Egy régi május elseje

56 évvel ezelőtti kép. Akkoriban még felvonultam, később, amikor férjhez mentem és már megvoltak a gyerekek, erről leszoktam . 

Itt a képen látható két barátnőm is, ha jól megnézitek, egyforma cipő van rajtunk. :)

Velük töltöttem a szabadidőmet mindaddig, amíg meg nem jelent az életemben egy szerelem. Ezután ő elsőbbséget élvezett, a barátnők azért megmaradtak, csak jóval ritkábban jöttünk össze és már nem viseltünk egyforma cipőt. :)))

A rám jellemző fülig érő nevetéssel, vállamra vetett táskával és mindössze 19 évvel a hátam mögött.

Rég volt, de szép is volt...!

Reggel és késő délután

Fotók, mást most nem hoztam. Nem is tudom hogyan, de olyan gyorsan elment a nap. Két kép reggel, kettő pedig délután hét óra körül, amikor még javában sütött a Nap.

Ősz a tavaszban

Köd takarja a távoli tájat. A képek beszélnek helyettem.

Vágyálom?

Álmomban mezítláb (!) sétáltam egy hatalmas élelmiszer áruházban és senkin nem volt maszk, rajtam sem. Egy röpke pillanatig emiatt rosszul éreztem magam és korholtam is szintén magam, hogy miért felejtettem el? 

Egy vásárló kosarában láttam ribizlit (nagyon szeretem), de nem akármilyet, akkora volt egy szem, mint egy szőlő. Megkérdeztem, hogy merre találom, a válasz, hogy az ötödiken és én még azon töprengtem, hogy gyalog, vagy lifttel menjek-e? (!) 

A többit nem tudom, mert felébredtem.😊

Ez olyan szép,

hogy meg kell jegyeznem! A Facebookon olvastam Rózsánál (alias Flora), remélem, elnézi nekem, hogy ezt az idézetet elhoztam ide: 

 "A csend olyan szavakból áll, amelyeket nem mondtak el"  (Marguerite Yourcenar). 

Érdekes megfogalmazása a csendnek, de ha jól meggondoljuk, nagyon igaz főleg, ha ez a csönd két ember között keletkezik. Ez a csönd lehet megnyugtató és nyugtalanító. A kimondatlan szavak jelenthetik, hogy szavak nélkül is megértik egymást, vagy a nagyon mély távolságot is kettejük között...és...a magányt...

Kék ég, zöld fű és gombóc

Színek és fények. Nem évek, mert csak a mai napról írok. A délelőtt azzal telt, hogy főztem ebédre kapros túrógombócot, de nem forgattam bele pirított morzsába, hanem készítettem hozzá sonkás-hagymás-tejfölös szószt. Egy kicsit sápadt, de nekem nagyon ízlett és a cukromat sem vitte fel, máskor is csinálok ilyet. Eddig mindig morzsával, édesen és tejföllel meglocsolva ettem, de ugyebár, akinek rendetlenkedni szokott a cukra, az mondjon le az ilyen élvezetekről. Itt a gombóc, megmutatom:Miután jót ebédeltem és kávéztam, kirándultam az erkélyre és kattintgattam egy kicsikét:

És akkor láttam meg, hogy milyen szép "kék az ég és zöld a fű", kellemesen melegített a Nap. Más blogokban olvastam, hogy kihasználva a jó időt, nagyokat túráztak. Nekem ez a túra jutott, de náluk kigyönyörködtem magam, sok szép fotót hoztak és olyasmikről olvashattam, amikről eddig nem is tudtam. 

Délután összehoztam magamnak egy próbablogot, ott minden rizikó nélkül próbálhatok ki mindenféle változtatást, ezzel is eltelt 1-2 óra. Ne keresse senki, mert úgy van beállítva, hogy csak én láthassam.

Bepötyögtem a verses blogba egy verset, körülnéztem a Facebookon, közben néztem tévét is. Mit csináltam még? Hozzászóltam pár blogon, gondolkoztam mindenféléről, olvastam híreket és véleményt is alkottam. 

Most vacsoráznom kell valamit, aztán még nézelődöm itt az interneten, vagy olvasok, vagy akármi... Nem kell alkalmazkodnom senkihez (sajnos), úgy alakítom az estémet, ahogy akarom. :)

 

Virágok

A ferde fa idén nem tudta azt megmutatni, amit valójában tud. Itt van egy 2021. április 21-i kép és az alatta lévő 2009-ben április 14-én készült. Nagy a különbség. Nem csak a fa, de a kert és az utca látképe is nagyon megváltozott.

