Ma éjjel át kell állítani az óráinkat 3 óráról vissza 2 órára. Én már este elintézem, gondolom mások sem kelnek fel ezért éjjel 3-kor. A nagy faliórát nem is kell abajgatni, mert rádióvezérelt és központilag állítják át. Megmenekülök egy létrán fel-le mászkálástól, mostanában amúgy is eléggé furán működnek a lábaim.
Ami azt illeti, nagyon nem szeretem ezeket az átállításgatásokat és nagyon remélem, hogy ahogy ígérték, tényleg ez lesz az utolsó!
az ország, igaz, most nagyon visszafogottan. A járvány az ünnepeket sem kíméli, országos nagy rendezvényeket nem lehet tartani, de bent a szívekben mégis nagy ünnep ez a nap.
Egyszer (2006-ban), ebben a blogban már megírtam az emlékeimet az 56-os forradalomról, ismételni nem akarok, de aki kíváncsi rá: itt megtalálhatja (Ez az ötödik rész, de megtalálható a többi is, csak fordított sorrendben. Legelöl ez a bejegyzés látható, alatta olvasható a visszaemlékezés.)
Mi másról is írhatnék ezekben a vírussal terhelt, magányosságra ítélt napokban, hetekben. Reggel felkelek, felhúzom a redőnyt és mindig meglepetés, hogy mit látok odakint. Ma éppen egy esős, nyirkos, ködös reggelre csodálkoztam rá. Hogy miért csodálkoztam, magam sem értem, hiszen október van, nem olyan ritka az ilyen idő.
A ködben teljesen eltűnt a város.
Én meg itt szép lassan olyan leszek, mint egy igazi angol, akinek fő témája az időjárás. Meg tudom érteni, semleges terület, senkit nem bánt meg vele az ember lánya/fia. Egyébként sem történnek egetrengető dolgok velem. Tegnap például az történt, hogy hozták a heti ellátmányomat, levittem a szemetet, ellenőriztem a postaládát, találkoztam két lakóval a lépcsőházban. Egyikük megkérdezte, hogy sétálni voltam-e? Mondtam, hogy persze, sétáltam egy kicsit a szeméttel. Mi volt még? Többször is ettem, mértem cukrot (estére kissé magas lett), a számítógépen rajzokkal foglalkoztam, híreket olvasgattam, zenét hallgattam még tévét is néztem, ez utóbbi nem volt valami nagy élmény, ma talán ki is hagyom. Kihagytam, pedig a "kötelező gyakorlatokat" is elvégeztem, mint a mosogatás, ágyazás, stb.
Nahát, ilyen "érdekességek" történnek az ember gyerekével önként vállalt karantén idején. Azért nem unatkozom ám! Nem szoktam, mert ha ülök és csak úgy nézek ki a fejemből, akkor sem unatkozom, akkor gondolkozom. Arra is kell időt szánni, nem lehet egész nap ész nélkül rohangálni!
A másik nagy szerelem. Nem Yves Montand, bár őt is szeretem hallgatni, hanem csodás városom, ahová míg élek, visszavágyom: Párizs.
nem akar változni."
Esik, esik és esik. Igazi őszi eső, nemszeretem idő. Én nem ezt a szürke, szomorkás hangulatú, álmosító őszt szeretem, de sebaj, állítólag jön még szép ősz és kellemes, vidám napsütés.
Most megyek és iszom egy kávét, úgy érzem, jót fog tenni.
nagyon rosszul alakult.
Időben, 11 órakor feküdtem le, de csak forgolódtam, a gondolataim nem nyugodtak, Apókámnál jártak és könnyeket csaltak a szemembe. Magamat sirattam, mert nincs már velem, mert nem tudom elmondani, hogy milyen is volt, hogy mi volt Ő nekem, hogy mennyire hiányzik!
Hiába olvasgatom a verseket, azok más emberek szerelméről, más érzésekről, más történetekről és nem a mi szerelmünkről, szeretetünkről, történetünkről szólnak. Én meg nem tudom, nem vagyok képes a miénket elmondani. Itt van bent a szívemben, lelkemben, fejemben. Akinek el tudnám mondani és meg is értene, már nincs mellettem, persze lehet, hogy hallja, de ez nem ugyanaz, mint amikor átbeszélgettük az éjszakát, vagy az egész napot... Nagyon szerettem őt hallgatni, okos volt, sokat tanultam tőle.
Felkeltem, kerestem elfoglaltságot, tereltem a gondolataimat, végül sikerült úgy elálmosodnom, hogy ne érezzem a fájdalmat és akkor végre elaludtam. Hajnali 1/2 5 volt.
Elnézegettem egy icinke-picinke kis cinkét és róla jutottak eszembe a verebek.
