Emlékezés 2.

Másnap annak örültem, hogy nem kell iskolába menni.

Említettem, hogy nagyon vastagok voltak a lakás falai, ennek megfelelően az ablakpárkány is igencsak széles volt, kívül, belül. Azt is említettem, hogy udvari és földszintes lakásban laktunk, de talán arról még nem szóltam, hogy a ház maga öt emeletes volt, abból a régi, nagyon magas emeletes fajtából. Hozzánk a fény és a meleg soha nem jött be, még nyáron is bekecsben (báránybőrből készült mellény) üldögélt az ember, vagy a gyereke. Így, ha látni akartam valamit, vagy a villany égett, vagy az ablakpárkányt használtam játszótérnek.

Nos, én az elkövetkező napokat az ablakban, vagy az ágyban töltöttem. A felnőttek felkészültek a nehéz időkre, ki amit tudott még beszerzett, némi élelmiszert, kenyeret, előkészítették a pincéket. Én is lementem körülnézni, de nagyon nem tetszett! Sötét volt, büdös és féltem a patkányoktól meg az egerektől. Ott volt a télire megvett tüzelő is, szóval nem tűnt barátságos helynek. Többé nem is mentem le, még a legnagyobb ágyúzások alatt sem.

A rádió állandóan szólt, sokszor csak zenét sugároztak. Akkor jegyeztem meg örök életre Beethoven V. szimfóniáját, papapapam... papapapam...

Eleinte az emberek a kapualjban beszélgettek, ki mit hallott, hol osztanak élelmiszert, mi történt a városban, hozták az új röplapokat, kukucskáltak kifelé. Onnan láttuk, hogy ég a Royal. Sajnos tőlünk nem messze felakasztottak egy embert az egyik fára, állítólag ÁVÓS volt. Egy sebesültet is behoztak, aki a kapunktól pár méterre feküdt.

Utólag azt gondolom, hogy a háború még elég közel volt, 11 év telt el a befejezése óta, és az emberek a borzalmakat nem fogadták olyan rettenettel, hisz a háború szörnyűsége még élénken élt bennük, mintha megszokták volna az érzést, a látványt. Akkor még én sem féltem (nagyon).

Jellemző, hogy mennyire nem érezték az én szüleim sem olyan veszélyesnek a helyzetet, mert átengedtek a kb 6-7 háznyira lakó barátnőmhöz játszani. Épp megérkeztem hozzájuk, amikor a Nyugati felől lőni kezdtek. Én már biztonságban voltam, de Anyukám ezt nem tudhatta és a golyózáporban utánam futott. Szegénykém, képzelem, mit élt át abban a pár percben. Nagyon boldog volt, amikor látta, hogy ott állok előtte épen, egészségesen. Ez volt az utolsó eset, amikor kimehettem az utcára. Legközelebb már csak akkor indultunk útnak, amikor a rádióban bejelentették, hogy minden rendben, mindenki felveheti a munkát.

És bizony ezt nagyon rosszul tettük, mert akkor és ott, csak a jóisten mentette meg az életünket. De ezt majd legközelebb...