ők hárman a fiam gyermekei, róluk elég keveset tudok, a fiam elvált és ő sem találkozik velük sűrűn. Ez a helyzet a családban, jelenleg így állnak a dolgok. 

Lassan mindenki felnőtt lesz, én meg visszatérek (ha lesz rá időm) a gyermekkoromba..., a második gyermekkoromba. Nem sietek, úgy gondolom, még ráérek. 

Ja és majd' elfelejtettem, mai fotó a Városról:

Tóth Árpád:

JÓ VOLNA SZÉPEN...

Jó volna szépen kezedre hajolni,
S lehúnyt szemmel tünődni csendesen,
Minden hogy elmúlt: a sok, kopott holmi,
Ócska emlékek...... életem.....

(töredék) 

 

Itt a tél!

Mára igencsak megváltozott odakint a táj. Fehér lett minden, világít a hó. Már nincs sötét és mégsem vagyok elégedett. (Nekem semmi sem jó?) 😊

Úgy fúj a szél, hogy kiviszi a szobából a meleget és kiszárítja a levegőt, pedig párologtatok. A kisszobában meg nem tudom felhúzni a redőnyt, mert odafagyott a párkányhoz. Talán később felenged, ha egy kicsit melegebb lesz. 

Ma jön Kicsilány, hogy kiváltsa a gyógyszereimet. Szegénykém, ilyen időben... És még puszit sem adhatok neki érte. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen családom van. 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Később: holnapra tettük át a találkozót, talán jobbak lesznek az útviszonyok. 

Már megint...

...ilyen az időjárás. Most megörökítettem, kizárólag azért, hogy megmutathassam itt a blogban.

Magyar Retro 50-es évek 4.

Tánczenei koktél. Nem szól majd zene, csak felidézem a régi „nótákat”, amiket gyermekkoromban hallgattam, a teljesség igénye nélkül, mert képtelenség mindet felsorolni. :) 

Első ilyen emlékem – már említettem valahol, valamikor – nagymamáméknál a konyhában (ez egy visszatérő motívum, mivel általában ott zajlott a társasági élet) énekelek. Az állandóan szóló rádióból fülembe másztak a dallamok és a szövegüket is könnyen megjegyeztem. Nem jártam még iskolába, talán 4 éves lehettem. Akkoriban az orosz dalok voltak divatosak, így azokat tanultam meg. Énekeltem a Lila orgonák-at, a Virágzik a rózsa, zúgnak paatakok...-at, ez utóbbi egy Dunajevszkij dal és nem elírás a két a, mert magamban most is énekeltem. Mindkettőt tudom a mai napig. 

Később, arra nem emlékszem, hogy pontosan mikor, Gyere, ülj kedves mellém, Nem adlak másnak, Messze túl a kék hegyen van az én hazám, Judit, Csak a szépre emlékezem, Csak egy kis emlék, Sétahajó, Nekünk találkozni kellett, Baracknyílás idején, Én mindig Pestről álmodom, Pedro kocsmája, még később: Csini baba, Én visszahozom divatba a foxtrottot, Ha most az egyszer visszajönnél, Ha végre itt a nyár, Én úgy szeretnék egy bozontos kis kutyát... 

Rájöttem, hogy képtelenség ez a bejegyzés. Így nem lehet, nincs semmi értelme csak úgy felsorolni a dalok címét. Mégis szólni fog a zene? Nagyon remélem. Ez az összeállítás is csupán csak ízelítő, de mégis több a semminél. :)

Hogy lehet ilyen és ennyi szürkeség?!

Nem a bezártságtól, hanem ettől a ködtől, sötétségtől és szürkeségtől fogok begolyózni! 

Várlak TAVASZ! Tudom, tudom, előbb még jön egy adag hideg tél. Jó, de akkor legalább essen a hó, mert akkor a szürkeséget felváltja a fehérség és a világosság. Aztán hajrá, gyere tavasz, hozd el a kéket, zöldet, hozd minden színedet és a fényt!

Retro 3.

