"Filléres emlékeim"

Körülöttem, „a polcokon, meg mindenütt”. Nekem fontosak, őrzöm őket, ki nem dobnám semmi pénzért. „Ők tudják mennyit ér az életem” - napok óta ez a Bródy-nóta jár a fejemben. 

Bármerre is nézek a lakásban, valamin mindig megakad a szemem, ami valakire, valamire emlékeztet. Könyvek hosszú sora, mindegyiknek története van. Tudom, hogy én vettem, hogy mikor, vagy kaptam és kitől, hogy mikor olvastam, vagy nem olvastam, miért tettem oda ahol van, melyiket szeretem és melyik volt csalódás. Ezeket a könyveket, ha már nem leszek, talán értékelni fogják mások is, bár a történetüket már nem fogják ismerni, de lesz majd új történetük. Kidobni csak nem fogják őket?! 

A polcokon, fiókokban és minden létező helyen vannak kicsi dobozkák, fonott kosárkák, aranyos kis figurák, tengerparton talált kagylóhéjak, gyertyák, megmaradt csoki-Mikulás, filcből készült kis manók, egy angyalka, mellette fekete, kopott imakönyv, fényképek keretben és anélkül, pici kezek rajzolta rajzok az íróasztal melletti falon, naptárak, kézzel festett üvegek a szekrények tetején, magnókazetták, cédék, levelek, képeslapok, a sok hűtőmágnes, az asztalon tálka és tányér, hamutartó, de még a terítő is emlék. 

Mennyi minden, ami csak nekem fontos, mert én tudom csak, hogy mi a történetük, a közös történetünk. Ezek, nagy valószínűséggel az enyészeté lesznek, másoknak nem jelentenek semmit, csak „sok kacat, ócskaság”, kidobják. Most fáj, ha erre gondolok, hiszen ezek jelzik az életem egy-egy mozzanatát, vagy állomását, de igyekszem nem gondolni rá. 

Aztán arra gondolok, ha már nem leszek, nem fog fájni és ebbe belenyugszom. Mi mást is tehetnék? Egy élet apróságai, de igazából nem ezek a fontosak. Ezek csak tárgyak. Miért is gyűjtöttem össze ennyi mindent? Nem volt erőm kidobni őket, ahogy ezt olyan szépen megénekli a Bródy. Igen, mert számomra fontos, kedves emberektől kaptam, valószínű, hogy valami szép és fontos alkalomból, vagy csak úgy... 

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti,...” (Máté 6:19-21 ) Tudom, már tudom, csak kellett hozzá az a sok-sok év, amit eddig átéltem, hogy rájöjjek. Nem volt elég, hogy olvastam, nekem magamnak kellett erre a következtetésre jutnom. 

Emlékezni márpedig úgy is lehet, hogy nem kellenek tárgyak, hanem ahogy a kis herceg mondja: 

„És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből... És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz... És nevetett újra. - Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem...” (Antoine de Saint-Exupéry)