nagyon rosszul alakult.
Időben, 11 órakor feküdtem le, de csak forgolódtam, a gondolataim nem nyugodtak, Apókámnál jártak és könnyeket csaltak a szemembe. Magamat sirattam, mert nincs már velem, mert nem tudom elmondani, hogy milyen is volt, hogy mi volt Ő nekem, hogy mennyire hiányzik!
Hiába olvasgatom a verseket, azok más emberek szerelméről, más érzésekről, más történetekről és nem a mi szerelmünkről, szeretetünkről, történetünkről szólnak. Én meg nem tudom, nem vagyok képes a miénket elmondani. Itt van bent a szívemben, lelkemben, fejemben. Akinek el tudnám mondani és meg is értene, már nincs mellettem, persze lehet, hogy hallja, de ez nem ugyanaz, mint amikor átbeszélgettük az éjszakát, vagy az egész napot... Nagyon szerettem őt hallgatni, okos volt, sokat tanultam tőle.
Felkeltem, kerestem elfoglaltságot, tereltem a gondolataimat, végül sikerült úgy elálmosodnom, hogy ne érezzem a fájdalmat és akkor végre elaludtam. Hajnali 1/2 5 volt.
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése