Koncz Zsuzsa - Ne vágj ki minden fát (1976)

Magyar Retro 50-es évek 4.

Tánczenei koktél. Nem szól majd zene, csak felidézem a régi „nótákat”, amiket gyermekkoromban hallgattam, a teljesség igénye nélkül, mert képtelenség mindet felsorolni. :) 

Első ilyen emlékem – már említettem valahol, valamikor – nagymamáméknál a konyhában (ez egy visszatérő motívum, mivel általában ott zajlott a társasági élet) énekelek. Az állandóan szóló rádióból fülembe másztak a dallamok és a szövegüket is könnyen megjegyeztem. Nem jártam még iskolába, talán 4 éves lehettem. Akkoriban az orosz dalok voltak divatosak, így azokat tanultam meg. Énekeltem a Lila orgonák-at, a Virágzik a rózsa, zúgnak paatakok...-at, ez utóbbi egy Dunajevszkij dal és nem elírás a két a, mert magamban most is énekeltem. Mindkettőt tudom a mai napig. 

Később, arra nem emlékszem, hogy pontosan mikor, Gyere, ülj kedves mellém, Nem adlak másnak, Messze túl a kék hegyen van az én hazám, Judit, Csak a szépre emlékezem, Csak egy kis emlék, Sétahajó, Nekünk találkozni kellett, Baracknyílás idején, Én mindig Pestről álmodom, Pedro kocsmája, még később: Csini baba, Én visszahozom divatba a foxtrottot, Ha most az egyszer visszajönnél, Ha végre itt a nyár, Én úgy szeretnék egy bozontos kis kutyát... 

Rájöttem, hogy képtelenség ez a bejegyzés. Így nem lehet, nincs semmi értelme csak úgy felsorolni a dalok címét. Mégis szólni fog a zene? Nagyon remélem. Ez az összeállítás is csupán csak ízelítő, de mégis több a semminél. :)

Retro 3.

Anno az '50-es években apukám az egyik minisztériumban dolgozott, egész nap bent ült az irodában. Nem ehhez volt szokva, a gyermek- és ifjúkorát főleg a Bükkben (Hámor, Pereces) és Miskolcon töltötte. Sokat mesélt az erdőről, nyáron gyalog vágott át rajta, hogy elérjen időben a munkahelyére, télen meg síléccel közlekedett. Hozzá volt szokva a természet adta szabadsághoz. 

Nem csoda, hogy amikor a minisztériumból hazaért, épphogy evett valamit, majd elindultunk sétálni. Akkor még jobb volt a levegő, alig volt autó az utakon. Az útvonalunk rendszerint: Lenin körút-Szent István körút-Margit híd és végül a Margit sziget. Szerettem ezeket a sétákat. Nyáron, valahol a Béke Szálló környékén, a Szondy utca sarkán egy néni főtt kukoricát árult. Otthon megfőzte, egy ruháskosarat fehér terítővel kibélelt, abba tette a kukoricacsöveket, jól bebugyolálta, nehogy kihűljön és hozott hozzá egy jó nagy sószórót meg selyempapírt méretre vágva. A szalvéta luxusnak számított. Ez volt a boltja és fogyott a kukorica gyorsan. Apukám a zsengét szerette, mama meg én az olyat, amibe jól bele lehetett harapni. Ezzel a harapnivalóval elvoltam a szigetig. 

A szigeten kaptam fagyit is, 1 gombóc 50 fillér. Általában 2 gombócot kértem. Elsétáltunk a Palatinus strandig, de néha még tovább.

Emlékszem a csodálatos rózsakertre, az illatokra, a szépségekre, a zenélő kút akkor még nem működött. Néha leültünk a Casino teraszán, ettünk 1-1 szelet süteményt, ittunk valami üdítőt, szólt a zene, a párok táncoltak, egyszer még a szüleim is táncra perdültek. Senki nem volt kiöltözve, egyszerű hétköznapi ruhában szórakoztak az emberek. Ezt a táncos-zenés délutánt teadélutánnak hívták. Anyukámnak szerencsés alkata és szép arca volt, így, ahogy apukám mondogatta, egy egyszerű karton ruhában is gyönyörű volt. :) 

Mire elindultunk haza, besötétedett, nézegettük a kivilágított kirakatokat, nem siettünk. Előfordult, hogy kapuzárás után értünk haza. Olyankor már csak csöngetésre nyitotta ki a házmester a kaput, természetesen megfelelő pénzjutalomért. 

Két házmester volt, egy, aki a liftet, a kaput kezelte és beszedte a lakbért, egy pedig végezte a piszkos munkát: takarította a lépcsőházat (nálunk kettő is volt), a gangot és korán reggel összeszedte a lakásajtók elé kitett szemetet. Ő volt a viceházmester. Az előbbi anyagilag sokkal jobban járt, de ilyen volt a rendszer és ezt így fogadta el mind a két fél. A viceházmester sokszor azért vállalta ezt az állást, mert szolgálati lakás járt vele. A háború utáni években nagy volt a lakáshiány, örült aki, akár ilyen feltételekkel is, de lakáshoz jutott. 