Régen nagyon sokan voltak, itt az erkélyen nevelgetett egy gyerekverebet egy egész csapat felnőtt veréb. Figyeltem őket és azt láttam, hogy mivel a kis veréb még nem tudott repülni, az egész família minden tagja gondoskodott róla, hogy éhen ne haljon a verebecske. Azt a hangos csipogást, az egész környék zengett tőlük.
Voltak szürkés tollú gerlék is bőven, a drótokon ülve jellegzetes hangon udvaroltak, városi galamb ritkán tévedt közéjük. Mára verebet szinte sosem látok, talán gerle is egy-egy, ha akad. Van viszont bőven szarka – valós és azt hiszem, átvitt értelemben is – városi galamb, télen rengeteg varjú, szerencsére maradtak ezek az aranyos kis cinkék és a rigók is.
Régen gyakran találkoztam sünivel, ma nagyon ritkán, az is igaz, hogy mókust csak nyáron, a Balaton mellett láttam, most meg itt szaladgált a konyha ablakában. A környék régen is, most is tele volt/van gyíkokkal, de megálljunk! - a sün, a mókus és a gyík már nem a tartozik a madarak rendjébe, csak úgy mellékesen jegyeztem meg őket. 😊
Fázócska. Ezt hozta szeptember utolsó hétvégéje. Be kellett kapcsolni a konvektort. Igaz, még csak a gyújtóláng lobog, de ez megnyugtat, mert így bármikor jó meleget csinálhatok a lakásban és ez a kicsi láng is sokat számít.
A másik, nagyon kellemetlen hír: tegnap 950 új koronavírusos beteget regisztráltak és 12 beteg halt meg. Egyre inkább igazoltnak látom a döntésem, mégpedig az önként vállalt karantént és emberek társaságában a "maszkot fel!"
Én könnyen beszélek a lakásban maradásról, nyugdíjasként megtehetem. A dolgozó, vagy iskolába járó többségnek ez jóval nehezebb. Sokaknak a léte múlik ezen. Megértem, de a maszkot fel lehet venni nekik is. Nem értem azokat az embereket akik ezt a kicsinek számító gesztust sem képesek megtenni embertársaik egészsége érdekében. Nincsenek sokan, de ha csak egy valaki nem veszi fel, az is több a kelleténél!
Holnap - azaz most látom, hogy már ma - valamikor délután érkezik hozzám Kislegény aki időközben már Nagylegény lett, van vagy 190 cm. Csak az ajtóig jön és szigorúan maszkban, 1,5-2 méteres távolságtartással, ami nem fog ám minden pillanatban sikerülni, mert át kell adnunk egymásnak ezt-azt. Kibírom, de a puszik nagyon fognak hiányozni! Nekem ő most is a kisunokám, annak ellenére, hogy ő a legmagasabb a családban, én meg a legkisebb. 😉
"A szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik."
/Khalil Gibran/
Ma kaptam ezeket a képeket, leányzómék nagyon aranyos cicája. Még csak így, fotón láttam őkelmét. Sajnos karácsonykor jártam náluk utoljára. Ők voltak itt (talán háromszor), de csak az ajtóig jöttek és akkor még nem is volt meg Mojo cica.
Előbb-utóbb azért majdcsak találkozunk személyesen is.
Ilyen közelről még sosem láttam.
Kint a konyhában épp egy nektarint szeleteltem amikor az ablak felől egy puffanást hallottam. Megijedtem, hogy mi történt és az ablak felé fordulva a párkányon egy mókust láttam szaladgálni. A közeli fáról ugorhatott oda, de nem találta a visszautat. Nézegetett lefelé, szaladt a falon fölfelé, majd megint le és még engem is jól megnézett. Bejönni nem tudott, ezért úgy döntött mégis a rücskös falba kapaszkodva keresi meg a jó utat. Nagyon aranyos volt, megszépítette nekem ezt a vasárnapot.
Volt már itt a lakásban gerlénk, verebünk, denevérünk, gyíkunk, bogarunk (sokféle) és most egy nagyon rövid időre mókusunk.
Most jutott eszembe (szept. 16.) és ez nem szép tőlem, hogy hörcsögünk is volt, a Nünüke!
Ha már így van, akkor én vigyázok magamra.
Eddig is hordtam a maszkot, sokat mostam kezet (ez régen is így volt), fertőtlenítettem, de most úgy döntöttem, hogy újra a lehető legkevesebbet mozdulok ki itthonról. Levegőzni az erkélyen is lehet, társaság meg eddig sem járt hozzám, ki fogom bírni.
Aztán ha mégis jön a vírus, majd meglátjuk, vagy-vagy...
Magamat nagyon is racionális embernek tartom. Nem hiszek a jóslatokban, a horoszkópokat is ritkán nézem meg, akkor sem azért, mert elhiszem amit a csillag(jós)ok mondanak. Kissé földhözragadtnak vagyok mondható.
