Álmok

Sokszor álmodom, régebben nagyon sok álmomra emlékeztem is. Akkoriban azt terveztem, hogy leírom az álmaimat, de aztán maradt az egész a tervezés szintjén és nem lett belőle semmi. Ma már nem jellemző, hogy emlékezem, néha-néha azért előfordul. 

Mióta Apó földi valójában nincs mellettem, azóta sokszor álmomban látogat meg. Van úgy, hogy reggel, mikor felébredek, érzem, hogy vele/róla álmodtam, de mindenféle emlékeztető praktika ellenére sem tudom felidézni, hogy mit. Nagyon rossz érzés. 

Van úgy, hogy fáj az álom, olyankor az egész napomat a szomorúság határozza meg. Azok a napok múltidézők és nem az fáj, hogy együtt voltunk, hanem az, hogy már nem lehetünk együtt. Egyszerűen nehéz felfogni, hogy soha többé. Utólag sajnálok minden napot, órát, amit elszalasztottam és nem vele töltöttem. 

19 évesen ismertem meg és 20 év kellett, hogy rájöjjek, Őt kerestem minden, az életemben addig előforduló, férfiban. Nagy volt a korkülönbség, Ő emiatt nem mert közeledni, félt a visszautasítástól, én meg azért nem reméltem semmit, mert el sem tudtam képzelni, hogy ennek a nagyon okos, kedves, hozzám képest talán túl tapasztalt embernek majd pont én kellek. Így mentünk el majdnem egymás mellett. 

Hála Istennek nem ez történt, mert akiket az Isten egymásnak teremtett... 

Álmomban megint itt volt, valami társaság is volt, játszottunk valamit és ami érdekes, hogy mindenkin volt valami piros-fehér csíkos ruhadarab. Apón és rajtam a rendes ruhánk volt. Mindegy is, nem ez a lényeg. Mielőtt felébredtem, vagy írjam azt, hogy búcsúzóul átöleltem Apókámat és adtunk egy-egy puszit egymásnak. Ezzel az élménnyel a fejemben, a szívemben és a szememben – hiszen láttam magunkat, mert az álmokban minden lehetséges – ébredtem fel és így lett ez a nap is az emlékek, az emlékezés kicsit fájdalmas napja. Azért az nagyon jó volt, hogy megölelhettem. 

Sokszor mondtam neki: Nem tudom, mit hoz a jövő, hogy meddig élek, de tudd, hogy melletted, veled nagyon boldog voltam. 

Most sem mondhatok mást.