Kutyaélet!

(Rózsa, alias Flora biztatására :) egy régebben írt történet - inkább mese, kicsit átírva, felújítva.) 

Na tessék, már megint itt van egy csodálkozó ember. Csak tudnám, hogy mi az ördög olyan érdekes rajtam?! Farkasszemet nézünk? Én nem bánom, úgyis én bírom tovább! Kutya vagyok, ráadásul farkaskutya, ez a házam, és akkor mi van? Nagyon jó, kényelmes kis ház ez. 

Márton gazda vett egy gyönyörű új traktort, csak úgy csillog-villog a napfényben, szép, piros-ezüst és olyan csodás hangja van, hogy öröm hallgatni. Legalábbis így mondta Márton, a gazdám, de az igazság az, hogy még én is szívesen hallgatom a brummogását. Ez a régi, amiben most lakom, olyan hangosan nyögött, zörgött, szuszogott, hogy az egész falu felébredt rá, amikor hajnalban Márton kiment vele a határba. Az ébresztőhöz én is hozzájárultam, mert én meg úgy ugattam, mintha valaki nyúzna, pedig csak túl akartam ugatni ezt a nagyhangú masinát. 

Na, most aztán csöndben van. A régi házamból előráncigáltam a pokrócomat, mert azt nem hagyom, de nem ám! A gazdám rögtön megértette, hogy mit akarok, szépen összehajtogatta és betette ide nekem az ülésre. 

És micsoda jó innen a kilátás! Nézelődöm, napközben innen vigyázok a tyúkokra és Cilára meg a Julira. Cila, az cila, a Juli meg a gazdám felesége és nagyon fontos személy az életemben. Vigyázok is rá nagyon! Most is jön és hozza az ebédemet. Jól főz, én már csak tudom. Nem olyan kutyának sem való akármit hoz ám, hanem abból ad amit ők esznek. 

Kíváncsi vagyok, ma mi lesz az ebéd? Boldogan csóválom a farkam, nagyon várom, persze, Julit is, de főleg azt, amit hoz. Na szóval, jó dolgom van itt nekem, nem cserélnék én a Burkussal sem, pedig ők nagyon gazdagok, igencsak jól élnek a gazdái. 

Hogy télen mi lesz? Visszamegyek a régi házamba, az jó meleg, téglákkal rakta körbe Márton és nem olyan huzatos, mint ez, de most, ebben a nyári hőségben, itt érzem jól magam. Aztán télen, ha nagy a hideg, Márton gazda (hallottam, hogy a Juli csak egyszerűen Marcinak szólítja) beenged ám a házba is. Nem a szép szobába, oda be sem tehetem a mancsom, ott ők nézik azt a tévét, vagy mit. Az előtérben nagyon jó nekem, csodálatos illatok jönnek a konyhából és a kamra is ott van a közelben. 

Na ugye! Tehát, ne tessék rajtam úgy csodálkozni (még a szája is tátva maradt), nálunk bizony a kutyának is van traktorja. Megmutassam a szép kilátást? Szívesen megteszem, na, feljön? 

Vauuuuuuu!

Életrészlet

Reggel felébredt, úgy érezte, hogy szeme be van dagadva. Lehet, hogy álmában sírt, csak nem emlékszik rá? Kimegy a fürdőszobába, áll a tükör előtt, sorolja magában a mai napra kitalált teendőit és közben nézi az arcát a tükörben. 

Egy öregasszony néz vissza rá. Fehér haja hátul összefogva, feltűzve, a szeme alig kék, inkább fakó, szürke, tényleg dagadtabb, mint általában, arcán ráncok futnak keresztben, hosszában. A bal oldalon több a ránc. Van az a rossz szokása, hogy miközben a számítógépen böngészget, vagy ír, esetleg a fotóit javítgatja, a bal karjával könyököl az asztalon és arra támasztja a fejét. Ezzel, az évek során, sikerült maradandó ráncokat varázsolni az arcára. 

Mindegy – gondolja, már teljesen mindegy. 

