Házassági évforduló

Ma 37. éve hordom gyűrűdet és bár nem figyeltem a jelekre, de már jóval előbb szerettelek. Tudod ugye, hogy fáj minden nap nélküled... Nagyon hiányzol...

Őri István: TALÁLKOZÁS

Nem megfoghatatlan
ködös alakok
nem átlátszatlan
homályos ablakok
nem kimondott
elhaló szavak
nem semmibe tűnő
boldog pillanat

hanem

kezed,
mely kezemhez érkezett
élő-meleg, puha-örök
nem lángolás
nem tűz -
apró örömök
nem kérdések, nem beszélgetés
végtelen mosolyok
csillogó szemek
együtt ébredés
mámorító illatok -
ami te vagy, s 'mi én vagyok

nem ígéretek, csak napok,
mik egybe tűnnek
s hisszük: soha meg nem szűnnek
nappalok
éjszakák
csókok
ölelések
mert kezed kezemhez érkezett.

És megint egy ünnep

Apó születésnapja. A fekete-fehér képeken fiatalon, az '50-es évek elején, majd a '60-as évek közepén, amikor megismertem. Akkor már nem dohányzott, a haja kevesebb lett, viszont gazdagabb lett egy szemüveggel. A szigorú tekintet csak álca, ami mögött egy csupaszív, kedves, vidám ember rejtőzött.

A színes képekhez talán nem is kell szöveg, ha valaki mégsem tudná, mi vagyunk 2009-ben: Apó és gömbölyűségem. (Apó itt már egy sztrókon túl és ez, sajnos, nem múlt el nyomtalanul.)

"A legszebb rózsát küldeném neked,
Hiába, - messze vagy te, nem lehet, -
Míg odaérne, elhervadna rég!"

                                              Kaffka Margit: Vándorének (részlet)

Négy éve nélküle

Ő rám várt, én rá. 

Együtt lett teljes az életünk. Boldogan éltünk míg... 

Míg egy novemberi éjszakán el kellett mennie és a földi mesének akkor vége lett. 

Most valahol messze, talán egy másik életben, vagy a csillagok között, nem tudom merre jár, de biztosan érzem, hogy vár reám.

Apó születésnapja

Ellen Niit: HA ISMERLEK GYEREKKOROMBAN

Ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet.

Minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket,
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.

A hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketén csilladozó, mély vizükkel,
a fekete víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról,
felhővonulásról
(a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!),

s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.

És azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt -
neked ajándékoztam volna azt is,

utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.

(Fordította:Rab Zsuzsa) 

 

Egy régi Mikulás (2008-ból)

"PIZSAMÁS VOLT A MIKULÁS! :)

Reggel felé, mikor már világosodott, jött ám hozzám is a Miku és képzeljétek el, pizsamában volt! Bizony! És nem volt néki szakálla, csak némi borosta díszítette az állát, és nem volt sapkája sem, és láttam, hogy erősen kopaszodik. :) Nem az ablakon át jött, hanem az ajtó felől közelített, egészen kicsire összehúzta magát. Hétrét görnyedve lopakodott az ágyam felé és letett az asztalra egy nagy-nagy tábla finom csokoládét! Én meg kinyitottam ám a szemem, rámosolyogtam, intettem neki, egészen olyan volt, mintha Apó lett volna! :)

Karalábét, uborkát, stb. nem hozott, de ha jól meggondolom, talán akad a hűtőben ilyesmi. Most viszont itt állok (ülök), egy jól megtermett csokival és elgondolkozhatom, hogy gömbölyűségem mennyi ilyen édes álmot bír elfogyasztani naponta úgy, hogy ne gömbölyödjön tovább. Talán, ha kockánként eszegetem meg (egy nap egyet!), az még belefér..."

Harmadik éve

Szabó Lőrinc: MERT SEHOL SE VAGY

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ,
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek,
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád,
csöndes játékait a képzeletnek:
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szivembe szived,
de percenkint ujra elvesztelek:
csillagokig nyílik szét s hallgatózom,
üldöződ, én, mégis, mint akit álom
húz le, sírodba, magamba csukódom.

