Beszélgettem a lányommal telefonon, vasárnap megkapják ők is az oltásukat, így a májusi találkozó egyre reálisabbnak tűnik. Ami viszont nagyon szomorú, hogy a fiatalok egyre depressziósabbak. Nem csak nálunk, más országokban is. Úgy érzik, hogy a vírus és a velejáró korlátozások elvették tőlük az életüket. Van is benne igazság.
Kicsilány egy ideig az egyetem mellett egy ügyvédi irodában dolgozott, de borzasztó unalmasnak érezte, ezért inkább kilépett. Régebben is dolgozott, színházban, moziban, azt érdekesebbnek találta. Egy darabig otthon volt, tanult, főzőcskézett, kézműveskedett, próbált valahogy létezni. Most megint elment dolgozni, mert nem bírta, hogy alig találkozik emberekkel. Ez a vírus tönkreteszi a fiatal és az idősebb felnőttek életét.
Kislegény készül az érettségire, de teljesen kilátástalannak látja a jövőjét. Ő zenésznek született, a gitár és a zene a mindene. Hát ebből biztos nem fog megélni. Most teljesen maga alatt van, egyik barátja öngyilkos lett, egy másik pedig eltűnt. Alig lehet hozzá szólni, érthetően nagyon rossz a kedve, sokat alszik, hogy ne kelljen szembesülnie a valósággal. Nem is tudom, ha húsz évesen az én életem alakult volna így...
Ez az egész úgy hat a fiatalokra, mint egy háború. Lelkileg viseli meg őket, mint kiderült, mostanában már fizikailag is, és valószínű, hogy egész életükben viselni fogják a következményeket. Nagyon sajnálom ezt a nemzedéket, de a szüleiket is, hiszen látják a gyermekeiket szenvedni és nem nagyon tudnak segíteni rajtuk.
Nekünk, nyugdíjasoknak legalább van egy biztos jövedelmünk, több, vagy kevesebb, de van. Ez nagyon fontos, nem kell bizonytalanságban élnünk. Aki még dolgozik..., na, ott már senki sincs biztonságban. Bármikor jövedelem nélkül maradhat, bele sem merek gondolni, milyen érzés lehet. Nagyon sok a probléma és az átlagembernek nem az a gondja, hogy mikor és hová utazhat, vagy mehet-e meccsre, tarthat-e bulikat, hanem az, hogy holnap lesz-e munkája, lesz-e mit enni a családnak, lesz-e fedél a fejük fölött és egyáltalán, lesz-e életük?
Bocsásson meg, hogy ismeretlenül...
VálaszTörlésVétek lenne háborúhoz hasonlítani. Azt a generációt, mely semmilyen akadállyal nem szembesült, no azt megviseli a helyzet. Téma volt e a mi gyerekkorunkban, hogy nem utazhatunk, hogy nem bulizhatunk, hogy nem mehetünk vásárolni?! Nem.
Látok magam körül 11 gyereket nevelő anyát, zokszó nélkül teszi a dolgát, három unokám vígan tanul otthon, lányom egész nap süt, főz és eteti a kölköket. Örülnek, hogy együtt vannak.
Ma, ha nehéz is, de nem élhetetlen az élet. Minden barát, ismerős, rokon közel hozható a neten.
Mi lett volna a depresszióba zuhanó fiatalokkal, ha mindez 20-30 évvel ezelőtt történik?!
Köszöntöm ismeretlenül is a blogomon.
VálaszTörlésNincs semmi gond, Ön úgy látja, én így látom. Nekem más a tapasztalatom. Egyébként én is azt írtam, hogy nem az a gond, hogy nem utazhatnak, stb. A megélhetésük került veszélybe. Az én gyerekeim, unokáim is teszik a dolgukat, egyik sem lógatja a lábát, de lelkileg ez a helyzet igenis megviseli őket.
Ne haragudj, Borka... Én itt közben kicsit túlzásba vittem. Elnézést, de hát én már csak ilyen belekotyogós maradok:)
TörlésDehogy haragszom, egyet gondolunk megint. Örülök, hogy Te megértettél.
TörlésEgyébként a Covidnak olyan mellékhatásai lehetnek, amik valóban egy egész életre azzal az emberrel maradhatnak, aki átesett a fertőzésen. Nem én mondom, hanem hozzáértők. A depresszió csak az egyik tünet a sok közül. Életfontosságú szervek sérülnek, mint a szív, vese, tüdő, idegrendszer...
Bocs, kicsit más a véleményem.
VálaszTörlés"...nem utazhatunk, hogy nem bulizhatunk, .." Bocs, Márta, de ennek a posztnak nem ez volt a lényege.