Megmosakszik, fogat mos, haját, mely az utóbbi időben teljesen fehér lett és kissé meg is ritkult, átfésüli. Nagyjából kész, még magára húzza a pólót és az otthon viselt hosszú nadrágot, majd kimegy a konyhába, elkészíti a reggeli kávéját. Natúr issza, minden nélkül. Már fiatalon is így itta, most pedig jól jön, mert nem növeli a vércukorszintjét. Az egyetlen baj vele, hogy éhgyomorra issza meg, de ezt is még fiatalon kezdte, aztán megszokta és már nem változtat rajta. Neki így jó, esetleg az orvosnak nem tetszene, de neki meg nem árulta el. 

Megnézi, hogy tegnap óta mennyit változott az a két csípős paprika, amit az ablak kilincsére felfűzve érlel és szárít pirosra. Nem nagyon van szüksége rá, hiszen a hűtőben ott az Erős Pista, de ez a látvány visszahozza a gyerekkorát, Mama konyháját, ahol szép, láncba fűzött, élénk piros paprikák díszítették a falat és várták, hogy Mama felhasználja valamelyiküket egy finom levesbe, vagy egy sűrű, selymes szaftú pörköltbe. 

Bemegy a szobába, felhúzza a redőnyöket, fény árasztja el a szobát elűzve a sötétséget. Kicsit bántja a szemét ez a hirtelen jött világosság, hunyorogva kinéz az ablakon, megállapítja, hogy ma felhősebb az ég, az eső is esett, de a szürke égen már megjelent pár hófehér, habos felhőcske, mögöttük gyönyörű kék az ég és mintha bújócskázna a Napocska is. Kimegy az erkélyre, készít pár felvételt a mai reggelről, ezzel is elmegy egy kis idő. 

Előkészíti a gyógyszereit. Valamelyik nap nem tette ki az asztalra és el is felejtette, de még a déli gyógyszereit is, este vette csak észre. Megfogadta, hogy eztán jobban vigyáz. 

Beágyaz, rendet csinál, na nem nagyot, csak épphogy, a nagyobb takarításokat már nem bírja, nagyon fáj tőle a lába és begörcsöl a dereka. 

Bekapcsolja a laptopját, megnyitja a böngészőt, átnézi a híreket, belenéz a blogokba, megnézi, van-e új üzenete? 

Eltelt annyi idő, hogy el kell fogyasztania a reggelijét. Igen, azt érzi, hogy kell, nem örül neki. Soha nem reggelizett. Régebben úgy 10-11 óra körül evett először valamit. Most viszont a cukorbetegség rendszert költöztetett az életébe. Benéz a hűtőbe, nem kíván semmit, de előveszi a tegnapról maradt két vékony szelet sonkát és két szelet sajt közé téve megeszi. Nem akar kenyeret enni hozzá, de kell egy kevés szénhidrát, hát iszik egy kis almalét. Ezzel a reggelit elintézte. 

Megint bemegy a szobába, átvizsgálja a növényeket, az egyiknek vizet ad, a többi egyelőre jól érzi magát. Örül, hogy csak egy levél sárgult meg és nem több, így csak azt kell letépni és kidobni. Leül a gép elé, reggel óta kiderült, hogy hányan fertőződtek meg és mennyi a halálos áldozatok száma. A számok nem jót jelentenek, de mintha minden rendben lenne, úgy működteti a kormány az országot. Mindegy, ő, ha jön az élelmiszer-szállító, mindig felveszi a maszkot és sűrűn mos kezet. 

Ez a sűrű kézmosás-dolog nem újdonság számára, mindig kényes volt arra, hogy tiszta legyen a keze. Mikor még járt kirándulni, a legnagyobb problémája az volt, hogy hol és mikor lehet majd kezet mosni. Elmosolyodik, kicsit elidőzik a régi kirándulások emlékképein. 

Ma nem kell főznie, tegnap már készített fűszeres, darálthúst bulgurral és főzött brokkoliból, zöldségekkel, kaporral, reszelt sajttal, kevés tejföllel, jó sűrű krémlevest. Hát ez bizony elég sok, talán lefagyaszt 1-2 adagot és akkor nem kell kidobnia a maradékot. 

Kinéz a konyhába, elmossa azt az egy tányért és kanalat, ami még tegnapról a mosogatóban maradt. Eltörölgeti. Nem rakja a helyükre, ebédnél ezeket fogja használni. Megmos egy szép nagy, piros almát, fényesre törli, félreteszi, jó lesz tízóraira. Előveszi a kisebbik tálcát, ráteszi az üres tányért, kanalat, szalvétát tesz mellé, ebédkor majd csak tálalni kell. 

