olyan gyorsan el is vonult. Azt hittem "nagy esők jönnek", de nem, csak épphogy esett egy kicsit, meg csúnyán beborult. Most - kinézve az ablakon - látom, hogy a sötét ég előtt ragyogóan süt a nap. Erről már nem, de a borulásról és a sárga rózsákról készültek képek.
Tudom, a naptárban Janka és Zsanett napja van, de titokban Nándor napja is van ma. Réges régen ezekkel a szavakkal köszöntöttem a "kisfiamat" 😀:
NÁNDOR NAPI KÖSZÖNTŐ
Névnapodon Nándor
neked azt kívánom,
szíved legyen oly vidám,
mint a mókus fenn a fán!
Juj, de sokat gondolkoztam,
míg e rigmust kifaragtam.
Bár nem vagyok Zerkovitz,
de ez itt egy "Lopkovitz"
Tudom, nagy a vétség,
legyen az a mentség:
szívünk tele szeretettel,
a tollamat az vezette.
Anyu, aki "Lopkovitz"
és Apó, aki Béla.
Budapest, 1995. május 30.
(Amikor ezt a pár sort összehoztam, pont annyi idős voltam, mint most az én "kisfiam". Érdekes, hogy most jutott eszembe...)
az igazi juhtúrót. Vettem jó drágán, megkóstoltam, nem ízlik.
Gyerekkoromban az üzletekben is azt a gurulós juhtúrót árulták, amiből nagyon finom körözöttet lehetett készíteni és a sztrapacska is sokkal, de sokkal finomabb volt vele. Kenyérre kenve, magában is nagyon ízlett. Mikor apukámat lehelyezték Miskolc mellé, na ott ettem igazán finom juhtúrót!
Miskolc és Szirmabesenyő között, a repülőtér közelében, egy három lakásos földszintes házban laktunk. Körülöttünk szinte semmi, csak néhány épület és a határ. Egy viszonylag rövid sétával eljutottunk a K. család tanyájához. Akkor úgy mondták, hogy kulákok, mert maguk gazdálkodtak, csináltak mindent. Voltak teheneik, birkáik, lovaik. Ott ismertem meg az igazi falusi gazdálkodást és a legfinomabb juhtúrót.
Egy gerendáról lógtak a friss túróval megtömött batyuk, hogy a felesleges lé kifolyjon belőlük. Gomolya sajtot, tehéntúrót is csináltak és nem utolsó sorban, friss tejet is árultak. Minden nap a tejes kannával elballagtam hozzájuk és vittem haza a még langyos, friss tejet. Bevallom, nem mindig bírtam ki kóstolás nélkül. A mamám sosem szólt érte, pedig biztos észrevette.
A családban volt nyolcadikos "nagylány" és velem egyidős, nálam kisebb kislány is, no és a legkisebb, egy kisfiú, a család szemefénye. A nagyobbak, a hetedikes és nyolcadikos lányok bejártak vonattal Miskolcra az iskolába, mi kisebbek a helyi tanyasi iskolában tanultunk. Kicsi épület, két tanteremmel. Az egyikben harmadikig, a másikban negyediktől hatodikig tanultunk, én akkor negyedikes voltam. Nem volt rossz, sőt! Míg a nagyobbaknak tartottak órát, addig mi csendes foglalkozásban oldottunk meg feladatokat. Közben azért hallottuk a nagyobbak tananyagát és nekem akkor sok ismeret ragadt meg a fejemben. A tornaórákat és a szüneteket, amikor jó volt az idő, kint tartottuk az udvaron. Az iskola mellett volt egy vegyes bolt és a másik oldalon egy buszmegálló. Ahhoz, hogy eljussak ide, legalább 1/2 órát kellett gyalogolni, akár esett, akár fújt. Télen volt olyan, hogy az útról a két oldalra takarított hófal magasabb volt, mint én. Itt éltem gyerekkorom legszebb és legszabadabb korszakát. Nyáron enyém volt az egész határ, nem féltettek, hisz nem volt mitől, kitől.
Az elején említett lányokkal még birkákat is őriztem a repülőtéren. Akkoriban már nagyon kicsi volt ott a forgalom, és a K. család engedélyt kapott, hogy ott legeltethessék a juhaikat. Leültünk a fűbe, sokat énekeltünk, tanultam tőlük népdalokat és balladákat, van amelyikre még ma is emlékszem. Mezei virágokból fűztünk koszorút, ettünk papsajtot, szóval nagyon jól elvoltunk. Lehet, hogy csak nekem volt ez olyan jó, mert nem volt kötelező, ők muszájból voltak kint. Talán az, hogy én is ott voltam, a pesti lány, egy kicsit nekik is érdekesebbé tette a kötelező feladatot. Sokat beszélgettünk, tudtunk egymásnak újat mondani.