Eltelt 35 év

Igen, ez az a nap, amikor 35 évvel ezelőtt végleg összekötöttük az életünket Apóval. 

Nem volt nagy esküvő, sőt! - nagyon kicsi. A két tanú és egy fő násznép. Az anyakönyvvezető meg is kérdezte, hogy gyűrünk van-e? Az volt. Jóval előbb gondoskodtunk róla, de az is nagyon szerény, keskeny kis karika. Én választottam, kerülve minden fényűzést. 

Az előző házasságom nem ért jó véget, pedig volt nagy esküvő, sok vendég, vastag, széles karikagyűrű, utána nászút, aztán mi lett a vége...

Megfogadtam, hogy itt minden más lesz, de azt hiszem, nem ezen múlt a boldogságunk. Az érzelmeink, a barátságunk, a szeretetünk volt nagy, ez segített bennünket 32 éven át és ez segít engem most is, amikor Apókám lassan már három éve nincs mellettem. Lehet, nincs mellettem, de velem van, érzem!

Megköszönöm azt a 32 évet, amit VELE tölthettem.

2007-ben

Éva blogjában láttam idei ibolyát. Nekem most nincs friss ibolyám, de mutatok sok régi ibolyát a kertünkből és Apót ahogy a kerítés mellett lesi az avar között elbújt ibolyákat. 

Régi képek, régi géppel készültek, de azért most is élvezhetőek, és "az emlékezés a találkozás egyik formája".  Itt a jobb oldalon az is kiderül, hogy kitől idéztem. :)

(Most vettem csak észre, hogy Apóról a kép pont 2007. március 13-án készült.)

Álmok

Sokszor álmodom, régebben nagyon sok álmomra emlékeztem is. Akkoriban azt terveztem, hogy leírom az álmaimat, de aztán maradt az egész a tervezés szintjén és nem lett belőle semmi. Ma már nem jellemző, hogy emlékezem, néha-néha azért előfordul. 

Mióta Apó földi valójában nincs mellettem, azóta sokszor álmomban látogat meg. Van úgy, hogy reggel, mikor felébredek, érzem, hogy vele/róla álmodtam, de mindenféle emlékeztető praktika ellenére sem tudom felidézni, hogy mit. Nagyon rossz érzés. 

Van úgy, hogy fáj az álom, olyankor az egész napomat a szomorúság határozza meg. Azok a napok múltidézők és nem az fáj, hogy együtt voltunk, hanem az, hogy már nem lehetünk együtt. Egyszerűen nehéz felfogni, hogy soha többé. Utólag sajnálok minden napot, órát, amit elszalasztottam és nem vele töltöttem. 

19 évesen ismertem meg és 20 év kellett, hogy rájöjjek, Őt kerestem minden, az életemben addig előforduló, férfiban. Nagy volt a korkülönbség, Ő emiatt nem mert közeledni, félt a visszautasítástól, én meg azért nem reméltem semmit, mert el sem tudtam képzelni, hogy ennek a nagyon okos, kedves, hozzám képest talán túl tapasztalt embernek majd pont én kellek. Így mentünk el majdnem egymás mellett. 

Hála Istennek nem ez történt, mert akiket az Isten egymásnak teremtett... 

Álmomban megint itt volt, valami társaság is volt, játszottunk valamit és ami érdekes, hogy mindenkin volt valami piros-fehér csíkos ruhadarab. Apón és rajtam a rendes ruhánk volt. Mindegy is, nem ez a lényeg. Mielőtt felébredtem, vagy írjam azt, hogy búcsúzóul átöleltem Apókámat és adtunk egy-egy puszit egymásnak. Ezzel az élménnyel a fejemben, a szívemben és a szememben – hiszen láttam magunkat, mert az álmokban minden lehetséges – ébredtem fel és így lett ez a nap is az emlékek, az emlékezés kicsit fájdalmas napja. Azért az nagyon jó volt, hogy megölelhettem. 

Sokszor mondtam neki: Nem tudom, mit hoz a jövő, hogy meddig élek, de tudd, hogy melletted, veled nagyon boldog voltam. 

Most sem mondhatok mást.

Apókám születésnapja

Régen sokszor hallgattuk együtt, most ég egy gyertya és egyedül hallgatom. 