Ha már képek, akkor legyen már itt a hibiszkusz új virága is. Teljesen friss, ma reggelre nyitotta ki a szirmait. Nem fogom ám mindet megmutatni, de most olyan jól esik nézegetni a hosszú, szürke tél után.

Végre

rájöttem minden változtatás titkára! 

Tegnap, hajnalig próbálgattam a különböző beállításokat és most elmondhatom, hogy meg tudom változtatni a blog hátterét, színeit, a betűk nagyságát. Olyan hátteret, mint régen, nem tudok betenni, de azért nem muszáj a blogspot által felkínáltakból választanom. Tulajdonképp, ha megismeri az ember a rendszert, akkor ez egyszerűbb, mint a régi. 

Már csak új háttereket kell  készítenem. "Csalamádé" fejlécből akad bőven png és jpg formátumban is.

Nagypapa

Ma süt a Nap, az erkélyajtó nyitva, a tegnapi levertség a tegnapé maradt, ma szép és jó minden, a levegőben érzem az igazi tavaszt, tehát: 

Nagypapa alapjáraton nagyon vidám ember volt, sokat viccelődött, persze biztos neki is voltak rosszabb napjai, de azokra én nem emlékszem. Nagyon vékony, szívós emberke és nagyon büszke arra, hogy amíg dolgozott, soha nem kellett betegállományba mennie. 

Volt, hogy kettesben maradtunk otthon, olyankor ő főzött. Amire nagyon emlékszem, az ízét még most is érzem, a pirított hagymás zsírral nyakon öntött törtkrumpli. Hús nem volt mellé, egyszerű étel és én mégis úgy gondolok vissza rá, mintha valami nagy lakomát csaptunk volna. 

Az eredeti szakmája fodrász volt, de a háború után egy gyárban dolgozott, hogy miért? - fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy védőételnek kapott minden nap sós kekszet, amit aztán én kaptam meg esténként, mikor hazajött. Azóta sem ettem olyat. 

Szép hangja volt, sokszor énekelgetett, tőle hallottam először az A csitári hegyek alatt-ot és az Egy rózsaszál szebben beszél-t. Nem csak szépen énekelt, hanem festegetett is, olaj- és vízfestményeket, általában tájképeket. A festegetés valahogy a családunkhoz tartozott, többen is ecsetet ragadtak csak úgy, a saját örömükre. 

Említettem valahol a villamosozásokat... Hát igen, az volt a vasárnapi szórakozás. Nagypapa váltott átszállójegyet és addig ültünk egyik villamosról a másikra, míg le nem telt az az egy óra, amíg a jegyünk érvényes volt. Egész jól bejártuk így a várost. Egyszer, valamelyik rokonunktól kaptam egy fekete horgolt kiskutyát, fekete szeme volt és kis piros nyelve, nagyon szerettem. Egyik alkalommal, amikor villamosoztunk, elvesztettem a kiskutyát. Szegény nagypapa, magát okolta, hogy nem vigyázott ránk jobban. 

Szinte nem létezett olyasmi, amit ne engedett volna meg nekem. Fésülgettem a haját, kicsi, gumival szorosan összefogott copfokkal „díszítettem” fel a fejét. Hagyta, soha nem szólt rám. Mondjuk nem is ő nevelt, azt a nagymamára hagyta, ő inkább csak szórakoztatott. 

Volt egy „nagy utazásunk” is, elmentünk ketten dédnagymamához (nagypapa édesanyja) Soroksárra! Ott meg az lett az örök emlék, azon kívül, hogy találkozhattam a dédivel, hogy kecsketejet ihattam. Azóta sem ittam, de emlékezetem szerint, nem volt rossz, egy egész bögrével felhajtottam. 

Nagypapának köszönhetem az első május elsejei felvonulásomat is. Ő mutatta meg nekem, hogy a dísztribünön melyik bácsi a Rákosi Mátyás. Nem volt nehéz megtalálni, világított a kopaszsága. 

Később, mikor már a mamámékkal lehettem, sokszor jöttek hozzánk, olyankor apukámmal snapszlizott, sakkozott és közben eszegettek valami süteményt, nagymama, mama meg én külön beszélgettünk. Visszahozhatatlan délutánok... 

