A lakásban, de

mégis a nagyvilágban. 

Mióta újra írom a blogomat, kitágult a világ. Régebben például, ha az időjárásra voltam kíváncsi, megnéztem a budapesti és nyáron a balatoni időjárási jóslatokat. Ma, ha megnyitom a meteorológiai weblapot, megnézem Budapestet, Sopront, Székesfehérvárt, Pécset, Debrecent, Makót, a Balatont és Franciaországot, vagy ritkábban Londont is. Érintettnek érzem magam, hiszen a rendszeresen olvasott blogok írói ott, vagy arrafelé laknak. Bevallom, el is megyek a városukba, persze csak virtuálisan, a térkép segítségével bolyongok az utcákon, jól megnézem a nevezetességeket. 

Ez a szokásom nem most alakult ki, szerelmem Párizs, sokszor vágyódtam utána, hozzá. A térkép segítségével bejártam az ismerős helyeket és az ismeretleneket is. Felkerestem a házat, ahol laktam, gondolatban leültem a ház előtti padra úgy, mint annak idején és felidéztem az illatokat - a sarkon volt egy pékség - a színeket, a párizsi utánozhatatlan hangulatot. Most, hogy írok róla, már vágyom is nagyon vissza, szinte honvágyam van. 

Az volt a tervem, hogy még mielőtt végleg elhagyom ezt a földi világot, még elrepülök egyszer Párizsba. Be kell látnom, hogy ezt a tervemet már nem tudom megvalósítani. Aki a lakása foglya, mehetne, nem tiltotta meg neki senki, csak épp az egészsége nem engedi, az ne álmodozzon ilyen messzeségekről. 

Maradnak a régi képek és a virtuális barangolások. Tulajdonképp örülnöm kell, hogy eljuthattam oda, ahová már gyermekkorom óta vágytam. Ne legyek telhetetlen, igaz?

A Bois de Boulogne-ban, a Párizsban élő nagynénémmel, unokatestvéremmel és az ő feleségével. A kezemben egy fenyőtobozt szorongatok amit a mai napig megőriztem. (A kép nagyon régen készült, azóta már csak én vagyok életben.)

Éldegélek...

Nem történt semmi különös. Uborkaszezon van nálam. 

Mai említeni valóm: álmomban egy szobában voltam, egy nő volt ott velem, fogalmam sincs, hogy ki. Azt tudom, hogy beszélgettem vele és egyszer csak kintről, az ablakon keresztül, többször is vakuval fényképeztek bennünket. Elképedve fordultam a nőhöz, hogy ez meg mi a csuda, elvégre egyikünk sem híresség, nagyon nem értettem a dolgot. 

Aztán hatalmas mennydörgésre ébredtem és rögtön rájöttem, hogy miért volt álmomban az a vaku. Nyilván a mennydörgést megelőzte egy nagy villámlás és én azt a fényt beleszőttem az álmomba, mint egy vaku villanását. 

Na, ilyenek történnek velem. 😀 Napközben teszem a dolgom, főzök (ma jó sűrű karalábé levest), mosok, (nem vasalok, arról már leszoktam), mosogatok, olykor még takarítok is és persze be-benézek a blogokba és kicsit ritkábban a közösségi oldalakra. 

Időközben itt volt "Kislegény" is, elintézte az aktuális gyógyszerek kiváltását és még pár apróságot. A barátnőjétől jött és én megint szembesültem a ténnyel, hogy a gyerekek felnőttek és én bizony ezalatt nem fiatalodtam, sőt! 

Ezt az is bizonyítja, hogy amikor levittem a szemetet, találkoztam az egyik lakóval és kicsit elbeszélgettünk. Sokáig a covid miatt csak épp köszöntünk egymásnak, most kihasználtuk védettségünket (ami nem is olyan biztos) és közel egy órán keresztül trécseltünk. Akkor is csak azért hagytuk abba, mert én hiába támaszkodtam a botomra, úgy megfájdult a lábam, derekam, hogy azt sem tudtam, hogy fogok feljönni ide a két és feledik emeletre. Sikerült. 