Ismét bemegy a szobába, leül és elgondolkozik. Eszébe jutnak a rég elmúlt napok, évek, fájdalmas szembesülnie a magányával. Évek óta nem tud megbékülni vele. Lassan elerednek a könnyei. Hagyja, hogy végigperegjenek az arcán és megálljanak, majd eltűnjenek a sötét pólója anyagán. 

Gondolatai már messze járnak, évekkel viszik vissza az időben...

Szivárvány

a késő délutáni Város fölött:

 

 

Idézet

egy Kollár-Klemencz Lászlóval (énekes, dalszerző, szövegíró, filmrendező) készült beszélgetésből: 

„Úgy nőttem föl, hogy csodálkozva néztem a felmenőimet, hogy a rengeteg munka, nehézség és megpróbáltatás mellett, hogy tudtak olyan jó emberek lenni.”

Egyik nagy kedvencem ment el örökre

A 60-as években Jean Paul Belmondo és Alain Delon szinte minden francia kalandfilm főszereplői voltak. Mindketten eleinte komoly filmekben játszottak, mint például Belmondo a Kifulladásig c. filmben, vagy Delon a Rocco és fivérei-ben. Nekem Belmondo volt a kedvesebb, Alain Delon túl szép volt az én ízlésemnek. Belmondo kedves, csibészes, szabálytalan arcát örökre megőrzi a filmvászon.  88 éves volt...

Egy régebbi, 2010-ből való bejegyzés részlete a blogomból:

"A harmadik, a Cartouche (1962), francia-olasz, kosztümös kalandfilm. A történet a XVIII. századi Párizsban játszódik, Cartouche egy tolvajbanda feje, de olyan bandáé, ami csak a gazdagokat lopja meg, a szegényeket segíti. Klasszikus „jó betyár” film, de én ebben a filmben szerettem meg azt az érdekesen csúnya, gyűrött fejet, ami Belmondo nyakán ül. Claudia Cardinale játsza mellette kedvesét, a gyönyörű cigánylányt, Vénuszt, akibe a bandavezér természetesen halálosan szerelmes és aki a film vége felé meghal és akit csodálatosan felékszerezve (a lopott kincsekkel), egy gyönyörű hintóban temetnek el örökre a hullámok... Hááát..., mindegy, nekem akkor is tetszett, nna! Valahogy a 60-as évekre olyan jellemző ez a film. Vagy csak én néztem meg akkoriban több kalandfilmet? Lehet."

Őszi napfelkelte

Korán ébredtem, még nem volt fenn a Nap, aztán a kisszoba ablakában megjelent a fény. Elővettem a masinámat és készítettem sok-sok fotót, azokból hoztam egy kis ízelítőt:

Az erkélyről, a szomszéd háztető fölött, kémények között ragyogott és halvány rózsaszínre festette az eget és a Duna vizét. Kicsit elgyönyörködtem benne, de elég hűvös volt még, így aztán behúzódtam a valamivel melegebb szobába.

Holnapra rendeltem taxit, megyek  a 3. oltásomért. Remélem, minden rendben lesz és olyan vakcinával oltanak majd, amilyet remélek.

Őszköszöntő

Ennél szebben nem tudom köszönteni: 

Reggel 1/2 7 körül

Még a Hold is fent volt az égen és találkozott a Nappal. 😊

Apuka

1921. augusztus 22. - 2012. augusztus 13. 

Ma lenne 100 éves.  Szép, hosszú élete volt, közel 92 év adatott neki.

Mama

                                                        Kosztolányi Dezső:

ILONA

Lenge lány,
aki sző,
holdvilág
mosolya:
ezt mondja
a neved,
Ilona,
Ilona.

Lelkembe
hallgatag
dalolom,
lallala,
dajkálom
a neved
lallázva,
Ilona.

Minthogyha
a fülem
szellőket
hallana,
sellőket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.

Müezzin
zümmög így:
"La illah
il' Allah",
mint ahogy
zengem én,
Ilona,
Ilona.

Arra, hol
feltűn és
eltűn a
fény hona,
fény felé,
éj felé,
Ilona,
Ilona.