1956-ban a lövöldözések alatt ugyan ki hozott nekünk kenyeret és amit csak tudott? - Ki? - nem más, mint az én drága nagypapám. Az életét kockáztatta minden alkalommal és mégis jött. Mit lehet ehhez  hozzátenni? Örökmozgó volt, nem bírt megülni a fenekén – ahogy nagymama mondta. És tényleg, közel 80 évesen még dolgozott, büszkén mesélte, hogy a Fradi pályáját hogy gondozza, majd egy kórház konyháján lett kisegítő és még akkor is útba ejtett bennünket, mindig hozott valami csekélységet, amit nagymama küldött. 

Kicsit elérzékenyültem. Azt hiszem, nagyon hálásnak kell lennem a családomért. A múltbéliekért és a jelenben élőkért is... Nyolc éves koromig elég nehéz gyermekkorom volt, a szegénység, a hol itt, hol ott, ahol éppen be tudtak fogadni, de a szeretetből sosem volt hiányom, bőven kaptam, hol itt, hol ott, ahol éppen befogadtak...

Könnyen lehet,

hogy a frontok miatt, de már két napja egyfolytában álmos vagyok, egyébként is olyan furán érzem magam. Nem fáj semmim, csak a fejemmel van bajom. A szokásos lufiság, amikor úgy érzem, hogy nincs benne más, csak levegő. Nincs most semmihez kedvem, épphogy megvagyok, vagyok, vagyogatok...

Úgy látom a blogtársak sem nagyon aktívak... Bezzeg az időjárás! 

Most megyek és megvárom, míg újra tele lesz a fejem az időjáráson kívül más gondolatokkal is. Majd jövök! 😊 (Nagyon remélem)

Nagymama

Mostanában sokszor jut eszembe Nagymama. Nyolc éves koromig főleg ő nevelt. 

Ő tanított meg imádkozni, esténként bejött velem a szobába és mondta előre a "Miatyánkot" és az "Üdvözlégyet", én meg szorgalmasan mondtam utána, míg meg nem tanultam. Az ő ágya mellett volt az ágyam, ő leült a saját ágyára, én meg bebújtam a dunyha alá, mert a szobában hideg volt, nem volt fűtés. A dunyha alatt, a lábamnál, törölközőbe tekert, felmelegített tégla adott egy kis meleget. Kályha ugyan volt a szobában, de nem emlékszem, hogy valaha is égett volna benne tűz. Megszoktam, nem is tudtam, hogy máshogy is lehet. 

Egy emlékkép: kint a konyhában, a sparhelt mellett van egy hokedli, azon ül nagymama, kezében a varrnivaló. Én előtte ülök a sámlin és beszélgetünk. Ő közben varrogat, orrán szemüveg és időnként a szemüvege fölött rám néz. Megsimogatja a kezem - milyen puha, finom kis kezed van - mondja.

Soha nem hallottam veszekedni, végtelen volt a türelme. Reggel mindig ő volt az első, aki felkelt, nagypapa utána és mire mi, többiek felkeltünk, már égett a tűz a sparheltben és a friss tejeskávé a bögrében várta, hogy megigyuk. Nem igazi kávé volt, csak pótkávé, némi cikóriával keverve. Nagypapa tej nélkül itta azt a nem is tudom minek nevezzem valamit. Kenyeret aprított bele, mert nem evett kenyér nélkül semmit. Krumpli, tészta, főzelék, leves, neki mindegy volt, ő mindet kenyérrel ette. 

Nagymama vitt óvodába, minden reggel nyafogtam az utcán, hogy nem akarok menni, aztán elértünk a tejcsarnokig, ott vett nekem egy kiflit és ezzel vége lett a nyafogásnak. Az a kifli nagyon finom volt.

A pénztárcájában mindig volt egy Szent Antalka - ő nevezte így - azért, mert ő majd segít, hogy ne fogyjon ki soha a pénz a tárcából. Istenem, de sokszor láttam, hogy abban a pénztárcában egyedül Szent Antalka volt, aki egyébként a szegények és a gyermekek védőszentje.

Mivel nagyon szegények voltunk - ne felejtsük el, ekkor az '50-es évek elején jártunk - nagymamának cselhez kellett folyamodnia, ha megkívántam valamit, amire nem volt pénzünk. Például a barátnőmnél voltam, ahol diós tésztát főztek és ugyan megkínáltak, de én azt mondtam, hogy nem vagyok éhes és köszönöm, nem kérek. Mikor hazamentem, egyből mondtam nagymamának, hogy főzzön nekem diós tésztát, mert úgy ennék olyat - addig soha nem ettem, nem is tudtam, hogy milyen az íze. Nagymama főzött nekem grízes tésztát, hasonlított kinézetre a diósra és én boldogan megettem. 