Floránál olvastam az esti mesékről az unokákkal. Nagyon sokat meséltem én is nekik, beteszek két képet, mindkettő ősrégi - remélem, nem kapok ki érte. Az egyik egy igazi esti mese Kicsilány és Kislegény társaságában, a másik egy "rajzóra" a fiam Kicsilányával és Kislegényével.

A képek pont fordított sorrendben kerültek be a blogba, de azért lehet tudni, hogy melyikről van szó.😀 Egyébként Flora írta, hogy neki az írás vágya hozza meg a témát, kipróbáltam és nálam is működött!

Már múlóban a fájdalom

Igen, már alig érzem. Nem fáj, ha írok, tehát: írok. 

Helyzetjelentés: 

Az előbb még, ha halványan is, de sütött a Nap, most meg hallom a zápor gyorsan kopogó esőcseppjeit. Eltűnt a távol, csak a közel látható. A Város esőfüggöny mögé rejtőzött, ma már nem először. Hajnalban szintén az eső, a mennydörgés hangjaira és a villámok fel-felvillanó fényeire ébredtem. Később sem világosodott ki, elég sokáig a hajnali sötétség borította be a láthatárt és a lakást. Az utóbbi napokban ez már lassan megszokott. 

Enyhült a forróság, de a sok eső miatt fülledt a levegő. Örülök, hogy nem kell mennem sehová. 

Halkan zümmög az új ventilátor (a réginek a kapcsolója elromlott), nagyon kellemes, úgy állítottam be, mintha a szél fújna (van egy ilyen kapcsolója), és néha el is felejtem, hogy ez a ventilátor és nem kintről jön a kellemes szellő. 

Kinézek, még esik...

Eső után

Ehhez nem kell sokat írni. :)  Érdekes, sárgás fénye volt az egész városnak és az égnek. A második képen a felhők szabályos vattapamacsoknak néznek ki, ilyet még sosem láttam.

Kánikula

Ebben a melegben gondolkozni sem tudok. Csak egy kis hűs üdítő, pár kanál fagyi, hideg ebéd - erre van szükségem most. A kilátás nem valami szép, de ebben a melegben ez van.

Tegnap este szebb volt.

Csak nem...?

Beszélgetünk a lányommal, egyszer csak észreveszem az asztalon a telefonom hűlt helyét. A szememmel keresem az asztalon, a fotelban, az ágyamon, nincs. Közben lányom érzékeli, hogy valami nem stimmel és rákérdez. Én mondanám, hogy nem találom a telefonom és akkor jövök rá, hogy hát hiszen a fülemen van, azon beszélgetek a lányommal! Nagy nevetés... 

Közben épp az időskori demenciáról folyt a társalgás. 

No, szép, hát így állunk?  😀

Tegnap

három születésnapot ünnepeltünk egyszerre. Kettő még május elején volt, egy pedig június 6-án. Megvártuk, míg mindannyian védettek lettünk, legalábbis reméljük és végre nem maszkban, hanem "a la nature" láthattam a lányom és a két gyerek (Kicsilány és Kislegény) egész arcát és természetesen ők is láthattak engem. Megállapították, hogy most jól nézek ki és ha lehet, ne fogyjak le, mert az nagyon nem állt jól. Ezt megbeszéltük, én is egyetértettem velük. (Puszi is volt!)

Délután 5 óra körül jöttek és 11 óra volt, amikor elmentek. Nagyon sokat beszélgettünk, nagyokat nevettünk, felidéztünk sok régi emléket. A gyerekek szeretik hallgatni a régi történeteket, azokat is szívesen meghallgatják, amiket már ismernek. Meséltünk Dédiékről (Anyukám és Apukám), Nagypapáról (az én Apókám) és nagybátyjuk ("kicsi" fiam) rengeteg "hőstettéről". 