Anno az '50-es években apukám az egyik minisztériumban dolgozott, egész nap bent ült az irodában. Nem ehhez volt szokva, a gyermek- és ifjúkorát főleg a Bükkben (Hámor, Pereces) és Miskolcon töltötte. Sokat mesélt az erdőről, nyáron gyalog vágott át rajta, hogy elérjen időben a munkahelyére, télen meg síléccel közlekedett. Hozzá volt szokva a természet adta szabadsághoz. 

Nem csoda, hogy amikor a minisztériumból hazaért, épphogy evett valamit, majd elindultunk sétálni. Akkor még jobb volt a levegő, alig volt autó az utakon. Az útvonalunk rendszerint: Lenin körút-Szent István körút-Margit híd és végül a Margit sziget. Szerettem ezeket a sétákat. Nyáron, valahol a Béke Szálló környékén, a Szondy utca sarkán egy néni főtt kukoricát árult. Otthon megfőzte, egy ruháskosarat fehér terítővel kibélelt, abba tette a kukoricacsöveket, jól bebugyolálta, nehogy kihűljön és hozott hozzá egy jó nagy sószórót meg selyempapírt méretre vágva. A szalvéta luxusnak számított. Ez volt a boltja és fogyott a kukorica gyorsan. Apukám a zsengét szerette, mama meg én az olyat, amibe jól bele lehetett harapni. Ezzel a harapnivalóval elvoltam a szigetig. 

A szigeten kaptam fagyit is, 1 gombóc 50 fillér. Általában 2 gombócot kértem. Elsétáltunk a Palatinus strandig, de néha még tovább.

Emlékszem a csodálatos rózsakertre, az illatokra, a szépségekre, a zenélő kút akkor még nem működött. Néha leültünk a Casino teraszán, ettünk 1-1 szelet süteményt, ittunk valami üdítőt, szólt a zene, a párok táncoltak, egyszer még a szüleim is táncra perdültek. Senki nem volt kiöltözve, egyszerű hétköznapi ruhában szórakoztak az emberek. Ezt a táncos-zenés délutánt teadélutánnak hívták. Anyukámnak szerencsés alkata és szép arca volt, így, ahogy apukám mondogatta, egy egyszerű karton ruhában is gyönyörű volt. :) 

Mire elindultunk haza, besötétedett, nézegettük a kivilágított kirakatokat, nem siettünk. Előfordult, hogy kapuzárás után értünk haza. Olyankor már csak csöngetésre nyitotta ki a házmester a kaput, természetesen megfelelő pénzjutalomért. 

Két házmester volt, egy, aki a liftet, a kaput kezelte és beszedte a lakbért, egy pedig végezte a piszkos munkát: takarította a lépcsőházat (nálunk kettő is volt), a gangot és korán reggel összeszedte a lakásajtók elé kitett szemetet. Ő volt a viceházmester. Az előbbi anyagilag sokkal jobban járt, de ilyen volt a rendszer és ezt így fogadta el mind a két fél. A viceházmester sokszor azért vállalta ezt az állást, mert szolgálati lakás járt vele. A háború utáni években nagy volt a lakáshiány, örült aki, akár ilyen feltételekkel is, de lakáshoz jutott. 

Mára ennyi. :)

Retro 2.

Egy lyukas kétfillérest sem adnék érte - szól a mondás, ha valamit értéktelennek tartunk. Én még fizettem vele. Ma már hihetetlenek azok az árak, amik gyerekkoromban voltak. A fizetések is hihetetlenek, az '50-es évek elején a mamám, kórházi ápolónőként 400 Ft-ot kapott havonta. Ez akkor is alacsony fizetésnek számított, elég nehéz volt kijönni belőle, nagyon kellett spórolni.

Leesett a tantusz? - vagyis megértetted, kapcsoltál? Régen egy 60 filléres tantuszt kellett bedobni az utcai telefonfülke készülékébe és amikor az leesett, akkor kapcsolta a telefon a hívott számot. 

