Sétálunk?

Az az igazság, hogy igen, de... Szóval, nem nagyon megy ez nekem. Nem jutok előbbre, az egyik nap még addig sem jutottam, mint az első napon. Valami (lehet, hogy az időjárás) miatt, nagyon hamar megfájdul a derekam és az kisugároz a lábaimba. 

Tegnap meg egész nap rettentően álmos voltam, csak estefelé ébredtem fel, amikor leányzóm telefonált és beszélgettünk egy jót. Sürgetné már az oltásomat, hogy végre igazán, alaposan kibeszélgethessük magunkat. Régen, abban a gyönyörű, koronavírus nélküli világban, eljöttek ebédre és éjfél után mentek haza, ha egyedül jött a lányom, akkor hajnalban, volt, hogy már világosodott, hívott taxit és akkor ment haza. Azok a régi szép idők... 

Egyik nap azzal szórakoztam, hogy a fényképgyűjteményemből kiválasztottam elég sok képet és bevittem a gépembe. Ha szükségem lesz régi fotókra, kéznél lesznek, nem akkor kell kapkodni. Elnézegettem a képeket, jaj, nagyon megváltozott a világ és benne mi is.

 

Apukám és én - érdekes - megint a Margit szigeten, háttérben a Dunával és a pesti oldallal. 14 éves lehettem. Piros volt a kulikabát, piros a borítéktáska, fekete a szoknya, fehér nejlon a blúz és a kesztyű. A pulcsira már nem emlékszem. :)

Más. Hogy miért Kicsilány és Kislegény? A lányom nem örült volna, ha a nevükön nevezem a gyerekeket, így, ha mesélni akartam róluk, már pedig akartam :), akkor ki kellett találnom valamit. A Kislegény adott volt, apukám sokszor nevezte így kisfiú-dédunokáját, ennek mintájára találtam ki a Kicsilány elnevezést, aki a nagypapájának - Apókámnak - a hercegnője volt. Aztán, mikor újra rászántam magam a blogírásra, maradt a két név, pedig már egyik sem kicsi, sem méretre, sem korra. :) 

Örülök, hogy megértem ezt az időt, csak az a vírus! - Csak azt tudnám feledni! (Madách után szabadon)