Keresem

az igazi juhtúrót. Vettem jó drágán, megkóstoltam, nem ízlik. 

Gyerekkoromban az üzletekben is azt a gurulós juhtúrót árulták, amiből nagyon finom körözöttet lehetett készíteni és a sztrapacska is sokkal, de sokkal finomabb volt vele. Kenyérre kenve, magában is nagyon ízlett. Mikor apukámat lehelyezték Miskolc mellé, na ott ettem igazán finom juhtúrót! 

Miskolc és Szirmabesenyő között, a repülőtér közelében, egy három lakásos földszintes házban laktunk. Körülöttünk szinte semmi, csak néhány épület és a határ. Egy viszonylag rövid sétával eljutottunk a K. család tanyájához. Akkor úgy mondták, hogy kulákok, mert maguk gazdálkodtak, csináltak mindent. Voltak teheneik, birkáik, lovaik. Ott ismertem meg az igazi falusi gazdálkodást és a legfinomabb juhtúrót. 

Egy gerendáról lógtak a friss túróval megtömött batyuk, hogy a felesleges lé kifolyjon belőlük. Gomolya sajtot, tehéntúrót is csináltak és nem utolsó sorban, friss tejet is árultak. Minden nap a tejes kannával elballagtam hozzájuk és vittem haza a még langyos, friss tejet. Bevallom, nem mindig bírtam ki kóstolás nélkül. A mamám sosem szólt érte, pedig biztos észrevette. 

A családban volt nyolcadikos "nagylány" és velem egyidős, nálam kisebb kislány is, no és a legkisebb, egy kisfiú, a család szemefénye. A nagyobbak, a hetedikes és nyolcadikos lányok bejártak vonattal Miskolcra az iskolába, mi kisebbek a helyi tanyasi iskolában tanultunk. Kicsi épület, két tanteremmel. Az egyikben harmadikig, a másikban negyediktől hatodikig tanultunk, én akkor negyedikes voltam. Nem volt rossz, sőt! Míg a nagyobbaknak tartottak órát, addig mi csendes foglalkozásban oldottunk meg feladatokat. Közben azért hallottuk a nagyobbak tananyagát és nekem akkor sok ismeret ragadt meg a fejemben. A tornaórákat és a szüneteket, amikor jó volt az idő, kint tartottuk az udvaron. Az iskola mellett volt egy vegyes bolt és a másik oldalon egy buszmegálló. Ahhoz, hogy eljussak ide, legalább 1/2 órát kellett gyalogolni, akár esett, akár fújt. Télen volt olyan, hogy az útról a két oldalra takarított hófal magasabb volt, mint én. Itt éltem gyerekkorom legszebb és legszabadabb korszakát. Nyáron enyém volt az egész határ, nem féltettek, hisz nem volt mitől, kitől. 

Az elején említett lányokkal még birkákat is őriztem a repülőtéren. Akkoriban már nagyon kicsi volt ott a forgalom, és a K. család engedélyt kapott, hogy ott legeltethessék a juhaikat. Leültünk a fűbe, sokat énekeltünk, tanultam tőlük népdalokat és balladákat, van amelyikre még ma is emlékszem. Mezei virágokból fűztünk koszorút, ettünk papsajtot, szóval nagyon jól elvoltunk. Lehet, hogy csak nekem volt ez olyan jó, mert nem volt kötelező, ők muszájból voltak kint. Talán az, hogy én is ott voltam, a pesti lány, egy kicsit nekik is érdekesebbé tette a kötelező feladatot. Sokat beszélgettünk, tudtunk egymásnak újat mondani. 

Egyszer apukám valamiért nagyon keresett, meg is talált a lányok és a birkák között és később mesélte, hogy azt látta, hogy a lánya kiselőadást tart a többieknek, akik "szájtátva" hallgatják. :) Úgy tűnik már akkor is jó volt a beszélőkém. 

Most is..., hogy eljutottam a juhtúrótól egészen Miskolcig! :) 

Semmi köze a juhtúróhoz, csak most találtam rá a kertünkben.

Nagypapa

Ma süt a Nap, az erkélyajtó nyitva, a tegnapi levertség a tegnapé maradt, ma szép és jó minden, a levegőben érzem az igazi tavaszt, tehát: 

Nagypapa alapjáraton nagyon vidám ember volt, sokat viccelődött, persze biztos neki is voltak rosszabb napjai, de azokra én nem emlékszem. Nagyon vékony, szívós emberke és nagyon büszke arra, hogy amíg dolgozott, soha nem kellett betegállományba mennie. 

