Anno az '50-es években apukám az egyik minisztériumban dolgozott, egész nap bent ült az irodában. Nem ehhez volt szokva, a gyermek- és ifjúkorát főleg a Bükkben (Hámor, Pereces) és Miskolcon töltötte. Sokat mesélt az erdőről, nyáron gyalog vágott át rajta, hogy elérjen időben a munkahelyére, télen meg síléccel közlekedett. Hozzá volt szokva a természet adta szabadsághoz.
Nem csoda, hogy amikor a minisztériumból hazaért, épphogy evett valamit, majd elindultunk sétálni. Akkor még jobb volt a levegő, alig volt autó az utakon. Az útvonalunk rendszerint: Lenin körút-Szent István körút-Margit híd és végül a Margit sziget. Szerettem ezeket a sétákat. Nyáron, valahol a Béke Szálló környékén, a Szondy utca sarkán egy néni főtt kukoricát árult. Otthon megfőzte, egy ruháskosarat fehér terítővel kibélelt, abba tette a kukoricacsöveket, jól bebugyolálta, nehogy kihűljön és hozott hozzá egy jó nagy sószórót meg selyempapírt méretre vágva. A szalvéta luxusnak számított. Ez volt a boltja és fogyott a kukorica gyorsan. Apukám a zsengét szerette, mama meg én az olyat, amibe jól bele lehetett harapni. Ezzel a harapnivalóval elvoltam a szigetig.
A szigeten kaptam fagyit is, 1 gombóc 50 fillér. Általában 2 gombócot kértem. Elsétáltunk a Palatinus strandig, de néha még tovább.
Mire elindultunk haza, besötétedett, nézegettük a kivilágított kirakatokat, nem siettünk. Előfordult, hogy kapuzárás után értünk haza. Olyankor már csak csöngetésre nyitotta ki a házmester a kaput, természetesen megfelelő pénzjutalomért.
Két házmester volt, egy, aki a liftet, a kaput kezelte és beszedte a lakbért, egy pedig végezte a piszkos munkát: takarította a lépcsőházat (nálunk kettő is volt), a gangot és korán reggel összeszedte a lakásajtók elé kitett szemetet. Ő volt a viceházmester. Az előbbi anyagilag sokkal jobban járt, de ilyen volt a rendszer és ezt így fogadta el mind a két fél. A viceházmester sokszor azért vállalta ezt az állást, mert szolgálati lakás járt vele. A háború utáni években nagy volt a lakáshiány, örült aki, akár ilyen feltételekkel is, de lakáshoz jutott.
Mára ennyi. :)
Úgy irsz, mintha látnám az egész napodat, amit a szüleiddel töltöttél.
VálaszTörlésValószínű azért, mert miközben írok, nekem is olyan, mintha épp ott lennék velük. Átélem újra az egészet.
VálaszTörlésErre mondjuk azt, teljesen szívből, hogy idilli.
VálaszTörlésNagyon jó volt olvasni. Emlékfelszabadító, ahogy leírtad :)
(Az a fotónk jutott eszembe, amikor anyukámmal egy kerthelyiség teraszán ülünk(talán valahol a Mecsekben), és igazi szalma-szívószál van a málnaszörpömben. A málna nem biztos, hiszen Apukám fekete-fehér fotót készített)
:)))
VálaszTörlésKöszönöm Endi. Egy kicsit átalakítottam a blog külsejét, ott van Apó, a szüleim és Párizsban nagynénémmel, én éppen Seherezádét játszom. :)
(Nahát! - hangosan nevetek. Mit gondoltok mit ajánlott Seherezádé helyett ez az okos gép?! Herezacskódé :D :D :D )
Szegény 1001 éjszakás hölgy :))))
VálaszTörlésAnyukádra azt hittem, Te vagy!
A blogod kitettem a könyvjelzőre, és már láttam is ott, hogy kis kéknefelejcs lett a jele.(Azért is egybeírtam, hiába húzza alá pirossal:)
Igen, ahogy öregszem egyre többen mondják, hogy hasonlítok rá. Én ugyan nem látom, de csak van benne valami, ha ennyien mondják. :)
VálaszTörlésOlyan jó volt olvasni, kicsit tényleg visszamegy az ember az időben.
VálaszTörlésNem tudom, talán a kor hozza nálam is, de olyan sokat gondolok mostanában a gyerekkorra. Mi volt, hogy volt...a férjemmel sokat röhécselünk mit csináltunk, mivel játszottunk, hogy teltek az éveink. Feldob mindig az emlékezés.
Így vagyok vele én is. :) Jó emlékezni és az idő megszépíti a múltat.
VálaszTörlés