Nagymama

Mostanában sokszor jut eszembe Nagymama. Nyolc éves koromig főleg ő nevelt. 

Ő tanított meg imádkozni, esténként bejött velem a szobába és mondta előre a "Miatyánkot" és az "Üdvözlégyet", én meg szorgalmasan mondtam utána, míg meg nem tanultam. Az ő ágya mellett volt az ágyam, ő leült a saját ágyára, én meg bebújtam a dunyha alá, mert a szobában hideg volt, nem volt fűtés. A dunyha alatt, a lábamnál, törölközőbe tekert, felmelegített tégla adott egy kis meleget. Kályha ugyan volt a szobában, de nem emlékszem, hogy valaha is égett volna benne tűz. Megszoktam, nem is tudtam, hogy máshogy is lehet. 

Egy emlékkép: kint a konyhában, a sparhelt mellett van egy hokedli, azon ül nagymama, kezében a varrnivaló. Én előtte ülök a sámlin és beszélgetünk. Ő közben varrogat, orrán szemüveg és időnként a szemüvege fölött rám néz. Megsimogatja a kezem - milyen puha, finom kis kezed van - mondja.

Soha nem hallottam veszekedni, végtelen volt a türelme. Reggel mindig ő volt az első, aki felkelt, nagypapa utána és mire mi, többiek felkeltünk, már égett a tűz a sparheltben és a friss tejeskávé a bögrében várta, hogy megigyuk. Nem igazi kávé volt, csak pótkávé, némi cikóriával keverve. Nagypapa tej nélkül itta azt a nem is tudom minek nevezzem valamit. Kenyeret aprított bele, mert nem evett kenyér nélkül semmit. Krumpli, tészta, főzelék, leves, neki mindegy volt, ő mindet kenyérrel ette. 

Nagymama vitt óvodába, minden reggel nyafogtam az utcán, hogy nem akarok menni, aztán elértünk a tejcsarnokig, ott vett nekem egy kiflit és ezzel vége lett a nyafogásnak. Az a kifli nagyon finom volt.

A pénztárcájában mindig volt egy Szent Antalka - ő nevezte így - azért, mert ő majd segít, hogy ne fogyjon ki soha a pénz a tárcából. Istenem, de sokszor láttam, hogy abban a pénztárcában egyedül Szent Antalka volt, aki egyébként a szegények és a gyermekek védőszentje.

Mivel nagyon szegények voltunk - ne felejtsük el, ekkor az '50-es évek elején jártunk - nagymamának cselhez kellett folyamodnia, ha megkívántam valamit, amire nem volt pénzünk. Például a barátnőmnél voltam, ahol diós tésztát főztek és ugyan megkínáltak, de én azt mondtam, hogy nem vagyok éhes és köszönöm, nem kérek. Mikor hazamentem, egyből mondtam nagymamának, hogy főzzön nekem diós tésztát, mert úgy ennék olyat - addig soha nem ettem, nem is tudtam, hogy milyen az íze. Nagymama főzött nekem grízes tésztát, hasonlított kinézetre a diósra és én boldogan megettem. 

Vagy, ez már az iskolában történt: a gyerekek általában zsíros kenyeret vittek uzsonnára, de volt pár gyerek, akiknek a szülei nem voltak olyan szegények és ők vajas kenyeret ettek. Na, azt is megkívántam, persze a suliban be nem vallottam volna, de otthon megkértem nagymamát, hogy vajas kenyeret készítsen nekem. Szegénykém, mivel egyébként nagyon rossz evő voltam, minden, az evéssel kapcsolatos óhajomat megpróbálta teljesíteni. Vajra nem telt, vett hát margarint, de az nem olyan volt, mint a mai margarinok, nagyon rossz íze volt. Egy szelet "vajas" kenyér után nem kértem többet. 

Nagyon sok emlékem maradt meg a nagyszüleimről. Egytől egyig csak jó és szép, a szeretetük mai napig kísér. Fáj, hogy már lebontották a házat, ahol éltek és ahol én is éltem pár, nagyon meghatározó évig. Néha olyan jó lenne visszamenni... Földszintes ház, az udvar macskaköves és a végében állt egy ecetfa...

Egy régebbi bejegyzés Nagymamáról