Ha elmúlik a szenteste, nagymama felidézi az emlékeket.
Idén nem zártam magam karanténba, a szentestét lányoméknál töltöttem. Ők - a biztonság kedvéért - mindhárman csináltak tesztet és hála az égnek, mindhármójuké negatív lett. Tudom, borzasztó, de még így is volt bennem egy kis félelem, rég mozdultam ki úgy igazán a lakásból.
Mindent megcsináltam, előkészítettem 24. előtt, aznap csak magamat kellett felkészíteni lelkileg és fizikailag az útra és az estére.
Sötét volt már, amikor elindultam. Remegő lábakkal léptem ki a házból, az automata világítás magasabb emberekre van igazítva, így nekem mindig hadonászni kell a lámpa előtt, hogy végre világos legyen és lássam hova lépek. Igazán nem akartam ezen az estén - máskor sem – elesni és nyakam, lábam, karom törni. Szerencsésen kijutottam a kertből és a kapun kívül vártam a taxit, kicsit szemerkélt az eső, nem érdekelt, az izgalom, a várakozás - nem a taxira – az estére, teljesen lefoglalta a gondolataimat.
Végre megérkezett az előre megrendelt sárga taxi, nehezen, de sikerült beszállnom a kocsiba és már repültünk is a kis budai utcába, ahol a lányom várt rám.
Lejött értem, elvette a csomagomat és a jelenlétével is segített felmenni a lépcsőkön. Mire a lakás ajtajáig értünk, én már el is fáradtam. Bent meleg és finom illatok vártak, no meg Mojo cica, aki gyanakodva nézegetett, hogy ez meg ki a csuda? Még nem találkoztunk személyesen (a covid a bűnös), csak képeket küldött róla a lányom. Nagyon kedves, okos „kis” cicó, a „kis” a korára vonatkozik, mert különben akkora, mint egy közepes termetű kutya. Szinte egész este le nem vette rólam a szemét, minden lépésemet figyelte, jött utánam, nehogy már veszélyt jelentsek az ő birodalmára, mert természetesen ott minden és mindenki az övé. :)
Unokáim csak később futottak be, először Kicsilány, majd Kislegény is megérkezett.
Csillagszóró, gyertyafény, a Kaláka szolgáltatta az estéhez a kellemes zenét. Ajándékosztás, közben kellemes karácsonyt kívánságok és óvatos puszik, ölelések, öröm és békesség.
A vacsora nagyon finom és bőséges volt. Ropogósra sült kacsacomb, hal, krumplisaláta, fűszeres sütőtök-chips, baconnel párolt kelbimbó, zöldséges rizs – lehetett válogatni, ki mit kért. Befejezésként nem hagyományos fatörzs. Egyikünk sem szereti a vajas krémeket, így a fatörzsbe és a külsejére is főzött csokikrém került. Innivaló is volt bőven, én csak kristályvizet ittam és a sütiből is szigorúan csak egy szeletet ettem, pedig meg tudtam volna enni még egyet..., kettőt...
Tényleg nagyon finom volt minden és nekem közben az járt a fejemben, hogy szegény lányom, mennyit fáradt! Mojo egész nyugodtan viselkedett, a csillagszórótól kicsit félt, a vacsora illata nem zavarta, megszokta a neki való macska-finomságokat, mert nem etetik embernek való ételekkel. Néha felugrott a karácsonyfa alá és ahogy a lányom valamelyik nap írta, tényleg nem bántotta a díszeket. A biztonság kedvéért leparancsolták a fa alól, mert azért az ördög még ilyenkor sem alszik.
Beszélgettünk, sokat nevettünk, Kicsilány mesélt a közelgő utazásáról Finnországba. (Tudom, még nem szóltam róla, de januártól ösztöndíjasként, fél évig egy finnországi egyetem tanulója lesz.)
Kislegény csöndesebb volt, munkából jött és kissé fáradt volt.
Elszaladt az idő, 9 órára jött értem a taxi, minden baj nélkül értünk haza. Én elég nehezen vettem a lépcsőket, minden fordulóban meg kellett pihennem, de végül sikerült bejutnom a lakásba és boldogan, megnyugodva öltöztem át az itthoni ruhámba miután a már megszokott kézfertőtlenítésen és miegyebeken túljutottam.
Lepakoltam az ajándékom, kerestem neki helyet a fa közelében és gyújtottam egy mécsest. A mécses lángja mellett, gondolatban mindenki ott volt velem a szobában, akit szeretek és aki már nem lehet velem a valóságban.
Olyan nagyon szép, békés, meghitt este volt, pont ilyet kívántam magamnak!