Ma ez az ajándék

"A vonuló felhők fölött mindig kék az ég" - ez volt Apókám egyik kedvenc mondása. Ma ezt rejtette a 23. fiók és az időjárás is mintha ezt akarta volna igazolni, pár órára megmutatta a felhők fölött azt a gyönyörű kék eget.

Két éve

november 8-ról 9-re virradó éjszakán, éjfél után 1 órával ment el és maradtam én itt NÉLKÜLE. Ezt nem lehet megszokni, még most is sokszor várom, még sokszor gondolom, hogy ezt el kell majd mesélnem neki, csöndesen teszek-veszek a lakásban, nehogy felébresszem... 

Lehet, hogy ez már így marad amíg élek. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz.

Igen, így van ez.

Emily Dickinson: A LÉLEK SAJÁT TÁRSAT VÁLASZT...

A lélek saját társat választ.
S ajtót betesz.
Őnéki már a majoritás
Kívül reked.

Nem mozdul, hogyha hintó áll meg
A kapunál,
Nem mozdul, hogyha császár térdel
Lábainál.

Tudom, hogy egyet választott csak,
Az volt övé,
Aztán figyelme héját zárta,
Akár a kő.

(Fordította: Károlyi Amy)

Az elmúlt éjszakám

nagyon rosszul alakult. 

Időben, 11 órakor feküdtem le, de csak forgolódtam, a gondolataim nem nyugodtak, Apókámnál jártak és könnyeket csaltak a szemembe. Magamat sirattam, mert nincs már velem, mert nem tudom elmondani, hogy milyen is volt, hogy mi volt Ő nekem, hogy mennyire hiányzik! 

Hiába olvasgatom a verseket, azok más emberek szerelméről, más érzésekről, más történetekről és nem a mi szerelmünkről, szeretetünkről, történetünkről szólnak. Én meg nem tudom, nem vagyok képes a miénket elmondani. Itt van bent a szívemben, lelkemben, fejemben. Akinek el tudnám mondani és meg is értene, már nincs mellettem, persze lehet, hogy hallja, de ez nem ugyanaz, mint amikor átbeszélgettük az éjszakát, vagy az egész napot... Nagyon szerettem őt hallgatni, okos volt, sokat tanultam tőle.

Felkeltem, kerestem elfoglaltságot, tereltem a gondolataimat, végül sikerült úgy elálmosodnom, hogy ne érezzem a fájdalmat és akkor végre elaludtam. Hajnali 1/2 5 volt. 

Várnai Zseni: JÓ LENNE HINNEM... (részlet) 

"Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn

Tenélküled."

Véletlen?

Magamat nagyon is racionális embernek tartom. Nem hiszek a jóslatokban, a horoszkópokat is ritkán nézem meg, akkor sem azért, mert elhiszem amit a csillag(jós)ok mondanak. Kissé földhözragadtnak vagyok mondható.

EZ mégis megtörtént velem és mivel VELEM történt, el kell hinnem és el kell gondolkoznom azon, hogy ilyen véletlen létezik-e?

Még a karantén alatt történt, elfogyott az aprópénzem és nem volt lehetőségem váltani sem pedig megkérni valakit, hogy váltson fel egy ezrest. Én minden táskámat végignéztem, sehol semmi. 210 Ft hiányzott a szükséges borravalóhoz amit adni akartam egy aznap szállító cég emberének.

Eszembe jutott, hogy átnézem Apó öltönyeinek a zsebeit, hátha...

Nem nagyon hittem, hogy sikerrel járok, hiszen eltelt majdnem két év és azóta már átnéztem a zsebeit. Nem pénzt kerestem, csak automatikusan megnéztem, nehogy valami fontos dolog ott maradjon.

Most újból előszedtem azokat a zsebeket, benyúltam az első zsebbe és rögtön a kezembe akadt pár érme. Kiszedtem mindet. Nem akartam hinni a szememnek! - pontosan két darab százas és egy tízes volt benne. Abban a pillanatban megköszöntem Apókámnak. Nem is a pénz döbbentett meg, hanem a pontos összeg!

Hogy hogy csinálta? Fogalmam sincs, de egész biztos, hogy Ő volt.