Igazán jó kis este volt! Nagyon kellett, hogy egy kicsit visszatérjünk a régi életünkhöz. Kislegény 20. születésnapját és a sikeres érettségi vizsgáját is most ünnepeltük meg. Egyedül Kicsilánynak nem volt semmiféle alkalom, ami miatt őt is ünnepelhettük volna, de így sem maradt ajándék nélkül. 😉

Ezt a csodálatos egy szál virágot én kaptam:

Reggel fényképeztem, mert tegnap azért kicsit elfáradtam, még a gyógyszereimet sem készítettem elő mára! - és különben sem volt jó a világítás. Épp csak arra futotta az erőmből, hogy elpakoljam a vendégség után maradt ezt meg azt. 

Meleg van...

...és én harmadik éjszaka nem alszom jól. Sűrűn felébredek, visszaalszom, de előtte persze sokat forgolódom. Nem igazán pihentetőek ezek az éjszakák. Majd átállok erre a melegre is, aztán remélhetőleg az éjszakáim is nyugodtabban telnek. 

Hoztam fotót a napbúcsúztató kis rigóról. Olyan szépen trillázik, megérdemli, hogy betegyem a blogomba. A környezete nem valami szép, a szemközti ház teteje. Ilyen, hát ilyen, nem tudok mit csinálni..., de a rigó nagyon aranyos! Érdemes a képre kattintani.

Itt pedig megtalálható egy régi kép egy másik, bátor rigóról.

Egy szép kép a lányomtól:

Pedagógusnap

Az alábbi gyűjtés olyan tanároktól, tanítóktól ered, akik egy-egy tanítványuk dolgozatának olvastán aligha bírhatták ki nevetés nélkül. Talán utána könnyebb is lett a dolgozatjavítás.

-  Zrínyinek csak fél szeme volt, ám ez nagyon zavarta a csatákban.
– A katonák életüket és halálukat kockáztatták.
– A hős holtan esett össze. Ezt később nagyon sajnálta, de akkor már nem volt mit tenni.
– A víz oxigénből és folyadékból áll.
– A szomorú, elhanyagolt sírok mellett, élettel teli sírhalmokat is találhatunk.
– A mocsári vész 1526-ban volt.
– A Szent Jobb István király bal keze.
– Janus Pannonius 15 éves korában elterjedt Európában.
– A föníciaiak kereskedtek és iparkodtak.
– A háborúban a nők is megteszik a kötelességüket a férfiakkal együtt, úgy elöl, mint hátul.
– Arábiában a vizet cisztercitákban gyűjtik.
– Sok régi kőzetben megtalálhatók az őskori halak lábnyomai.
– A bronzkorszak tűzzel-vassal pusztította a rézkorszakot.
– A középkorban a várakat katakombákkal lőtték.
– Kanada területe egyenlő Európa lakosságával.
– A kenguru kicsinye fészeklakó.
– A ménes egy nagy lócsomó.
– Toldi a csónak felé indult, mikor a cseh vitéz elővette a kardját és majdnem lelőtte Toldi Miklóst, ő azonban észrevette a fondorlatos tervet.
– Boldog Margit az erény útját követte. Ártatlan életét és elsőszülött gyermekét az úrnak ajánlotta.
– Szulimánt a szigeti ostromnál megölték, ezért egyelőre felhagyott azzal a szándékával, hogy Magyarországot meghódítsa.
– Kolombusz háromszor indult útnak, bár a második útján meghalt.
– Zrínyit a bécsi kamarilla által felbérelt ólmozott vadkan ölte meg.
– A végek vitézei többnyire nem éltek haláluk napjáig, mert már korábban elestek.
– És akkor a költő megírta a Szundi két apródja című verset.
– II. József, a vaskalapos király Mária és Terézia fia volt.
– Julius Ceasart a márciusi Idusok ölték meg.
– Egyiptom őslakói a múmiák.
– A Magna Charta Libertatum kimondta, hogy ugyanazért a bűnért senkit nem lehet kétszer megölni.
– A kutatók az őshazában megtaláltak az ősmagyarok hátrahagyott részeit.