Mikor férjhez mentem és elköltöztünk anyukáméktól, nem volt telefonunk, hogy őszinte legyek, örültünk, hogy lakásunk van, a telefon már álom kategóriába tartozott. Az utcai készülékekről hívogattam a mamámat, tudni akarta, hogy minden rendben és jól vagyunk - akkor már a lányom is megvolt. Sokszor szaladgáltam tantuszért, akkor volt baj, amikor a közeli kis trafik (akkoriban így hívták, nem volt még Nemzeti Dohánybolt) ajtaján a "zárva" tábla lógott. Ott lehetett tantuszt venni és még egy nyilvános telefon is volt bent.

Ez az egész nekem egy nagy macera volt, ráadásul babakocsival. Mit tehettem? - ráfogtam, hogy sétáltatom a gyereket. 😀 Nyáron a meleg, ősszel az eső, a szél, a téli hidegről, hóról már nem is beszélve, de nem hagyhattam, hogy a mamám miattam idegeskedjen. 

Az volt a jó, amikor bevezették tantusz helyett a pénzérmét, de a legjobb most, mert a mobillal bárhol, bármikor tudok telefonálni.

A gyermekeimmel, unokáimmal beszélhetek, sajnos a mamámmal, apukámmal, párommal telefonon semmiképp. Megoldom, nem kell telefon, bármikor tudok velük beszélgetni.

Retro 1.

Megtaláltam a neten annak a rádiónak a fotóját, amilyen nekünk volt 1956-ban és amin a Szabad Európa Rádió adásait hallgattuk. Recsegett, zúgott, halk volt, de azért mindent hallottunk, igaz, nagyon kellett hegyezni a fülünket. 

Egyébként nem '56-ban, hanem úgy általában, esténként, amikor már mindenki lefeküdt, én odalopóztam a rádióhoz és nagyon halkra véve, nehogy a mamámék meghallják a másik szobában, bekapcsoltam. Sok rádiószínházi előadást és színházi közvetítést akkor hallottam. Nagyon érdekes hangulata volt ennek az egésznek. A sötét szoba, amiben csak a rádió zöld "macskaszeme" világított, a félelem, hogy a szüleim rá ne jöjjenek és közben az élmény, amiért megérte kockáztatni egy alapos fejmosást. Az, hogy egyszer lesz majd egy készülék, amin nem csak hallani, hanem látni is lehet mindent, eszembe sem jutott. 

Erről - nem tudom miért - eszembe jutott, hogy gyerekkoromban nem volt otthon mérlegünk. Az utcákon lehetett méredzkedni. Egy néni ült az utcai mérleg mögött és pár fillérért megmérte az embert. 

( Utcai mérleg a Liszt Ferenc téren, az Andrássy út sarkánál. 1966. Böngészés közben találtam rá.)

Később, mikor felnőtt lettem, a munkahelyemen volt egy hatalmas mérleg (mázsáló) és mi lányok ott mértük meg magunkat. Nem mintha mázsás súlyunk lett volna, nekünk elég volt az 50 kiló körüli súly. 

Nagyon régóta már itthon is van mérleg. Hol szeretem, hol nem. Gondolom, nem kell megmagyaráznom, hogy mikor szeretem és mikor nem. 😉

Ezt már szeretem

Ma reggel gyönyörű kék volt itt az ég és még most is süt a Nap! Az a négy fenyő: Athos, Porthos, Aramis és D'Artagnan. Kivont ágakkal figyelik és vigyázzák a környéket. Van tőlük távolabb egy ötödik is, talán ő a Milady, vagy a Bíboros? Ő most lemaradt a képről.😉 

Van a környékünkön sok fenyő, a mi kertünkben is található több is (egyik pont a konyha ablaka előtt), de az az öt ott szemben, egy kertben álldogál.

Amikor ilyen kék az ég, mindig ez az Ady-vers jár a fejemben:

"Adjon Isten ifjuságot,
Szabadságot, boldogságot,
Egészséget, pénzt és hitet,
Szerelmet, hírt mindenkinek.
Gyönyörű-kék itt az Ég."

(Ady Endre: ADJON ISTEN MINDENKINEK - részlet)