Én nem hiszem,

HOGY NORMÁLIS VAGYOK! Pénteken úgy döntöttem, hogy felforgatom az egyik szobát. Nem Apóét, nem. Az úgy van ahogy hagyta, ott csak apróságok változnak.

Fáj a lábam, az utcán bottal járok, a takarítás is nehezen megy, erre fogom magam és elkezdem tologatni a bútorokat. A fotelok és az asztal még hagyján, no de a heverőm...- na, azt nem kellett volna. Átrendeztem az egészet, nagyon praktikus megoldást találtam ki, de olyan ronda lett, úgy nézett ki az egész szoba, mint egy bútorraktár. Kb. ¾ órán keresztül nézegettem, próbálgattam a fekvést, az ülést, barátkoztam a látvánnyal, de nem jött össze. Hiába volt praktikus, nagyon nem tetszett. Ráadásul elfáradtam, fájt szinte minden porcikám. Nagyon meg kellett küzdenem azzal a böhöm heverővel.

Nem volt mit tenni, legyőztem a fáradtságot, a fájdalmakat és összeszedtem minden lelkierőmet, meg a maradék fizikait is és visszarendeztem a szobát az eredeti állapotába. Láss csodát, sokkal gyorsabban ment, mint az előző hadművelet! Helyére került minden, boldogan ültem le, örültem a régi rendnek. Az egésznek annyi haszna volt, hogy a heverő alatti részt, hosszú idő után végre ki tudtam porszívózni.

A nap hátralevő részében csak pihentem és lézengtem. Ez a rámolás régen meg sem kottyant volna, de most! - jaj, nagyon hülye ötlet volt. Amikor kitaláltam nem jutott eszembe, hogy elteltek az évek és segítség nélkül, „egyedül nem megy”!

Többet ilyet nem csinálok, még akkor sem, ha fejben olyan könnyűnek tűnik minden.