Vagy, ez már az iskolában történt: a gyerekek általában zsíros kenyeret vittek uzsonnára, de volt pár gyerek, akiknek a szülei nem voltak olyan szegények és ők vajas kenyeret ettek. Na, azt is megkívántam, persze a suliban be nem vallottam volna, de otthon megkértem nagymamát, hogy vajas kenyeret készítsen nekem. Szegénykém, mivel egyébként nagyon rossz evő voltam, minden, az evéssel kapcsolatos óhajomat megpróbálta teljesíteni. Vajra nem telt, vett hát margarint, de az nem olyan volt, mint a mai margarinok, nagyon rossz íze volt. Egy szelet "vajas" kenyér után nem kértem többet. 

Nagyon sok emlékem maradt meg a nagyszüleimről. Egytől egyig csak jó és szép, a szeretetük mai napig kísér. Fáj, hogy már lebontották a házat, ahol éltek és ahol én is éltem pár, nagyon meghatározó évig. Néha olyan jó lenne visszamenni... Földszintes ház, az udvar macskaköves és a végében állt egy ecetfa...

Egy régebbi bejegyzés Nagymamáról 

Tavasz van, csak kicsit hideg

tavasz, az április nem hazudtolja meg magát. Szeszélyes. Ilyen szép az egyik szomszédom erkélye, nagyon szereti a növényeket és ért is hozzájuk.

Nála van árnyékos rész is, nálunk egész nyáron kibírhatatlanul ide tűz a Nap. Régen nem volt zavaró, de a mostani nyári kánikulákban ki se lehet menni, csak a borús napok elviselhetőek az erkélyen.

(Még mindig többes számot használok, nehéz áttérni az egyes szám első személyre és valahogy nem is érzem, hogy az enyém, még most is minden a miénk.)

Most olvastam

Nagy színésznő volt..., elment Törőcsik Mari.

Nem látni

a fáktól az utcát. :) Akad még egy kis lyuk itt, ott, nemsokára azok is eltűnnek és akkor nem fogom látni, hogy mikor érkezik meg az élelmiszerekkel az autó. Nem baj, majd csöngetnek. :)

Tavasz

Tegnapi képek, csak nem akartam velük megzavarni a költészet ünnepét. Nem sütött a Nap, rövid ideig esett is egy kis eső. 

Ma délelőtt napos idő volt, de délután beborult és ahogy hallom, már megint várható havazás. A tél nem akarja megadni magát, nem szép tőle.

A Magyar Költészet Napja

József Attila: BUKJ FÖL AZ ÁRBÓL

Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.

Én, akit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.

Gyulékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam - vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre menyköveddel.

                                                        És verje bosszúd, vagy kegyed
                                                        belém: a bűntelenség vétek!
                                                        Hisz hogy ily ártatlan legyek,
                                                        az a pokolnál jobban éget.

                                                        Vad, habzó nyálú tengerek
                                                        falatjaként forgok, ha fekszem,
                                                        s egyedül. Már mindent merek,
                                                        de nincs értelme semminek sem.

                                                        Meghalni lélekzetemet
                                                        fojtom vissza, ha nem versz bottal
                                                        és úgy nézek farkasszemet,
                                                        emberarcú, a hiányoddal!

Az én hibám,

hogy elvágtam az ujjam. 

Beleszaladt a kés, pedig már hányszor megfogadtam, hogy a késsel magamtól elfelé vágok! Szerencse, hogy a bal kéz mutatóujjáról van szó, a jobb sokkal jobban hiányozna, mert ugye most egy ideig használaton kívüli állományba helyezem a sérültet. :) 

Mosogatni gumikesztyűben mosogattam, most jól jött az itthon levő tartalék. A hír mára csak ennyi, életben fogok maradni, hacsak nem visz el valami más kórság. Szeretném betölteni a hetvenötöt! Olyan szép szám, tetszik, de ember tervez, Isten végez. Ki tudja, mi a szándéka velem? 

A puttonyomban már sok öröm és bánat és sok-sok ilyen-olyan emlék lapul, de  azért jó volna még mindenből gyűjteni egy kevéskét. :)

"Az élet nem habos torta", de nem ám!

