Emlékezés 4.

November 3-án bemondták a rádióban, hogy az élet visszatért a régi kerékvágásba, mindenki mehet dolgozni, biztonságos az utcán közlekedni.
Az én vállalkozó szellemű anyukám rögtön úgy döntött, hogy akkor mi elindulunk, meglátogatjuk nagymamáékat. Apu elment dolgozni, mi pedig gyalogosan útra keltünk a VIII. kerületbe. Sétálva mentünk, bámészkodtunk, néztük a szétlőtt, kiégett házakat. Furcsa volt így a város, mintha a háború után lettünk volna.
Rendben eljutottunk a József körúton kb. a régi Híradó moziig. Ott a szembejövőket megkérdezte anyu, hogy milyenek a körülmények a Bókay János utca környékén? Bárkit kérdezett, mindenki azt mondta, hogy nehogy bemenjünk arra, mert ott, a mellékutcákban még most is lőnek.
Közben volt a körúton, valahol ott, a mozi környékén egy nagyon nagy könyvüzlet és pont előtte egy útkereszteződés. Hát én ott olyat láttam, amit soha nem fogok elfelejteni és amiről addig csak az iskolában hallottam. Könyveket égettek. Hatalmas máglyát raktak könyvekből az út közepén és égtek a könyvek... Értem én, hogy Rákosi elvtársról és Sztálinról, Leninről, meg a kommunizmusról, meg ki tudja még, hogy mi mindenről szólhattak azok a könyvek, de akkor is! Még ma is, hogy így emlékezem, érzem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem. Komolyan. Könyvégetés... - nekem ez a fasizmussal volt egyenlő, róluk tanultuk az iskolában, hogy ilyesmiket műveltek.
Még mentünk tovább, de anyukám is elbizonytalanodott, hogy talán mégsem olyan jó ötlet ez a látogatás. Páran még szóltak, hogy ne menjünk tovább, így aztán visszafordultunk.
Ahogy sétáltunk hazafelé, egyszer csak puskaropogás, mellettem láttam, ahogy pattognak a golyók a kövön. Pillanatok alatt zajlott le minden. Anyu mellett mentem, de nem fogtam a kezét, ő meg, hogy elérjen, a karomnál próbált elkapni, de a keze lecsúszott és már csak úgy tudott elérni, hogy elcsípett, vagyis jól megcsípte a karomat. Körülöttünk mindenki rohanni kezdett, a legközelebbi kapualjba rángattak be minket. Ott már elég sokan voltak és mind arra vártunk, hogy elhallgassanak a géppuskák. Én fel sem fogtam, hogy mi történt, azon nyafogtam, hogy nagyon fáj, ahol anyukám megcsípett. Szegény, mentegetőzött, de én akkor sem értettem, hogy miért kellett így belém csípnie. Még ott, a kapualjban, beszélgetni kezdtünk egy nénivel, aki elmesélte, hogy ő Budáról jött át, de nem tud eljutni a munkahelyére, most megpróbál hazamenni, és ha nem zavarja a mamámat, akkor ő velünk tartana, mert egyedül fél. Persze, jöjjön velünk.
Mikor végre csend lett, hárman mentünk tovább. Viszonylag hamar és minden különösebb kaland nélkül eljutottunk az Oktogonig. Volt ott egy étterem, a Kékes, szemben a Lenin körúttal, oda mentünk be cigarettát venni (a mamám dohányzott). Éppen a pénztárnál álltunk, amikor a Nyugati pályaudvar felől megint lőni kezdtek. Valaki elordította magát, hogy mindenki hasra! Mi is hasravágtuk magunkat és megint csak vártunk, hogy elhallgassanak a géppuskák. Mikor vége lett, akkor láttuk, hogy pont ott, ahol mi álltunk, szétlőtték az ablaküveget. Ha nem hasalunk le, talán ma nem írom ezt az emlékezést... Na, akkor már felfogtam, hogy mibe is csöppentünk bele! Nagyon féltem, de nem volt mese, tovább kellett menni!
Átmentünk a másik oldalra, eljutottunk majdnem az Aradi utcáig, amikor megint lőni kezdtek. Ott én már sokkot kaptam, berohantam a legközelebbi házba, fölszaladtam az emeletre és zokogtam. Szabályosan hisztériás rohamot kaptam. Hiába volt újra csönd, én nem voltam hajlandó kitenni a lábam az utcára. Ketten könyörögtek, hogy alig kell már menni, pár házzal odébb már otthon is leszünk, én csak hajtogattam, hogy nem megyek sehova. Fogalmam sincs, hogy végül hogy mentünk haza. Az az idő teljesen kiesett az emlékezetemből.
Bori néni, akit a József körúton ismertünk meg, nálunk maradt addig, amíg valóban vége nem lett az egész forradalomnak. Apu ugyan felajánlotta neki, hogy hazakíséri, de Bori néni nem mert átmenni a hídon, emlékezett még a háborúra. Sokat foglalkozott, beszélgetett, tanult velem, együtt nézegettük az I. világháborús Tolnai Világlapjainak hatalmas bekötött példányát. Talán ezzel akarta viszonozni, hogy nálunk lakhat, velünk evett immár ő is. Hogy hol aludt? Hát erre megint nem emlékszem, csak gondolom, hogy az én szobámban, biztos a földön. Idegen volt, azelőtt soha nem is láttuk, de olyan természetes volt, hogy ha nem mehet haza, hát akkor nálunk marad. Kicsit azért félt a mamám, ki tudja, hogy mégis ki ez? Aztán mesélt magáról, kiderült, hogy egyedül él, a háború előtt valami apácarend tagja volt. Anyuékkal egész összebarátkozott, később is sokszor eljött hozzánk. Aztán el-elmaradt, majd egyáltalán nem jött, de biztos, hogy azokat a napokat ő sem felejtette el soha.

Azt azért még elmondom, hogy a nagy lövöldözés amiatt volt, mert a Lenin körúton hatalmas tömeg tüntetett és a Nyugati felől lőtték a tömeget. Ezt már csak otthon tudtuk meg.

Ez volt életem egyik legborzalmasabb napja.