Balgatag
álmaim
elzilált
lim-loma,
távoli,
szellemi
lant-zene,
Ilona.

Ó az i
kelleme,
ó az l
dallama,
mint ódon
ballada,
úgy sóhajt,
Ilona.

Csupa l,
csupa i,
csupa o,
csupa a,
csupa tej,
csupa kéj,
csupa jaj,
Ilona.

És nekem
szín is ez,
halovány
kék-lila,
halovány
anilin
ibolya,
Ilona.

Vigasság,
fájdalom,
nem múlik
el soha,
s balzsam is
mennyei
lanolin,
Ilona.

Elmúló
életem
hajnala,
alkonya,
halkuló,
nem múló
hallali,
Ilona.

Lankatag
angyalok
aléló
sikolya.
Ilona,
Ilona,
Ilona,
Ilona.

Nem nagy ügy

Valóban nem, főleg, ha belegondolok, hogy a világban milyen természeti katasztrófák és azoknak milyen következményei vannak. 

Nekem ez is elég kellemetlen. Előrebocsátom, hogy nem félek, de undorodom a mindenféle bogarak, rovarok szobában való jelenlététől. Kint a természetben elviselem őket, de ne zavarják meg az életemet bent a lakásban. Ezért már elég régóta minden ablakon van szúnyogháló és az erkélyajtó előtt egy nyitható szúnyoghálós ajtó. Sokkal jobb, mint éjszaka kergetni egy lepkét, kerti poloskát, vagy épp a zümmögő szúnyogokat csapkodni a fülem mellett - nem is beszélve a nappal érkező legyekről! Az sem mellékes, hogy így a madarak sem repülnek be, mert erre is volt már, nem is egy példa. 

Most, hogy leírtam ezt az elég erős fóbiámat, el lehet képzelni, hogy milyen nagy problémát okozott nekem a tegnapi vihar. Este 10 óra felé jött és valami nagy zajt csapott kint az erkélyen, de abban a mennydörgős, villámlós, szeles estében semmi kedvem nem volt megnézni, hogy mi történt. Idővel el is aludtam és éjjel kettőkor arra ébredtem, hogy már csak a távolban dörög. Na, gondoltam most megnézem, mi is történt este az erkélyen. 

Redőny fel, ajtó ki, de a szúnyoghálóst nem tudtam kinyitni. Ott feküdt sérülten az erkély kövén. Becipeltem a még mindig kicsit vizes sérültet a szobába, nekitámasztottam a falnak, megvizsgáltam. Mindeközben kiment az álom is a szememből. Megállapítottam, hogy az alsó 1-es zsanér eltört, a felső 2-es még ép, tehát lehet, hogy reggel, a világosban valahogy mégis fel tudom tenni. 

Mire ezekkel végeztem, már három óra volt. Aztán négy, öt, hat, hétkor, teljesen feleslegesen zenélt az ébresztő. Álmos voltam, fáradt voltam, mert háromtól hétig törtem a fejem, hogy hogy fogom megoldani ezt a problémát. Ilyenkor nem hagy nyugodni a gondolat, amíg ki nem találok valami megnyugtatót. Kiterveltem, hogy nem nyitok erkélyajtót, csak ablakot. Igen ám, de ott a hibiszkusz és tőle csak bukóra lehet nyitni, az meg nem elég az én és a szoba felfrissüléséhez. 

Elég annyi, hogy hétkor felkeltem, vittem az erkélyre egy kislétrát, egy nagy kalapácsot és a szúnyoghálós ajtót. Addig ügyeskedtem, mert azért jól jött volna egy segítő kéz, amíg a felső, ép zsanérba beillesztettem a belevalót és láss csodát: működik! Óvatosan kell nyitogatni, az igaz, de rendelek két ugyanilyen zsanért és a fiam, vagy Kislegény majd véglegesre megszereli. 

Attól tartok, hogy az én megoldásom csak délutánig tart ki, mert addigra megint viharos esőt jósolnak.

Tegnap nagyon erős szél fújt, lehet, hogy a műanyag zsanér anyaga is elfáradt már, ráadásul most vettem észre, hogy annak idején a szerelők spóroltak a csavarokkal, kettő helyett csak egy csavar tartotta azt a szerencsétlent amelyik eltört, később láttam, hogy a másikat is így szerelték össze. 