Mára ennyi. :)

Retro 2.

Egy lyukas kétfillérest sem adnék érte - szól a mondás, ha valamit értéktelennek tartunk. Én még fizettem vele. Ma már hihetetlenek azok az árak, amik gyerekkoromban voltak. A fizetések is hihetetlenek, az '50-es évek elején a mamám, kórházi ápolónőként 400 Ft-ot kapott havonta. Ez akkor is alacsony fizetésnek számított, elég nehéz volt kijönni belőle, nagyon kellett spórolni.

Leesett a tantusz? - vagyis megértetted, kapcsoltál? Régen egy 60 filléres tantuszt kellett bedobni az utcai telefonfülke készülékébe és amikor az leesett, akkor kapcsolta a telefon a hívott számot. 

Mikor férjhez mentem és elköltöztünk anyukáméktól, nem volt telefonunk, hogy őszinte legyek, örültünk, hogy lakásunk van, a telefon már álom kategóriába tartozott. Az utcai készülékekről hívogattam a mamámat, tudni akarta, hogy minden rendben és jól vagyunk - akkor már a lányom is megvolt. Sokszor szaladgáltam tantuszért, akkor volt baj, amikor a közeli kis trafik (akkoriban így hívták, nem volt még Nemzeti Dohánybolt) ajtaján a "zárva" tábla lógott. Ott lehetett tantuszt venni és még egy nyilvános telefon is volt bent.

Ez az egész nekem egy nagy macera volt, ráadásul babakocsival. Mit tehettem? - ráfogtam, hogy sétáltatom a gyereket. 😀 Nyáron a meleg, ősszel az eső, a szél, a téli hidegről, hóról már nem is beszélve, de nem hagyhattam, hogy a mamám miattam idegeskedjen. 

Az volt a jó, amikor bevezették tantusz helyett a pénzérmét, de a legjobb most, mert a mobillal bárhol, bármikor tudok telefonálni.

A gyermekeimmel, unokáimmal beszélhetek, sajnos a mamámmal, apukámmal, párommal telefonon semmiképp. Megoldom, nem kell telefon, bármikor tudok velük beszélgetni.

Retro 1.

Megtaláltam a neten annak a rádiónak a fotóját, amilyen nekünk volt 1956-ban és amin a Szabad Európa Rádió adásait hallgattuk. Recsegett, zúgott, halk volt, de azért mindent hallottunk, igaz, nagyon kellett hegyezni a fülünket. 

Egyébként nem '56-ban, hanem úgy általában, esténként, amikor már mindenki lefeküdt, én odalopóztam a rádióhoz és nagyon halkra véve, nehogy a mamámék meghallják a másik szobában, bekapcsoltam. Sok rádiószínházi előadást és színházi közvetítést akkor hallottam. Nagyon érdekes hangulata volt ennek az egésznek. A sötét szoba, amiben csak a rádió zöld "macskaszeme" világított, a félelem, hogy a szüleim rá ne jöjjenek és közben az élmény, amiért megérte kockáztatni egy alapos fejmosást. Az, hogy egyszer lesz majd egy készülék, amin nem csak hallani, hanem látni is lehet mindent, eszembe sem jutott. 

Erről - nem tudom miért - eszembe jutott, hogy gyerekkoromban nem volt otthon mérlegünk. Az utcákon lehetett méredzkedni. Egy néni ült az utcai mérleg mögött és pár fillérért megmérte az embert. 

( Utcai mérleg a Liszt Ferenc téren, az Andrássy út sarkánál. 1966. Böngészés közben találtam rá.)

Később, mikor felnőtt lettem, a munkahelyemen volt egy hatalmas mérleg (mázsáló) és mi lányok ott mértük meg magunkat. Nem mintha mázsás súlyunk lett volna, nekünk elég volt az 50 kiló körüli súly. 

Nagyon régóta már itthon is van mérleg. Hol szeretem, hol nem. Gondolom, nem kell megmagyaráznom, hogy mikor szeretem és mikor nem. 😉

"Nekem a Balaton a Riviéra..."

Balaton retro (katt)

Emilkében kaptam, egy kedves ismerősöm küldte az ajánlást, hogy nézzem meg, mert érdemes. Kicsit hosszú, tehát rá kell szánni jó pár "percet", de aki most fiatal, az nézze meg, hogy milyen is volt a balatoni élet anno, aki idősebb, nos, az idősebb nemzedéknek van mit felidézni miközben ezt a filmet nézi... :)

Tavalyi kép, nem én fotóztam, leánykám masinájából került ide.