Naplemente

A tegnap fénye estefelé:

Sokaknak már történelem

Faludy György: 1956, TE CSILLAG

A terrible beauty is born. (Yeats)

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

Egy kislány emlékei

Itt olvasható az én visszaemlékezésem 1956-ra. Tíz éves voltam akkor. 

 (1., 2., 3., 4., 5. részlet.)

"Aranylik, őszül..."

Az ötvenedik

25 éves voltam, kicsi lányom májusban töltötte be a második évét. Nyáron Lellén nyaraltunk négyen. N. (az ex), kislányunk, én és a még nem tudni, hogy fiú, vagy lány pocaklakó, akivel akkor már 6 hónapja éltem jóban, rosszban, éjjel, nappal együtt. A nyaralás, ezekhez a körülményekhez képest egész jól sikerült, a nyaralók és az üdülő személyzete is nagyon kedvesen viselkedett velünk, tekintettel voltak a helyzetemre és az én kis bogárkámat egyfolytában kényeztették, talán egy kicsit túlzásba is vitték. 

Itthon aztán jöttek a dolgos hétköznapok. Teltek a hetek, hónapok, ellenőrzésre mentem az orvosomhoz, aki elmondta, hogy annak ellenére, hogy csak november elejére vártuk a babát, meg kell születnie október 23-25-ig, ha nem, akkor menjek vissza hozzá, mert akkor baj van. Mit mondjak? - nem voltam ettől a hírtől boldog. 

Múltak a napok, október 20-án reggel, jelezte kisebbik gyermekem, hogy itt az idő! És valóban, egy viszontagságos utazás után (a város másik felében volt a kórház), szinte az utolsó pillanatban, végre ott voltunk a kórházban. Szerencsém volt, az én orvosom volt az ügyeletes és ő jött velem szemben a folyosón. Betessékeltek a szülőszobába és fél óra elteltével megérkezett a kicsi fiam! Alig akartam elhinni! Három héttel jött korábban és ez volt a szerencse, mert a köldökzsinór a nyakára tekeredett és ha nem így történik, annak a következménye végzetes lehetett volna. Elég nagy volt, elég fejlett, csak híznia kellett volna még, de nem számított koraszülöttnek, időben hazaengedték. 

Ma töltötte be az 50. évét! Isten éltessen drága "kisfiam"!

Talán már unalmas...

Ez a hét már csak ilyen. Nem tehetek róla, de a mai felhőket is meg kell mutatnom, sőt, egy kis szivárványunk is volt itt a budapesti égen úgy estefelé.

A mai naplemente

felett az ég. A Nap már lement, de  még megvilágította az eget.

Már rég

rájöttem, hogy sokkal jobban szeretek beszélni, mint írni. Ahhoz nem kell a kezem, csak a szám - az még könnyen és gyorsan mozog, na és nem árt, ha a fejem és a benne lévő is jelen van mindkettőnél.

Aradi vértanúk napja

Faludy György: OKTÓBER 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csánÿ László,
úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.

Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet. 

 

Megoldások

Tegnap itt járt a fiam és percek alatt oldott meg olyan problémákat, amiket én sehogy sem és jó ideje nem tudtam megoldani. Régen simán megszereltem volna mindent, amit kellett, de ma már a fizikai gyengeségem nem engedte ezt meg nekem. (Eszperente..., ilyen a magyar nyelv.) 

Körülbelül 5 percbe telt a szúnyoghálós ajtóra a zsanér felszerelése és a konyhai villanykapcsoló és mennyezeti lámpa sem tartott 1/2 óránál tovább. Ezeken kívül még összeszedte az összes (nagyon nem kevés), a lakásban található papírdobozokat és táskákat, amikben a mindenféle rendelésemet meghozták a futárok. Sajnos, ez a kényelmetlenség elkerülhetetlen, ha az ember csak a neten tud vásárolni. 

Volt, amit össze tudtam hajtogatni, de a nagysága miatt nem mertem elindulni vele, félve a lépcsőn való lebukfencezéstől, aztán nem is hiányzik más, mint jobbik esetben egy csonttörés, a rosszabbikra nem is akarok gondolni. Így azok a hajtogatott dobozok Apó ágya alatt várták a távozást.

Nahát ezektől - mindtől! - szabadított meg a fiam. Olyan jó volt este kimenni a konyhába, felkattintani a villanykapcsolót és lőn világosság! Jó ideje már, hogy vagy az előszoba fénye világította be a konyhát is, vagy a gyertya fénye pislákolt. Emiatt igyekeztem mindent úgy időzíteni, hogy még sötétedés előtt kész legyek a konyhai tennivalóimmal. 

Most minden rendben, a gyógyszereimet az elmúlt héten Kislegény hozta el. Ő is szemrevételezte a meghibásodott dolgokat, de időre kellett mennie orvoshoz, így más időpontra tette át a szerelnivalókat. Örülni fog, hogy minden kész. 

Hát még én hogy örülök! 

Ennek örömére mutatok nektek reggeli képeket az utcánk őszies ruhájáról:

Ez a hónap

rögtön boldogsággal kezdődik. 

1999. 10. 01. Kicsilány születésének napja. A kicsi lány ma már felnőtt, 22 éves nagylány. Elfogadom, hogy megnőtt, de a felnőttel együtt ott van az a kicsi tündér is, akit, amikor a születése után először megláttam, felkiáltottam: Ó, de szép! 

Nagyon sok emlék, együtt töltött napok, hetek, - ilyenkor előjönnek és boldogsággal töltik el a lelkemet. Már felköszöntöttem, de a köszöntésből soha nem elég: Isten éltessen drága Kicsilány! 

Egy régi, a 8. születésnapján készült fotó, ahol Kislegény is segít elfújni a gyertyákat.

(Hogy háttal vannak a képen, az nem véletlen, tiszteletben tartom a kérésüket.)