Volt, hogy kettesben maradtunk otthon, olyankor ő főzött. Amire nagyon emlékszem, az ízét még most is érzem, a pirított hagymás zsírral nyakon öntött törtkrumpli. Hús nem volt mellé, egyszerű étel és én mégis úgy gondolok vissza rá, mintha valami nagy lakomát csaptunk volna. 

Az eredeti szakmája fodrász volt, de a háború után egy gyárban dolgozott, hogy miért? - fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy védőételnek kapott minden nap sós kekszet, amit aztán én kaptam meg esténként, mikor hazajött. Azóta sem ettem olyat. 

Szép hangja volt, sokszor énekelgetett, tőle hallottam először az A csitári hegyek alatt-ot és az Egy rózsaszál szebben beszél-t. Nem csak szépen énekelt, hanem festegetett is, olaj- és vízfestményeket, általában tájképeket. A festegetés valahogy a családunkhoz tartozott, többen is ecsetet ragadtak csak úgy, a saját örömükre. 

Említettem valahol a villamosozásokat... Hát igen, az volt a vasárnapi szórakozás. Nagypapa váltott átszállójegyet és addig ültünk egyik villamosról a másikra, míg le nem telt az az egy óra, amíg a jegyünk érvényes volt. Egész jól bejártuk így a várost. Egyszer, valamelyik rokonunktól kaptam egy fekete horgolt kiskutyát, fekete szeme volt és kis piros nyelve, nagyon szerettem. Egyik alkalommal, amikor villamosoztunk, elvesztettem a kiskutyát. Szegény nagypapa, magát okolta, hogy nem vigyázott ránk jobban. 

Szinte nem létezett olyasmi, amit ne engedett volna meg nekem. Fésülgettem a haját, kicsi, gumival szorosan összefogott copfokkal „díszítettem” fel a fejét. Hagyta, soha nem szólt rám. Mondjuk nem is ő nevelt, azt a nagymamára hagyta, ő inkább csak szórakoztatott. 

Volt egy „nagy utazásunk” is, elmentünk ketten dédnagymamához (nagypapa édesanyja) Soroksárra! Ott meg az lett az örök emlék, azon kívül, hogy találkozhattam a dédivel, hogy kecsketejet ihattam. Azóta sem ittam, de emlékezetem szerint, nem volt rossz, egy egész bögrével felhajtottam. 

Nagypapának köszönhetem az első május elsejei felvonulásomat is. Ő mutatta meg nekem, hogy a dísztribünön melyik bácsi a Rákosi Mátyás. Nem volt nehéz megtalálni, világított a kopaszsága. 

Később, mikor már a mamámékkal lehettem, sokszor jöttek hozzánk, olyankor apukámmal snapszlizott, sakkozott és közben eszegettek valami süteményt, nagymama, mama meg én külön beszélgettünk. Visszahozhatatlan délutánok... 

1956-ban a lövöldözések alatt ugyan ki hozott nekünk kenyeret és amit csak tudott? - Ki? - nem más, mint az én drága nagypapám. Az életét kockáztatta minden alkalommal és mégis jött. Mit lehet ehhez  hozzátenni? Örökmozgó volt, nem bírt megülni a fenekén – ahogy nagymama mondta. És tényleg, közel 80 évesen még dolgozott, büszkén mesélte, hogy a Fradi pályáját hogy gondozza, majd egy kórház konyháján lett kisegítő és még akkor is útba ejtett bennünket, mindig hozott valami csekélységet, amit nagymama küldött. 

Kicsit elérzékenyültem. Azt hiszem, nagyon hálásnak kell lennem a családomért. A múltbéliekért és a jelenben élőkért is... Nyolc éves koromig elég nehéz gyermekkorom volt, a szegénység, a hol itt, hol ott, ahol éppen be tudtak fogadni, de a szeretetből sosem volt hiányom, bőven kaptam, hol itt, hol ott, ahol éppen befogadtak...

Nagymama

Mostanában sokszor jut eszembe Nagymama. Nyolc éves koromig főleg ő nevelt. 