Egyszer apukám valamiért nagyon keresett, meg is talált a lányok és a birkák között és később mesélte, hogy azt látta, hogy a lánya kiselőadást tart a többieknek, akik "szájtátva" hallgatják. :) Úgy tűnik már akkor is jó volt a beszélőkém.
Most is..., hogy eljutottam a juhtúrótól egészen Miskolcig! :)
Semmi köze a juhtúróhoz, csak most találtam rá a kertünkben.
Nem, még nem fagytam meg és talán már nem is fogok, ha eddig nem tettem.
Nem kapcsoltam vissza a konvektort, van viszont rajtam hosszú nadrág, gyapjú zokni, zárt papucs, póló, pulcsi és egy thermo dzseki. Ebben ülök itt a gép előtt, ha mosogatok, vagy egyéb házimunkát végzek, akkor a dzseki lekerül rólam.
Voltam egy kicsit napozni az erkélyen, de napsütés ide, napsütés oda, nekem bizony nem volt melegem. Készítettem pár képet, hogy a szürkébb, esős napokon felidézhessem, volt azért itt napsütés is májusban.
Legénykém, a pálma, nagyon vígan éli világát, már meg sem tudom számolni, hány új hajtása van. Addig addig hajtja az új leveleket, hogy ki fogja nőni a cserepét, egészen megbokrosodik itt mellettem. (Mint a mogyoró bokor, amit az anyós mellé kell ültetni, attól megbokrosodik - elnézést...)
Na, mielőtt elkezdeném reszelgetni a körmömet és beszélnék hülyeségeket, mint a nyuszika, inkább megmutatom a Várost napsütésben, a már megszokott és talán már unalmas szemszögből - egy hétköznapi délután.
Az úgy van, hogy a lányom utazik, fotóz és küldi nekem a képeket. Az ő szemével láthatom a városokat, tájakat, így én is (virtuálisan) utazom és gyönyörködöm. Ennél sokkal több képet küldött, ez csak egy ici pici ízelítő a prágai hétvégéről.
Reggel óta esik, a köd még csak erősíti a hidegérzetet. Több réteg ruhában lehet csak kibírni, mivel a konvektort elzártam és 19° van a szobában. Pünkösdkor ilyen ronda idő! Ki hallott, látott már ilyet?!
Esik, esik és esik... Reggel óta esik... Ha valóban aranyat ér, akkor nem bánom, essen. Csupán az a bajom vele, hogy az egész napot szürkévé teszi, nem illik a májushoz. Ez inkább olyan csendes, őszi eső. Ezt még ősszel sem szeretem...
15.30 Csak írnom kellett az esőről és el is állt. Elfújta a szél... :)
18.45 Estére még a Nap is kisütött, de a felhők még itt vannak felettünk.
Ma reggel megint találkoztam a mókussal. Találkozásunk nem volt olyan meghitt, mint a múltkori, mert mókuska a redőny zajától megijedt és felszaladt egy másik ágra. Ott kicsit megpihent, de aztán szaladt, ugrált tovább. Egy ideig még figyeltem, hogy merre jár őkelme, de mennem kellet, már várt a reggeli kávém.
Más. Nem tudom, jól látom-e, de a legénypálma egyik új hajtása 24 óra alatt több, mint 1 centimétert nőtt. Minden nap megnézem, elvégre a gazda szeme hizlalja a jószágot, lehet hogy emiatt nő ilyen gyorsan? A legénykémnek van négy új hajtása, úgy látom, jól érzi magát ott, a könyvek közelében.
Más. Reggel legörbült szájjal ébredtem, sírtam álmomban. Apóval vitatkoztam, nagyon magyaráztam neki valamit, de ő nem akart megérteni és akkor sírtam el magam. Jó, hogy erre felébredtem, és jó, hogy mikor felhúztam a redőnyt, megláttam a kis vörös mókust, rögtön kiverte a fejemből a rossz álmot.
*****
Később, már délután:
Körülöttem, „a polcokon, meg mindenütt”. Nekem fontosak, őrzöm őket, ki nem dobnám semmi pénzért. „Ők tudják mennyit ér az életem” - napok óta ez a Bródy-nóta jár a fejemben.