EZ mégis megtörtént velem és mivel VELEM történt, el kell hinnem és el kell gondolkoznom azon, hogy ilyen véletlen létezik-e?
Még a karantén alatt történt, elfogyott az aprópénzem és nem volt lehetőségem váltani sem pedig megkérni valakit, hogy váltson fel egy ezrest. Én minden táskámat végignéztem, sehol semmi. 210 Ft hiányzott a szükséges borravalóhoz amit adni akartam egy aznap szállító cég emberének.
Eszembe jutott, hogy átnézem Apó öltönyeinek a zsebeit, hátha...
Nem nagyon hittem, hogy sikerrel járok, hiszen eltelt majdnem két év és azóta már átnéztem a zsebeit. Nem pénzt kerestem, csak automatikusan megnéztem, nehogy valami fontos dolog ott maradjon.
Most újból előszedtem azokat a zsebeket, benyúltam az első zsebbe és rögtön a kezembe akadt pár érme. Kiszedtem mindet. Nem akartam hinni a szememnek! - pontosan két darab százas és egy tízes volt benne. Abban a pillanatban megköszöntem Apókámnak. Nem is a pénz döbbentett meg, hanem a pontos összeg!
Hogy hogy csinálta? Fogalmam sincs, de
egész biztos, hogy Ő volt.
HOGY NORMÁLIS VAGYOK! Pénteken úgy döntöttem, hogy felforgatom az egyik szobát. Nem Apóét, nem. Az úgy van ahogy hagyta, ott csak apróságok változnak.
Fáj a lábam, az utcán bottal járok, a takarítás is nehezen megy, erre fogom magam és elkezdem tologatni a bútorokat. A fotelok és az asztal még hagyján, no de a heverőm...- na, azt nem kellett volna. Átrendeztem az egészet, nagyon praktikus megoldást találtam ki, de olyan ronda lett, úgy nézett ki az egész szoba, mint egy bútorraktár. Kb. ¾ órán keresztül nézegettem, próbálgattam a fekvést, az ülést, barátkoztam a látvánnyal, de nem jött össze. Hiába volt praktikus, nagyon nem tetszett. Ráadásul elfáradtam, fájt szinte minden porcikám. Nagyon meg kellett küzdenem azzal a böhöm heverővel.
Nem volt mit tenni, legyőztem a fáradtságot, a fájdalmakat és összeszedtem minden lelkierőmet, meg a maradék fizikait is és visszarendeztem a szobát az eredeti állapotába. Láss csodát, sokkal gyorsabban ment, mint az előző hadművelet! Helyére került minden, boldogan ültem le, örültem a régi rendnek. Az egésznek annyi haszna volt, hogy a heverő alatti részt, hosszú idő után végre ki tudtam porszívózni.
A nap hátralevő részében csak pihentem és lézengtem. Ez a rámolás régen meg sem kottyant volna, de most! - jaj, nagyon hülye ötlet volt. Amikor kitaláltam nem jutott eszembe, hogy elteltek az évek és segítség nélkül, „egyedül nem megy”!
Többet ilyet nem csinálok, még akkor sem, ha fejben olyan könnyűnek tűnik minden.
A múlt hét közepén főznöm kellett valamit. Általában több napra főzök, így gazdaságosabb. Volt itthon pár paprika, paradicsom, maradék nyers fejes káposzta, hagyma, nem sorolom tovább, ezekből akartam valamit összeütni.
A sima lecsót mostanában nem annyira szeretem, nem olyan az íze, mint régen. A paradicsom még csak-csak, de a paprika! - az vízízű. Végül úgy döntöttem, hogy mégis csinálok egy lecsót, de teszek bele káposztát is.
Én még soha
nem ettem ilyet, senki nem főzött a családban káposztás
lecsót, nem is hallottam róla.
Azt hittem, kitaláltam egy új ételt.
Maradék sült hús zsírban pároltam hagymát, rádobtam az előkészített paprikát, paradicsomot, káposztát. Megsóztam, megszórtam egy kevés csiliporral, köménymaggal (a káposzta miatt), tettem bele egy kicsi csípős kolbászt majd a saját levében szépen összepároltam. Ja és közben tettem hozzá egy ½ marék tarhonyát is. Aznap nagyon finom volt, másnap már nem rajongtam annyira érte, de azért jó volt. Elfogyott.
Nem bíztam el magam, beírtam a keresőbe a káposztás lecsó nevét és pillanatok alatt kidobott egy vagon találatot. Nem ismeretlen ez az étel, másoknál főzik, ki így, ki úgy - csak én nem ismertem.
Volt már ilyen, nem ez volt az első és úgy sejtem nem is az utolsó eset.