(Részlet Millei Ilona 2021. június 6-i, a Hírklikkben megjelent cikkéből.) 

Én könnyesre nevettem a szemem. 😂 

Fentről,

az erkélyről nézve, ilyen az élet. Ki hinné, hogy nem is messze, a Városban, zajlik az - ugyanaz és mégis más - élet. Itt csend van és - a vírus miatt - nagy nyugalom. Néha, néha elmegy egy autó, az előbb egy vizsla, gazdájával a póráza végén, sétált el a kapu előtt, madarak csicseregve feleselnek, elviselhetően süt a Nap és még nyitva az erkélyajtó, de már nem sokáig. Érzem, hogy hűl a levegő és mintha a Nap is bujkálna. Na, megyek, becsukom azt az ajtót és közben elnézek a város felé...

Rózsák...múlt és jövő:

Tegnap reggeli csendélet:

Utcánk júniusban

és utcánk márciusban:

Ahogy jött,

olyan gyorsan el is vonult. Azt hittem "nagy esők jönnek", de nem, csak épphogy esett egy kicsit, meg csúnyán beborult. Most - kinézve az ablakon - látom, hogy a sötét ég előtt ragyogóan süt a nap. Erről már nem, de a borulásról és a sárga rózsákról készültek képek.

Nevezetes nap

Tudom, a naptárban Janka és Zsanett napja van, de titokban Nándor napja is van ma. Réges régen ezekkel a szavakkal köszöntöttem a "kisfiamat" 😀:

                                                    NÁNDOR NAPI KÖSZÖNTŐ

                                                    Névnapodon Nándor
                                                    neked azt kívánom,
                                                    szíved legyen oly vidám,
                                                    mint a mókus fenn a fán!

                                                    Juj, de sokat gondolkoztam,
                                                    míg e rigmust kifaragtam.
                                                    Bár nem vagyok Zerkovitz,
                                                    de ez itt egy "Lopkovitz"

                                                    Tudom, nagy a vétség,
                                                    legyen az a mentség:
                                                    szívünk tele szeretettel,
                                                    a tollamat az vezette.

                                                    Anyu, aki "Lopkovitz"
                                                    és Apó, aki Béla.

                                                    Budapest, 1995. május 30. 

(Amikor ezt a pár sort összehoztam, pont annyi idős voltam, mint most az én "kisfiam". Érdekes, hogy most jutott eszembe...)

Keresem

az igazi juhtúrót. Vettem jó drágán, megkóstoltam, nem ízlik. 

Gyerekkoromban az üzletekben is azt a gurulós juhtúrót árulták, amiből nagyon finom körözöttet lehetett készíteni és a sztrapacska is sokkal, de sokkal finomabb volt vele. Kenyérre kenve, magában is nagyon ízlett. Mikor apukámat lehelyezték Miskolc mellé, na ott ettem igazán finom juhtúrót! 

Miskolc és Szirmabesenyő között, a repülőtér közelében, egy három lakásos földszintes házban laktunk. Körülöttünk szinte semmi, csak néhány épület és a határ. Egy viszonylag rövid sétával eljutottunk a K. család tanyájához. Akkor úgy mondták, hogy kulákok, mert maguk gazdálkodtak, csináltak mindent. Voltak teheneik, birkáik, lovaik. Ott ismertem meg az igazi falusi gazdálkodást és a legfinomabb juhtúrót. 

Egy gerendáról lógtak a friss túróval megtömött batyuk, hogy a felesleges lé kifolyjon belőlük. Gomolya sajtot, tehéntúrót is csináltak és nem utolsó sorban, friss tejet is árultak. Minden nap a tejes kannával elballagtam hozzájuk és vittem haza a még langyos, friss tejet. Bevallom, nem mindig bírtam ki kóstolás nélkül. A mamám sosem szólt érte, pedig biztos észrevette. 