Az utolsó bekezdés, ami igazán fontos. És ami a sorok mögött van. Nos, az az elkeserítő. Ahol se jövedelem, se munka, se otthon, se család, se remény. És akkor még nem említettük az egészséget. Mielőtt nyugdíjas lettem, beleláttam a mélyszegénységben élők sorsába, láttam sajnos a vírus nélkül is kétségbeejtő helyzetüket. És küzdve a depresszióval, a létért való fennmaradásért való harc közben is tudtak nevetni, örülni. Mert az ember már csak ilyen. Tud erős is lenni. Háborúban, járványban, kilátástalanságban. Már tavaly tavasszal is összeszorult a szívem, most mi lesz velük...És azokkal, akik segítik őket.
(Kicsit elkanyarodtam az itteni témától, elnézést)
Valóban csodálatos dolog az internet, a skype, megannyi lehetőség, hogy kapcsolatban lehessünk a családunkkal, bejárhatjuk a monitorra nézve akár az egész világot, behozhatjuk a szobánkba a zenét, színházat, a kultúra itt maradt velünk.
Akinek van számítógép, okostelefonja, laptopja, internet/wifi elérhetősége. Amíg van keresete,amiből még tudja fizetni...
Akinek nincs, annak még nehezebb. És az ő számuk egyre csak nő.
Ez a világ, amiből már kifelé tartok, egyre kevésbé élhető emberi módon. Az értő és érző, okos fiatalok, mint Borka unokáit (bocs, nekem ovis koruk óta van tudomásom róluk, milyen értékes kis emberkék) biztosan nem a bulik hiánya viseli meg lelkileg.
Túl hosszan írtam, de hát ebben a karanténos létben idő az aztán van bőven. Sok gondolatom le is hagytam.
Csak muszáj volt ideírnom. Mert ugyan nekem is van 3 unokám, szerencsére jól vannak, tanulnak, nevetnek, együtt vannak otthon, sütésben, főzésben besegítenek a szüleiknek, a hogy vagytok kérdésre a válaszukat: Minden jó. De mindezek ellenére már most látható, Borkát idézem: "valószínű, hogy egész életükben viselni fogják a következményeket. "
Mert szeretnének hozzám bújni, átölelni, fülembe súgni a kis titkaikat. Szeretnének megint a kitárt karjaimba futni, hogy felkapva "agyonpusziljam" őket. Az okos kis eszükkel tudják, értik, hogy ezt nem lehet. De a lelkük azért...
Nem háború, nekünk magunknak nem éhinség, nem lakás nélküliség, nekünk nem kilátástalanság. Szerencsére élünk, mind jól vagyunk. Ezt mantrázzuk több mint egy éve. Hogy ne keseregjünk. Hogy örüljünk annak,aminek lehet.
(A közös blogunkba írt nekem, kedves Márta egy kommentet. Valami olyasmit, hogy nem vinné túlzásba a reménykedést.
Pedig a remény most nagyon nagyon szükséges!)
Megviseli az a járvány az fiatalokat és az időseket is. Kizökkentünk teljesen a megszokott életünkből. Jelen van az állandó veszélyérzet az egészségünket illetően, a létbizonytalanság is itt van.
VálaszTörlésHáborúban nem volt senki sem depressziós. Megvolt a feladata, élnie kellett önmagáért a családjáért. Most is mindenki ezt teszi, és kapcsolatban van a családjával, ahogy csak tud, segítik egymást jó szóval, reményt adó gondolatokkal, tettekkel és várják a Covid végét. Hogy mikor lesz? Ez a bizonytalanság is megviseli az embereket. Nyomot hagy mindenkiben ez az időszak, ezeket a nyomokat nem hagyhatjuk ki az életünkből.
Igen, az utolsó bekezdés a fontos, én is egyetértek ezzel.
Tudod Éva, nem én, hanem a fiatalok érzik azt, hogy ez az egész az életük elleni támadás, nekik ez háború. Nem élték át azt, amit én 10 évesen '56-ban átéltem, ők ilyen helyzettel még nem találkoztak. Nagyon nehezen élik meg a jelent, hogy a jövőjük milyen lesz, pont az, amiről fogalmuk sincs és kezdik elveszíteni a reményt.
VálaszTörlésMost nem csak az én unokáimról írok, hanem a huszonévesekről általában és nem csupán Magyarországra gondolok. Én kifelé megyek az életből, de ők épp most kezdenék és azt tapasztalják, hogy nincs hogyan. Persze vannak kiutak és nagyon bízom benne, hogy a 20-as generáció is megtalálja majd a saját útját.