Emlékezés 3.

Az elkövetkező napok kicsit összefolynak az emlékezetemben, olyan egyformán teltek.

Én játszottam az ablakban, nagyszerű babaszobát lehetett berendezni a párkány lépcsőzetesen kialakított fáján. Ha nem ott babáztam, akkor olvastam, főleg meséket. Volt két nagyon kedves könyvem, mindkettő Benedek Elektől, az egyik a Világszép Nádszálkisasszony, a másik a Többsincs királyfi. Gyönyörű tündérmesék, alkalmasak arra, hogy egy kislány figyelmét eltereljék a véres valóságról és elvigyék egy szépséges mesevilágba.

Sokat rajzoltam és időnként a tankönyveket is elővettem, mert azért azt tudtuk, hogy bárhogy is alakul az élet, iskolába mindenképp kell járni.

Az ablakon keresztül összebarátkoztam egy nálam 1-2 évvel fiatalabb fiúval, ők is ott laktak a földszinten, velünk szemben. Vele játszhattam az udvaron is. Ő és a szülei sokkal jobban féltek, mint mi, később el is mentek az országból, ahogy akkor mondták: disszidáltak. Az ismerősök, rokonok közül többen választották ezt az utat. Az a barátnőm is kivándorolt a családjával, akihez az elején még átmehettem.

Közben a felnőttek egyfolytában figyelték a híreket, szólt a Kossuth rádió, a zenét csak ritkán szakították meg hírek, felhívások. Esténként, nagyon lehalkítva hallgattuk a Szabad Európa rádiót, arra a szomszédok is átjöttek, mert nem volt mindenkinek világvevő rádiója. Onnan kaptuk a biztatást, mint később kiderült, CSAK BIZTATÁST, mert a Nyugat olyan segítséget nem küldött, hogy elérhesse az ország a kitűzött célt, hogy semleges lehessen. Pedig nekem nagyon tetszett a gondolat, hogy semleges lesz Magyarország. Nem igazán tudtam, hogy ez mit jelent, de tetszett. És tetszett az új címer, a Kossuth! Az események engem sem hagytak érintetlenül, én is olvastam a röplapokat, hallgattam a híreket, csak hát egy gyereknek minden más, nem olyan a világ a fejében, mint amilyen az valójában.

Nagypapa másnaponként megjelent kenyérrel, krumplival, valamilyen zöldséggel, amiket vidékről, teherautókon hoztak a fővárosba, valahol leállították a kocsit, elkiáltották magukat, az emberek meg, isten tudja honnan kerültek elő hirtelen, de tömegesen álltak sorba az élelemért. Ingyen adtak mindent. A vidék így segített a városnak. Egyébként nagypapa minden útjával az életét kockáztatta. A VIII. kerületből átjönni gyalog az Oktogonig, nem volt életbiztosítás! Bármikor megszólalhattak a fegyverek, kiszámíthatatlan volt, hogy hol és mikor. Sokan haltak meg így.

Anyukám még évek múlva is számtalanszor elmondta, hogy mindig legyen otthon liszt, só, cukor, szárazbab, krumpli, ha bármi történik, legalább ne haljunk éhen. Igaza volt, mert nekünk azért volt egy csekélyke tartalékunk, de a szomszédunknak semmi. Mielőtt befogadtuk kosztosnak, már a krumpli héját is megette. Az emberek a bajban összefogtak, a mi házunkban én legalábbis ezt láttam.

Egy másik szomszédunk süteményt tudott sütni (nagy dolog volt ez akkor!), abból hozott át nekünk is, de amikor az oroszok bejöttek november 4-én és ágyúval lőtték végig a körútat, mivel az ő lakásuk utcai volt, nálunk aludtak, részben a napot is nálunk töltötték, mert ott biztonságosabb volt. A pincébe nagyon kevesen mentek le.

A november 3-i napot most nem írom le, így is nagyon hosszú lett a bejegyzés, de ígérem, legközelebb már arról írok.