Ő tanított meg imádkozni, esténként bejött velem a szobába és mondta előre a "Miatyánkot" és az "Üdvözlégyet", én meg szorgalmasan mondtam utána, míg meg nem tanultam. Az ő ágya mellett volt az ágyam, ő leült a saját ágyára, én meg bebújtam a dunyha alá, mert a szobában hideg volt, nem volt fűtés. A dunyha alatt, a lábamnál, törölközőbe tekert, felmelegített tégla adott egy kis meleget. Kályha ugyan volt a szobában, de nem emlékszem, hogy valaha is égett volna benne tűz. Megszoktam, nem is tudtam, hogy máshogy is lehet. 

Egy emlékkép: kint a konyhában, a sparhelt mellett van egy hokedli, azon ül nagymama, kezében a varrnivaló. Én előtte ülök a sámlin és beszélgetünk. Ő közben varrogat, orrán szemüveg és időnként a szemüvege fölött rám néz. Megsimogatja a kezem - milyen puha, finom kis kezed van - mondja.

Soha nem hallottam veszekedni, végtelen volt a türelme. Reggel mindig ő volt az első, aki felkelt, nagypapa utána és mire mi, többiek felkeltünk, már égett a tűz a sparheltben és a friss tejeskávé a bögrében várta, hogy megigyuk. Nem igazi kávé volt, csak pótkávé, némi cikóriával keverve. Nagypapa tej nélkül itta azt a nem is tudom minek nevezzem valamit. Kenyeret aprított bele, mert nem evett kenyér nélkül semmit. Krumpli, tészta, főzelék, leves, neki mindegy volt, ő mindet kenyérrel ette. 

Nagymama vitt óvodába, minden reggel nyafogtam az utcán, hogy nem akarok menni, aztán elértünk a tejcsarnokig, ott vett nekem egy kiflit és ezzel vége lett a nyafogásnak. Az a kifli nagyon finom volt.

A pénztárcájában mindig volt egy Szent Antalka - ő nevezte így - azért, mert ő majd segít, hogy ne fogyjon ki soha a pénz a tárcából. Istenem, de sokszor láttam, hogy abban a pénztárcában egyedül Szent Antalka volt, aki egyébként a szegények és a gyermekek védőszentje.

Mivel nagyon szegények voltunk - ne felejtsük el, ekkor az '50-es évek elején jártunk - nagymamának cselhez kellett folyamodnia, ha megkívántam valamit, amire nem volt pénzünk. Például a barátnőmnél voltam, ahol diós tésztát főztek és ugyan megkínáltak, de én azt mondtam, hogy nem vagyok éhes és köszönöm, nem kérek. Mikor hazamentem, egyből mondtam nagymamának, hogy főzzön nekem diós tésztát, mert úgy ennék olyat - addig soha nem ettem, nem is tudtam, hogy milyen az íze. Nagymama főzött nekem grízes tésztát, hasonlított kinézetre a diósra és én boldogan megettem. 

Vagy, ez már az iskolában történt: a gyerekek általában zsíros kenyeret vittek uzsonnára, de volt pár gyerek, akiknek a szülei nem voltak olyan szegények és ők vajas kenyeret ettek. Na, azt is megkívántam, persze a suliban be nem vallottam volna, de otthon megkértem nagymamát, hogy vajas kenyeret készítsen nekem. Szegénykém, mivel egyébként nagyon rossz evő voltam, minden, az evéssel kapcsolatos óhajomat megpróbálta teljesíteni. Vajra nem telt, vett hát margarint, de az nem olyan volt, mint a mai margarinok, nagyon rossz íze volt. Egy szelet "vajas" kenyér után nem kértem többet. 

Nagyon sok emlékem maradt meg a nagyszüleimről. Egytől egyig csak jó és szép, a szeretetük mai napig kísér. Fáj, hogy már lebontották a házat, ahol éltek és ahol én is éltem pár, nagyon meghatározó évig. Néha olyan jó lenne visszamenni... Földszintes ház, az udvar macskaköves és a végében állt egy ecetfa...

Egy régebbi bejegyzés Nagymamáról 

Magyar Retro 50-es évek 4.

Tánczenei koktél. Nem szól majd zene, csak felidézem a régi „nótákat”, amiket gyermekkoromban hallgattam, a teljesség igénye nélkül, mert képtelenség mindet felsorolni. :) 

Első ilyen emlékem – már említettem valahol, valamikor – nagymamáméknál a konyhában (ez egy visszatérő motívum, mivel általában ott zajlott a társasági élet) énekelek. Az állandóan szóló rádióból fülembe másztak a dallamok és a szövegüket is könnyen megjegyeztem. Nem jártam még iskolába, talán 4 éves lehettem. Akkoriban az orosz dalok voltak divatosak, így azokat tanultam meg. Énekeltem a Lila orgonák-at, a Virágzik a rózsa, zúgnak paatakok...-at, ez utóbbi egy Dunajevszkij dal és nem elírás a két a, mert magamban most is énekeltem. Mindkettőt tudom a mai napig. 