Hát kérem, ez történt. Nem nagy ügy, ezt könnyen meg lehet oldani. Nem is azért írtam róla, hanem mert ez volt a vasárnap és a hétfő legizgalmasabb történése számomra. 

Eltelt 35 év

Igen, ez az a nap, amikor 35 évvel ezelőtt végleg összekötöttük az életünket Apóval. 

Nem volt nagy esküvő, sőt! - nagyon kicsi. A két tanú és egy fő násznép. Az anyakönyvvezető meg is kérdezte, hogy gyűrünk van-e? Az volt. Jóval előbb gondoskodtunk róla, de az is nagyon szerény, keskeny kis karika. Én választottam, kerülve minden fényűzést. 

Az előző házasságom nem ért jó véget, pedig volt nagy esküvő, sok vendég, vastag, széles karikagyűrű, utána nászút, aztán mi lett a vége...

Megfogadtam, hogy itt minden más lesz, de azt hiszem, nem ezen múlt a boldogságunk. Az érzelmeink, a barátságunk, a szeretetünk volt nagy, ez segített bennünket 32 éven át és ez segít engem most is, amikor Apókám lassan már három éve nincs mellettem. Lehet, nincs mellettem, de velem van, érzem!

Megköszönöm azt a 32 évet, amit VELE tölthettem.

Hogy ne díszelegjenek

itt azok a csúnya szürke, felhős képek. Ahányszor kinyitottam a blogom, velük kellett szembesülnöm és az nagyon nem tett jót nekem. Egyébként sem vagyok valami túl jó hangulatban. Az augusztus sok emléket idéz, évfordulók, névnapok, születésnap. Régen örültem nekik, ma már inkább fájdalmas az emlékezés.

Az első fotó még tegnap reggel készült, a többi ma, a lemenő Nap fényében. Így mégis barátságosabb itt a hangulat.

Kizökkent világ

Három fotó: A szemközti vizes háztető és a pára és eső mögötti Budapest felett az ég. Egy-két napja még hét ágra sütött a Nap, ma pedig kitartóan esik az eső és 22°-ot mutat a hőmérő. Szerencse, hogy itt bent azért több fokkal melegebb van. Most milyen jól esik! Bezzeg pár napja...

Lehet, hogy emiatt a hullámvasút-időjárás miatt ébredtem fel az éjjel szinte óránként? Elég fárasztó pihenés volt.

A lakásban, de

mégis a nagyvilágban. 

Mióta újra írom a blogomat, kitágult a világ. Régebben például, ha az időjárásra voltam kíváncsi, megnéztem a budapesti és nyáron a balatoni időjárási jóslatokat. Ma, ha megnyitom a meteorológiai weblapot, megnézem Budapestet, Sopront, Székesfehérvárt, Pécset, Debrecent, Makót, a Balatont és Franciaországot, vagy ritkábban Londont is. Érintettnek érzem magam, hiszen a rendszeresen olvasott blogok írói ott, vagy arrafelé laknak. Bevallom, el is megyek a városukba, persze csak virtuálisan, a térkép segítségével bolyongok az utcákon, jól megnézem a nevezetességeket. 

Ez a szokásom nem most alakult ki, szerelmem Párizs, sokszor vágyódtam utána, hozzá. A térkép segítségével bejártam az ismerős helyeket és az ismeretleneket is. Felkerestem a házat, ahol laktam, gondolatban leültem a ház előtti padra úgy, mint annak idején és felidéztem az illatokat - a sarkon volt egy pékség - a színeket, a párizsi utánozhatatlan hangulatot. Most, hogy írok róla, már vágyom is nagyon vissza, szinte honvágyam van. 

Az volt a tervem, hogy még mielőtt végleg elhagyom ezt a földi világot, még elrepülök egyszer Párizsba. Be kell látnom, hogy ezt a tervemet már nem tudom megvalósítani. Aki a lakása foglya, mehetne, nem tiltotta meg neki senki, csak épp az egészsége nem engedi, az ne álmodozzon ilyen messzeségekről. 