A családban volt nyolcadikos "nagylány" és velem egyidős, nálam kisebb kislány is, no és a legkisebb, egy kisfiú, a család szemefénye. A nagyobbak, a hetedikes és nyolcadikos lányok bejártak vonattal Miskolcra az iskolába, mi kisebbek a helyi tanyasi iskolában tanultunk. Kicsi épület, két tanteremmel. Az egyikben harmadikig, a másikban negyediktől hatodikig tanultunk, én akkor negyedikes voltam. Nem volt rossz, sőt! Míg a nagyobbaknak tartottak órát, addig mi csendes foglalkozásban oldottunk meg feladatokat. Közben azért hallottuk a nagyobbak tananyagát és nekem akkor sok ismeret ragadt meg a fejemben. A tornaórákat és a szüneteket, amikor jó volt az idő, kint tartottuk az udvaron. Az iskola mellett volt egy vegyes bolt és a másik oldalon egy buszmegálló. Ahhoz, hogy eljussak ide, legalább 1/2 órát kellett gyalogolni, akár esett, akár fújt. Télen volt olyan, hogy az útról a két oldalra takarított hófal magasabb volt, mint én. Itt éltem gyerekkorom legszebb és legszabadabb korszakát. Nyáron enyém volt az egész határ, nem féltettek, hisz nem volt mitől, kitől. 

Az elején említett lányokkal még birkákat is őriztem a repülőtéren. Akkoriban már nagyon kicsi volt ott a forgalom, és a K. család engedélyt kapott, hogy ott legeltethessék a juhaikat. Leültünk a fűbe, sokat énekeltünk, tanultam tőlük népdalokat és balladákat, van amelyikre még ma is emlékszem. Mezei virágokból fűztünk koszorút, ettünk papsajtot, szóval nagyon jól elvoltunk. Lehet, hogy csak nekem volt ez olyan jó, mert nem volt kötelező, ők muszájból voltak kint. Talán az, hogy én is ott voltam, a pesti lány, egy kicsit nekik is érdekesebbé tette a kötelező feladatot. Sokat beszélgettünk, tudtunk egymásnak újat mondani. 

Egyszer apukám valamiért nagyon keresett, meg is talált a lányok és a birkák között és később mesélte, hogy azt látta, hogy a lánya kiselőadást tart a többieknek, akik "szájtátva" hallgatják. :) Úgy tűnik már akkor is jó volt a beszélőkém. 

Most is..., hogy eljutottam a juhtúrótól egészen Miskolcig! :) 

Semmi köze a juhtúróhoz, csak most találtam rá a kertünkben.

Hétközben Budapesten

Nem, még nem fagytam meg és talán már nem is fogok, ha eddig nem tettem. 

Nem kapcsoltam vissza a konvektort, van viszont rajtam hosszú nadrág, gyapjú zokni, zárt papucs, póló, pulcsi és egy thermo dzseki. Ebben ülök itt a gép előtt, ha mosogatok, vagy egyéb házimunkát végzek, akkor a dzseki lekerül rólam. 

Voltam egy kicsit napozni az erkélyen, de napsütés ide, napsütés oda, nekem bizony nem volt melegem. Készítettem pár képet, hogy a szürkébb, esős napokon felidézhessem, volt azért itt napsütés is májusban. 

Legénykém, a pálma, nagyon vígan éli világát, már meg sem tudom számolni, hány új hajtása van. Addig addig hajtja az új leveleket, hogy ki fogja nőni a cserepét, egészen megbokrosodik itt mellettem. (Mint a mogyoró bokor, amit az anyós mellé kell ültetni, attól megbokrosodik - elnézést...) 

Na, mielőtt elkezdeném reszelgetni a körmömet és beszélnék hülyeségeket, mint a nyuszika, inkább megmutatom a Várost napsütésben, a már megszokott és talán már unalmas szemszögből - egy hétköznapi délután.

Hétvége Prágában

Az úgy van, hogy a lányom utazik, fotóz és küldi nekem a képeket. Az ő szemével láthatom a városokat, tájakat, így én is (virtuálisan) utazom és gyönyörködöm. Ennél sokkal több képet küldött, ez csak egy ici pici ízelítő a prágai hétvégéről.