Ünnep

Itt van

végre a tavasz! Virágillat, napsütés, langymeleg és a zöld szín megszámlálhatatlan sokasága. 

De jó lenne egy nagyot kirándulni! Ha végigsétálhatnék az utcánkon, attól is boldog lennék. Most azért annak is örülök, hogy az erkélyről gyönyörködhetek a tavaszban. 

Húsvét jön, én meg megyek majd a gyerekekhez, jó lesz. 

Ma szép az élet..., várakozással teli.

József Attila születésnapja a magyar költészet napja

József Attila: LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott,

mint bársony-permeteg

és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak

a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok

a város peremén.

Az őszi szél köztük vigyázva botlott.

A hűvös televény

a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,

amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,

e táj oly elhagyott.

S im váratlan előbukkant egy férfi,

de tovább baktatott.

Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,

mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

- anyám ott született -

az eleven jog fájáról lehulltak,

mint itt e levelek

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ

és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Pedig hát engemet

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,

mint apró gyermeket,

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,

ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

mint szivemben a halál. De jogom van

és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,

ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak -

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.

Nem először és nem utoljára

József Attila: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

Áprilisi tréfa

Reggel ez a látvány fogadott. Szépnek szép, de nem biztos, hogy pont ez hiányzott. Később olvadni kezdett és mostanra (10 óra) alig maradt a reggeli fehérségből.

Elkapott pillanat

Tavaszodik és hála az égnek, ma eső is esett. 

A növények nagyon hálásak érte, láthatóan zöldebbek, levelesebbek és virágosabbak lettek. 

Ez a szarka letelepedett a létránkra, nem zavarta, hogy festékfoltos, a lényeg az volt, hogy száraz. Addig ült ott, miközben időnként megrázta magát és felborzolta a tollait, míg megszáradt és aztán el is repült. Sikerült lekapnom, igaz, csak a szobából, mert nem akartam megzavarni.

Februári képek

Csak képekben, mert leírni sok volna. Van itt közelítő vihar, megcsonkított ferde fa, naplemente, szóval mindenféle. Amolyan ízelítő.

Érzés

Minden rendben, a család is jól van, süt a Nap, nyitva az erkélyajtó, kellemes a meleg, csend van körülöttem és béke.

Mégis, nagyon nyomasztó érzés, ami bennem, valahol ott a szívem táján, bujkál - a sírás kerülget. Nem tudok írni... Hetek óta nem tudok szabadulni... Menekültek, háború, halál..., képek a szomszédból... és a fájdalmas bizonytalanság.

'56 borzalmának sokszorosa...

Ígérem,

januárban ez az utolsó napfelkelte. 😉 Hogy naplemente lesz-e még? - azt nem tudom. Akkor lássuk azt a ma reggeli napfelkeltét:

Ez a videó még a szombati bejegyzéshez való, csak most jöttem rá, hogy be lehet tenni ezt is a blogba. Északi fény Finnország közepén:

Finnországi hóhelyzet

Ma kaptam a képeket és ezzel egy kis ízelítőt a finn télből. Kicsilány nagyon jól érzi magát ott a távolban, az egyetemi élet és a finn életszemlélet is nagyon tetszik neki. Lassan már 1 hónapja van kint.

Reggel, kék óra

Úgy 7 óra körül készültek...

Apó születésnapja

Ellen Niit: HA ISMERLEK GYEREKKOROMBAN

Ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet.

Minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket,
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.

A hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketén csilladozó, mély vizükkel,
a fekete víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról,
felhővonulásról
(a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!),

s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.

És azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt -
neked ajándékoztam volna azt is,

utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.

(Fordította:Rab Zsuzsa) 

 

Mama,

 

mint nagyon régóta minden évben, most is elhoztam Neked a nefelejcseket születésnapodra. Szeretnélek megölelni, rengeteg puszit adni, de 28 éve nem tehetem. Az utolsó, amikor még érezhettem azt a "mamaillatot" 29 éve volt, aztán azon a nyáron megváltozott minden.

Szeretlek és nagyon köszönök mindent.