Maradnak a régi képek és a virtuális barangolások. Tulajdonképp örülnöm kell, hogy eljuthattam oda, ahová már gyermekkorom óta vágytam. Ne legyek telhetetlen, igaz?

A Bois de Boulogne-ban, a Párizsban élő nagynénémmel, unokatestvéremmel és az ő feleségével. A kezemben egy fenyőtobozt szorongatok amit a mai napig megőriztem. (A kép nagyon régen készült, azóta már csak én vagyok életben.)

Éldegélek...

Nem történt semmi különös. Uborkaszezon van nálam. 

Mai említeni valóm: álmomban egy szobában voltam, egy nő volt ott velem, fogalmam sincs, hogy ki. Azt tudom, hogy beszélgettem vele és egyszer csak kintről, az ablakon keresztül, többször is vakuval fényképeztek bennünket. Elképedve fordultam a nőhöz, hogy ez meg mi a csuda, elvégre egyikünk sem híresség, nagyon nem értettem a dolgot. 

Aztán hatalmas mennydörgésre ébredtem és rögtön rájöttem, hogy miért volt álmomban az a vaku. Nyilván a mennydörgést megelőzte egy nagy villámlás és én azt a fényt beleszőttem az álmomba, mint egy vaku villanását. 

Na, ilyenek történnek velem. 😀 Napközben teszem a dolgom, főzök (ma jó sűrű karalábé levest), mosok, (nem vasalok, arról már leszoktam), mosogatok, olykor még takarítok is és persze be-benézek a blogokba és kicsit ritkábban a közösségi oldalakra. 

Időközben itt volt "Kislegény" is, elintézte az aktuális gyógyszerek kiváltását és még pár apróságot. A barátnőjétől jött és én megint szembesültem a ténnyel, hogy a gyerekek felnőttek és én bizony ezalatt nem fiatalodtam, sőt! 

Ezt az is bizonyítja, hogy amikor levittem a szemetet, találkoztam az egyik lakóval és kicsit elbeszélgettünk. Sokáig a covid miatt csak épp köszöntünk egymásnak, most kihasználtuk védettségünket (ami nem is olyan biztos) és közel egy órán keresztül trécseltünk. Akkor is csak azért hagytuk abba, mert én hiába támaszkodtam a botomra, úgy megfájdult a lábam, derekam, hogy azt sem tudtam, hogy fogok feljönni ide a két és feledik emeletre. Sikerült. 

Floránál olvastam az esti mesékről az unokákkal. Nagyon sokat meséltem én is nekik, beteszek két képet, mindkettő ősrégi - remélem, nem kapok ki érte. Az egyik egy igazi esti mese Kicsilány és Kislegény társaságában, a másik egy "rajzóra" a fiam Kicsilányával és Kislegényével.

A képek pont fordított sorrendben kerültek be a blogba, de azért lehet tudni, hogy melyikről van szó.😀 Egyébként Flora írta, hogy neki az írás vágya hozza meg a témát, kipróbáltam és nálam is működött!

Már múlóban a fájdalom

Igen, már alig érzem. Nem fáj, ha írok, tehát: írok. 

Helyzetjelentés: 

Az előbb még, ha halványan is, de sütött a Nap, most meg hallom a zápor gyorsan kopogó esőcseppjeit. Eltűnt a távol, csak a közel látható. A Város esőfüggöny mögé rejtőzött, ma már nem először. Hajnalban szintén az eső, a mennydörgés hangjaira és a villámok fel-felvillanó fényeire ébredtem. Később sem világosodott ki, elég sokáig a hajnali sötétség borította be a láthatárt és a lakást. Az utóbbi napokban ez már lassan megszokott. 

Enyhült a forróság, de a sok eső miatt fülledt a levegő. Örülök, hogy nem kell mennem sehová. 

Halkan zümmög az új ventilátor (a réginek a kapcsolója elromlott), nagyon kellemes, úgy állítottam be, mintha a szél fújna (van egy ilyen kapcsolója), és néha el is felejtem, hogy ez a ventilátor és nem kintről jön a kellemes szellő. 

Kinézek, még esik...

Eső után

Ehhez nem kell sokat írni. :)  Érdekes, sárgás fénye volt az egész városnak és az égnek. A második képen a felhők szabályos vattapamacsoknak néznek ki, ilyet még sosem láttam.