Esti fények

Szép a város így, amikor kigyúlnak a fények, a lámpák ragyogása még a csillagok ragyogását sem engedi látni, de a szuper holdat azért nem tudják túlragyogni.

Holnap megint jön a kánikula, elég baj ez nekem. A lakás még tartja a normál hőmérsékletet, talán megbirkózom ezzel a hőhullámmal is.

A gesztenyefa

szerintem beteg. Már régebben sárgulni, vörösödni kezdtek az alsó ágain a levelek, mára már majdnem az egész fa olyan. Nem volt véletlen a tavaszi kevés virág.

De hogy legyen itt valami szépség is:

Nagyobb a hibiszkusz virága, mint az én egész kezem. Na jó, nem nagy a kezem, de akkor is! És most valami mókás:

Mojo cica a melegben éppen nem vidám. (Ezt a lányom fotózta.)

Ebben a forróságban ennyire futotta tőlem. Örülök, hogy még vagyok. 

Vigyázzatok magatokra!

Az a borzasztó,

hogy ezt komolyan is gondolják. 

Ebben, az igazán nem fényes helyzetben, amikor minden rossz összejött, a legfőbb gondjuk, hogy főispánok és vármegyék legyenek! 

Vissza a 19. századba. Nagyon szomorú vagyok.

A tegnap este fényeit

így láttam, megmutatom:

Hangulat

Radnóti Miklós: ESŐ ESIK, FÖLSZÁRAD

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit. 

 

Elment...

...Ő is. Elhunyt az egyik legnagyobb színészünk, Haumann Péter. 

2010. szeptember 21-én ezeket a sorokat írtam a blogomba:

"A Nemzet Színésze 

Ezt a címet és a velejáró juttatást most Haumann Péter kapta. Sokszor láttam őt élő előadásokon színházban, de TV-játékokban és filmen is, szinkronizálásait is ismerem. Nagyon örülök a választásnak, méltó utódja Kállai Ferencnek, aki végrendeletében megnevezett valakit, hogy Haumann Pétert, vagy mást, azt én nem tudom, de szerintem, ezzel a döntéssel ő is egyetértene. 

Soha nem felejtem el azt az estét, amikor a Macskákban énekelte az öreg színházi macska dalát - főiskolások ültek, álltak a nézőtéren mindenhol és a közönség tombolva ünnepelte Haumannt. 

Puzsér szerepe Molnár Ferenc: Doktor úr c. darabjában -, hogy én mennyit nevettem! Mensáros Lászlóval az Öltöztetőben..., sorolhatnám még, de nagyon hosszúra sikeredne az a felsorolás. Itt megtalálható szerepeinek (igaz, nem teljes) listája. Kívánom neki, hogy még sokáig élvezhesse a közönség szeretetét, és adjon nekünk sok szép estét, felejthetetlen élményt. Az eddigieket pedig, én a magam és hiszem, hogy sokunk nevében, nagyon KÖSZÖNÖM!"

Eltelt 12 év és nem lesz már több szerep... 

Az elmúlt napokban

A konyha ablakából a kék ég

 

A szoba  májusi ablaka

Délutáni napsütésben

A sárga rózsa...

A jó tündér...

Tegnap megjavult az erkélykorlát lábazatánál, az időjárásnak köszönhetően megrepedt kövezet, megjavult a porszívó is. Kiderült, hogy mitől nincs áram a kisszobában, lerepült a legkisebb helyiségben beázott fal, megszűnt a tartály csöpögése és került a nagy TV lábai alá megfelelő tartópolc is. 

Mindezért csak nagy puszival és egy jó kávéval, na meg pár pohár üdítővel "fizettem". Igen, itt járt - nem a mesebeli tündér, hanem a "kisfiam" és meglepően gyorsan csinált meg mindent. Nem tudom, miért csodálkozom, hiszen mindig ilyen ügyes volt. 

Közben jókat nevettünk és megállapítottuk (a kisszoba áramellátása, jobban mondva annak hiánya okán), hogy annak ellenére, hogy itt ülök a lakásban, nem járok sehova, nagyon veszélyes életet élek. 😀 Igaz, már az erkély korlátjához sem mertem érni, féltem, hogy velem együtt kidől. 

A veszély elhárult, legalább az erkélyen nyugodtan mozoghatok. A kisszoba csillárját tegnap már nem akartam, hogy leszerelje, majd egy villanyszerelővel visszatér és ketten megoldják ezt a problémát is. Régi lakás, egyre több problémával, de vigyázok magamra és a gyerekeim is rám. 

Rendes gyerekek és az unokáimra sem lehet panaszom. Egyetlen bajom, hogy ritkábban látom őket, mint ahogy szeretném... (Ezt nem mondom nekik, tudom, megvan a maguk élete, sok munkával, tanulással. Nem akarom Őket megzavarni. Így jó, ahogy van.💓)

Májusi eső

Esik. Nem buborékos zápor, csak amolyan csendes tavaszi eső. Talán ez még inkább aranyat ér. 

Az illata csodás! A földszag keveredik a fák, bokrok, virágok illatával. Nagyon szeretem! Vetekszik ez az illat a frissen nyírt fű illatával.

Szélfútta felhő

és egyebek, no meg egy kis rigó a nagy fenyőn - május elején.

Ma reggel...

...elnéztem a város felett repülő madarakat... Milyen szabadok...!

Ünnep

Itt van

végre a tavasz! Virágillat, napsütés, langymeleg és a zöld szín megszámlálhatatlan sokasága. 

De jó lenne egy nagyot kirándulni! Ha végigsétálhatnék az utcánkon, attól is boldog lennék. Most azért annak is örülök, hogy az erkélyről gyönyörködhetek a tavaszban. 

Húsvét jön, én meg megyek majd a gyerekekhez, jó lesz. 

Ma szép az élet..., várakozással teli.

József Attila születésnapja a magyar költészet napja

József Attila: LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott,

mint bársony-permeteg

és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak

a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok

a város peremén.

Az őszi szél köztük vigyázva botlott.

A hűvös televény

a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,

amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,

e táj oly elhagyott.

S im váratlan előbukkant egy férfi,

de tovább baktatott.

Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,

mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

- anyám ott született -

az eleven jog fájáról lehulltak,

mint itt e levelek

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ

és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Pedig hát engemet

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,

mint apró gyermeket,

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,

ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

mint szivemben a halál. De jogom van

és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,

ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak -

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.

Nem először és nem utoljára

József Attila: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

Áprilisi tréfa

Reggel ez a látvány fogadott. Szépnek szép, de nem biztos, hogy pont ez hiányzott. Később olvadni kezdett és mostanra (10 óra) alig maradt a reggeli fehérségből.