Később, arra nem emlékszem, hogy pontosan mikor, Gyere, ülj kedves mellém, Nem adlak másnak, Messze túl a kék hegyen van az én hazám, Judit, Csak a szépre emlékezem, Csak egy kis emlék, Sétahajó, Nekünk találkozni kellett, Baracknyílás idején, Én mindig Pestről álmodom, Pedro kocsmája, még később: Csini baba, Én visszahozom divatba a foxtrottot, Ha most az egyszer visszajönnél, Ha végre itt a nyár, Én úgy szeretnék egy bozontos kis kutyát... 

Rájöttem, hogy képtelenség ez a bejegyzés. Így nem lehet, nincs semmi értelme csak úgy felsorolni a dalok címét. Mégis szólni fog a zene? Nagyon remélem. Ez az összeállítás is csupán csak ízelítő, de mégis több a semminél. :)

Retro 3.

Anno az '50-es években apukám az egyik minisztériumban dolgozott, egész nap bent ült az irodában. Nem ehhez volt szokva, a gyermek- és ifjúkorát főleg a Bükkben (Hámor, Pereces) és Miskolcon töltötte. Sokat mesélt az erdőről, nyáron gyalog vágott át rajta, hogy elérjen időben a munkahelyére, télen meg síléccel közlekedett. Hozzá volt szokva a természet adta szabadsághoz. 

Nem csoda, hogy amikor a minisztériumból hazaért, épphogy evett valamit, majd elindultunk sétálni. Akkor még jobb volt a levegő, alig volt autó az utakon. Az útvonalunk rendszerint: Lenin körút-Szent István körút-Margit híd és végül a Margit sziget. Szerettem ezeket a sétákat. Nyáron, valahol a Béke Szálló környékén, a Szondy utca sarkán egy néni főtt kukoricát árult. Otthon megfőzte, egy ruháskosarat fehér terítővel kibélelt, abba tette a kukoricacsöveket, jól bebugyolálta, nehogy kihűljön és hozott hozzá egy jó nagy sószórót meg selyempapírt méretre vágva. A szalvéta luxusnak számított. Ez volt a boltja és fogyott a kukorica gyorsan. Apukám a zsengét szerette, mama meg én az olyat, amibe jól bele lehetett harapni. Ezzel a harapnivalóval elvoltam a szigetig. 

A szigeten kaptam fagyit is, 1 gombóc 50 fillér. Általában 2 gombócot kértem. Elsétáltunk a Palatinus strandig, de néha még tovább.

Emlékszem a csodálatos rózsakertre, az illatokra, a szépségekre, a zenélő kút akkor még nem működött. Néha leültünk a Casino teraszán, ettünk 1-1 szelet süteményt, ittunk valami üdítőt, szólt a zene, a párok táncoltak, egyszer még a szüleim is táncra perdültek. Senki nem volt kiöltözve, egyszerű hétköznapi ruhában szórakoztak az emberek. Ezt a táncos-zenés délutánt teadélutánnak hívták. Anyukámnak szerencsés alkata és szép arca volt, így, ahogy apukám mondogatta, egy egyszerű karton ruhában is gyönyörű volt. :) 

Mire elindultunk haza, besötétedett, nézegettük a kivilágított kirakatokat, nem siettünk. Előfordult, hogy kapuzárás után értünk haza. Olyankor már csak csöngetésre nyitotta ki a házmester a kaput, természetesen megfelelő pénzjutalomért. 

Két házmester volt, egy, aki a liftet, a kaput kezelte és beszedte a lakbért, egy pedig végezte a piszkos munkát: takarította a lépcsőházat (nálunk kettő is volt), a gangot és korán reggel összeszedte a lakásajtók elé kitett szemetet. Ő volt a viceházmester. Az előbbi anyagilag sokkal jobban járt, de ilyen volt a rendszer és ezt így fogadta el mind a két fél. A viceházmester sokszor azért vállalta ezt az állást, mert szolgálati lakás járt vele. A háború utáni években nagy volt a lakáshiány, örült aki, akár ilyen feltételekkel is, de lakáshoz jutott. 

Mára ennyi. :)