Beszélgettem a lányommal telefonon, vasárnap megkapják ők is az oltásukat, így a májusi találkozó egyre reálisabbnak tűnik. Ami viszont nagyon szomorú, hogy a fiatalok egyre depressziósabbak. Nem csak nálunk, más országokban is. Úgy érzik, hogy a vírus és a velejáró korlátozások elvették tőlük az életüket. Van is benne igazság.

Kicsilány egy ideig az egyetem mellett egy ügyvédi irodában dolgozott, de borzasztó unalmasnak érezte, ezért inkább kilépett. Régebben is dolgozott, színházban, moziban, azt érdekesebbnek találta. Egy darabig otthon volt, tanult, főzőcskézett, kézműveskedett, próbált valahogy létezni. Most megint elment dolgozni, mert nem bírta, hogy alig találkozik emberekkel. Ez a vírus tönkreteszi a fiatal és az idősebb felnőttek életét. 

Kislegény készül az érettségire, de teljesen kilátástalannak látja a jövőjét. Ő zenésznek született, a gitár és a zene a mindene. Hát ebből biztos nem fog megélni. Most teljesen maga alatt van, egyik barátja öngyilkos lett, egy másik pedig eltűnt. Alig lehet hozzá szólni, érthetően nagyon rossz a kedve, sokat alszik, hogy ne kelljen szembesülnie a valósággal. Nem is tudom, ha húsz évesen az én életem alakult volna így... 

Ez az egész úgy hat a fiatalokra, mint egy háború. Lelkileg viseli meg őket, mint kiderült, mostanában már fizikailag is, és valószínű, hogy egész életükben viselni fogják a következményeket. Nagyon sajnálom ezt a nemzedéket, de a szüleiket is, hiszen látják a gyermekeiket szenvedni és nem nagyon tudnak segíteni rajtuk. 

Nekünk, nyugdíjasoknak legalább van egy biztos jövedelmünk, több, vagy kevesebb, de van. Ez nagyon fontos, nem kell bizonytalanságban élnünk. Aki még dolgozik..., na, ott már senki sincs biztonságban. Bármikor jövedelem nélkül maradhat, bele sem merek gondolni, milyen érzés lehet. Nagyon sok a probléma és az átlagembernek nem az a gondja, hogy mikor és hová utazhat, vagy mehet-e meccsre, tarthat-e bulikat, hanem az, hogy holnap lesz-e munkája, lesz-e mit enni a családnak, lesz-e fedél a fejük fölött és egyáltalán, lesz-e életük?

A 2. oltás után

Ma megkaptam a második oltásomat is. Nem tudom, hogy csak ezen a klinikán, vagy máshol is ilyen felkészültek, udvariasak, segítőkészek az orvosok, nővérek, de nekem semmi panaszom nem lehet rájuk, sőt...! Most is azonnal fogadtak, az is igaz, hogy amikor eljöttem, már állt egy kisebb sor. Tehát túl vagyok az oltásokon, most várom, hogy lesz-e mellékhatás? Bízom benne, ha lesz is, nem lesz vészes. Jelenleg jól vagyok.

Reggel, mikor felkeltem, láttam, hogy a szép piros virágom már hervadóban van:

Délelőtt még kattintottam pár fotót, olyan szép kék volt az ég és a kert kezdi felvenni azt a szép, harsogó zöld ruháját, ami csak ilyenkor tavasszal létezik. Nyáron inkább fáradt zöld, majd az erős naptól, sajnos a fű kezd kiégni.

Idén az első hibiszkusz

Reggelre kinyílt! Nem esett le bimbó korában és most itt gyönyörködöm benne. Megint egy kis öröm a szürke hétköznapokban. Minden apróságnak örülni kell, de egy ilyen virágnak aztán pláne! 😀

Szép emlékek

Ezen az estén nem voltam egyedül. Néha-néha nem árt visszamenni a múltba. 

Visszanéztem, -olvastam a 2006-os esztendőt és ez sok olyan emléket idézett fel, amiről már rég elfelejtkeztem. Jó volt olvasni a kis unokáimról és tulajdonképp mindenről, ami akkoriban történt. Ebben a bő 1 órában megint átéltem azt a sok örömöt, amit kicsi korukban nyújtottak nekem Kicsilány és  Kislegény és a régi blogtársak hozzászólásait is nagyon jólesett újra elolvasni. 

Nem is volt rossz ez a program, máskor is megteszem, hogy "merengek a múltak ütemén". Az egyedül töltött ünnepem így mégsem volt magányos.

Ünnep