Bármerre is nézek a lakásban, valamin mindig megakad a szemem, ami valakire, valamire emlékeztet. Könyvek hosszú sora, mindegyiknek története van. Tudom, hogy én vettem, hogy mikor, vagy kaptam és kitől, hogy mikor olvastam, vagy nem olvastam, miért tettem oda ahol van, melyiket szeretem és melyik volt csalódás. Ezeket a könyveket, ha már nem leszek, talán értékelni fogják mások is, bár a történetüket már nem fogják ismerni, de lesz majd új történetük. Kidobni csak nem fogják őket?!
A polcokon, fiókokban és minden létező helyen vannak kicsi dobozkák, fonott kosárkák, aranyos kis figurák, tengerparton talált kagylóhéjak, gyertyák, megmaradt csoki-Mikulás, filcből készült kis manók, egy angyalka, mellette fekete, kopott imakönyv, fényképek keretben és anélkül, pici kezek rajzolta rajzok az íróasztal melletti falon, naptárak, kézzel festett üvegek a szekrények tetején, magnókazetták, cédék, levelek, képeslapok, a sok hűtőmágnes, az asztalon tálka és tányér, hamutartó, de még a terítő is emlék.
Mennyi minden, ami csak nekem fontos, mert én tudom csak, hogy mi a történetük, a közös történetünk. Ezek, nagy valószínűséggel az enyészeté lesznek, másoknak nem jelentenek semmit, csak „sok kacat, ócskaság”, kidobják. Most fáj, ha erre gondolok, hiszen ezek jelzik az életem egy-egy mozzanatát, vagy állomását, de igyekszem nem gondolni rá.
Aztán arra gondolok, ha már nem leszek, nem fog fájni és ebbe belenyugszom. Mi mást is tehetnék? Egy élet apróságai, de igazából nem ezek a fontosak. Ezek csak tárgyak. Miért is gyűjtöttem össze ennyi mindent? Nem volt erőm kidobni őket, ahogy ezt olyan szépen megénekli a Bródy. Igen, mert számomra fontos, kedves emberektől kaptam, valószínű, hogy valami szép és fontos alkalomból, vagy csak úgy...
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti,...” (Máté 6:19-21 ) Tudom, már tudom, csak kellett hozzá az a sok-sok év, amit eddig átéltem, hogy rájöjjek. Nem volt elég, hogy olvastam, nekem magamnak kellett erre a következtetésre jutnom.
Emlékezni márpedig úgy is lehet, hogy nem kellenek tárgyak, hanem ahogy a kis herceg mondja:
„És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből... És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz... És nevetett újra. - Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem...” (Antoine de Saint-Exupéry)
Kint süt a Nap, fúj a déli szél, de inkább kellemes, nem úgy, mint az elmúlt napokban.
Csönd van, még a város mormolása sem hallatszik, néha egy-egy kutya ugatását hallani, de az is valahogy belesimul a csendbe. Madarak röpködnek ide-oda, most hallom, hogy csicseregnek is és két gerle burukkol a vezetéken. A fiú gerle bőszen bólogatva udvarol a párjának, aztán mindketten elrepülnek.
Ilyen napsütésben szép a város, most - a szélnek köszönhetően - élesek a kontúrok, jól ellátni messzire.
Ki kell élvezni ezt a pár hetet(?), mert aztán jön a kánikula és akkor már nem lesz nyitott erkélyajtó, még a redőnyt is le kell majd engedni. Valahogy védekezni kell a meleg ellen, mert déli lakásban, a legfelső emeleten, lapos tető alatt úgy, hogy három fal közül valamelyiket mindig éri a napsütés, elviselhetetlen a létezés, pedig forog a ventilátor is.
Elkalandoztam a nyárba, de most még tavasz van és örülök, hogy nem fázom és nincs melegem, pont jó az idő. Minden fű, fa, virág csudaszép, semmi nem kókadozik, vidáman bólogatnak a lombok.
Tavasz van...
Ma van az én "kicsi" lányom születésnapja.
Éjfél előtt született, de én most nem várok addig, én már most köszöntöm!
Ajándék az életemben. Ezen a képen már két hónapos és jól látszik az az összhang, ami aztán végigkíséri kettőnk életét.
Nagyon sok örömöt, boldogságot, hosszú életet kívánok, Isten éltessen sokáig! Szeretlek, Bogárkám.
Délelőtt gyönyörű, napos idő, enyhe szél kíséretében.
