Retro 2.

Egy lyukas kétfillérest sem adnék érte - szól a mondás, ha valamit értéktelennek tartunk. Én még fizettem vele. Ma már hihetetlenek azok az árak, amik gyerekkoromban voltak. A fizetések is hihetetlenek, az '50-es évek elején a mamám, kórházi ápolónőként 400 Ft-ot kapott havonta. Ez akkor is alacsony fizetésnek számított, elég nehéz volt kijönni belőle, nagyon kellett spórolni.

Leesett a tantusz? - vagyis megértetted, kapcsoltál? Régen egy 60 filléres tantuszt kellett bedobni az utcai telefonfülke készülékébe és amikor az leesett, akkor kapcsolta a telefon a hívott számot. 

Mikor férjhez mentem és elköltöztünk anyukáméktól, nem volt telefonunk, hogy őszinte legyek, örültünk, hogy lakásunk van, a telefon már álom kategóriába tartozott. Az utcai készülékekről hívogattam a mamámat, tudni akarta, hogy minden rendben és jól vagyunk - akkor már a lányom is megvolt. Sokszor szaladgáltam tantuszért, akkor volt baj, amikor a közeli kis trafik (akkoriban így hívták, nem volt még Nemzeti Dohánybolt) ajtaján a "zárva" tábla lógott. Ott lehetett tantuszt venni és még egy nyilvános telefon is volt bent.

Ez az egész nekem egy nagy macera volt, ráadásul babakocsival. Mit tehettem? - ráfogtam, hogy sétáltatom a gyereket. 😀 Nyáron a meleg, ősszel az eső, a szél, a téli hidegről, hóról már nem is beszélve, de nem hagyhattam, hogy a mamám miattam idegeskedjen. 

Az volt a jó, amikor bevezették tantusz helyett a pénzérmét, de a legjobb most, mert a mobillal bárhol, bármikor tudok telefonálni.

A gyermekeimmel, unokáimmal beszélhetek, sajnos a mamámmal, apukámmal, párommal telefonon semmiképp. Megoldom, nem kell telefon, bármikor tudok velük beszélgetni.