Yves Montand - A Paris

A másik nagy szerelem. Nem Yves Montand, bár őt is szeretem hallgatni, hanem csodás városom, ahová míg élek, visszavágyom: Párizs.

"Szomorú az idő

nem akar változni." 

Esik, esik és esik. Igazi őszi eső, nemszeretem idő. Én nem ezt a szürke, szomorkás hangulatú, álmosító őszt szeretem, de sebaj, állítólag jön még szép ősz és kellemes, vidám napsütés. 

Most megyek és iszom egy kávét, úgy érzem, jót fog tenni.

Emléknap

az aradi vértanuk tiszteletére.

Az elmúlt éjszakám

nagyon rosszul alakult. 

Időben, 11 órakor feküdtem le, de csak forgolódtam, a gondolataim nem nyugodtak, Apókámnál jártak és könnyeket csaltak a szemembe. Magamat sirattam, mert nincs már velem, mert nem tudom elmondani, hogy milyen is volt, hogy mi volt Ő nekem, hogy mennyire hiányzik! 

Hiába olvasgatom a verseket, azok más emberek szerelméről, más érzésekről, más történetekről és nem a mi szerelmünkről, szeretetünkről, történetünkről szólnak. Én meg nem tudom, nem vagyok képes a miénket elmondani. Itt van bent a szívemben, lelkemben, fejemben. Akinek el tudnám mondani és meg is értene, már nincs mellettem, persze lehet, hogy hallja, de ez nem ugyanaz, mint amikor átbeszélgettük az éjszakát, vagy az egész napot... Nagyon szerettem őt hallgatni, okos volt, sokat tanultam tőle.

Felkeltem, kerestem elfoglaltságot, tereltem a gondolataimat, végül sikerült úgy elálmosodnom, hogy ne érezzem a fájdalmat és akkor végre elaludtam. Hajnali 1/2 5 volt. 

Várnai Zseni: JÓ LENNE HINNEM... (részlet) 

"Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn

Tenélküled."

Mindenem

Elmentél, Neked már nem fáj semmi, de nálam semmi sem változott. Nekem fáj a hiányod.

Kaffka Margit: LITÁNIA (részlet)

„Én reggeli harangszóm
Szép napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám,
Sűrű csillagos éjem. --
Ó, éjem, égem, kékem,
Te kedves kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss, hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom!

"Szerelem" -- ezt már írtuk,
Prózába, versbe sírtuk.
Szerelem; -- olcsó szó ez!
Szerelem! -- így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
-- Kicsiny, fészkes madárkám,
Ideál; szent komoly, nagy, --
Pajtásom, kedvesem vagy!”

Ünnep

Ma van "Kicsilány" 21. születésnapja. Bizony, elszaladtak az évek! Innen is nagyon sok szeretettel köszöntelek drága kisunokám.

Madarakról

Elnézegettem egy icinke-picinke kis cinkét és róla jutottak eszembe a verebek.

Régen nagyon sokan voltak, itt az erkélyen nevelgetett egy gyerekverebet egy egész csapat felnőtt veréb. Figyeltem őket és azt láttam, hogy mivel a kis veréb még nem tudott repülni, az egész família minden tagja gondoskodott róla, hogy éhen ne haljon a verebecske. Azt a hangos csipogást, az egész környék zengett tőlük. 

Voltak szürkés tollú gerlék is bőven, a drótokon ülve jellegzetes hangon udvaroltak, városi galamb ritkán tévedt közéjük. Mára verebet szinte sosem látok, talán gerle is egy-egy, ha akad. Van viszont bőven szarka – valós és azt hiszem, átvitt értelemben is – városi galamb, télen rengeteg varjú, szerencsére maradtak ezek az aranyos kis cinkék és a rigók is. 

Régen gyakran találkoztam sünivel, ma nagyon ritkán, az is igaz, hogy mókust csak nyáron, a Balaton mellett láttam, most meg itt szaladgált a konyha ablakában. A környék régen is, most is tele volt/van gyíkokkal, de megálljunk! - a sün, a mókus és a gyík már nem a tartozik a madarak rendjébe, csak úgy mellékesen jegyeztem meg őket.  😊

Szeptember végén

Fázócska. Ezt hozta szeptember utolsó hétvégéje. Be kellett kapcsolni a konvektort. Igaz, még csak a gyújtóláng lobog, de ez megnyugtat, mert így bármikor jó meleget csinálhatok a lakásban és ez a kicsi láng is sokat számít. 

A másik, nagyon kellemetlen hír: tegnap 950 új koronavírusos beteget regisztráltak és 12 beteg halt meg. Egyre inkább igazoltnak látom a döntésem, mégpedig az önként vállalt karantént és emberek társaságában a "maszkot fel!" 

 

Én könnyen beszélek a lakásban maradásról, nyugdíjasként megtehetem. A dolgozó, vagy iskolába járó többségnek ez jóval nehezebb. Sokaknak a léte múlik ezen. Megértem, de a maszkot fel lehet venni nekik is. Nem értem azokat az embereket akik ezt a kicsinek számító gesztust sem képesek megtenni embertársaik egészsége érdekében. Nincsenek sokan, de ha csak egy valaki nem veszi fel, az is több a kelleténél!

"Vendégség"

Holnap - azaz most látom, hogy már ma - valamikor délután érkezik hozzám Kislegény aki időközben már Nagylegény lett, van vagy 190 cm. Csak az ajtóig jön és szigorúan maszkban, 1,5-2 méteres távolságtartással, ami nem fog ám minden pillanatban sikerülni, mert át kell adnunk egymásnak ezt-azt. Kibírom, de a puszik nagyon fognak hiányozni! Nekem ő most is a kisunokám, annak ellenére, hogy ő a legmagasabb a családban, én meg a legkisebb. 😉

Az az igazság,

hogy tegnap szemészetre kellett volna mennem. Volt beutalóm, szereztem időpontot, minden rendben volt, csak az a fránya vírus! - amiatt nem mertem elmenni az orvoshoz. Most nem rendelték el, hogy csak nagyon sürgős esetben menjenek az idősek és a krónikus betegek orvoshoz, de én magam döntöttem úgy, ha nem nagyon fontos, akkor inkább itthon maradok. Azért még tegnap reggel is hezitáltam, de hinni akarom, hogy győzött a józan ész. 

Egyébként, ha így folytatódnak a dolgok, akkor az október végi laborvizsgálatra sem fogok elmenni. Tavasszal is kimaradt egy három havonta esedékes vizsgálat és nem szakadt le az ég, szerintem most sem fog. 

 

Kár, hogy csak álom

Olyan szépet álmodtam! 

Álmomban ott volt Apókám és az én édes, drága mamácskám, már csak apukám hiányzott. Talán majd legközelebb.

"A szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik."

/Khalil Gibran/

Mojo cica 1.

Ma kaptam ezeket a képeket, leányzómék nagyon aranyos cicája. Még csak így, fotón láttam őkelmét. Sajnos karácsonykor jártam náluk utoljára. Ők voltak itt (talán háromszor), de csak az ajtóig jöttek és akkor még nem is volt meg Mojo cica. 

Előbb-utóbb azért majdcsak találkozunk személyesen is.

Kedves évszakom

 

 

Áprily Lajos: AZ ŐSZRE VÁRJ

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,
mikor fel nem verik turista-szók,
arany ruhába öltözik a táj
s a magasból megjő a halk pirók.

Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szived,
s a bronz erdő, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied. 

 

Mókus

Ilyen közelről még sosem láttam. 

Kint a konyhában épp egy nektarint szeleteltem amikor az ablak felől egy puffanást hallottam. Megijedtem, hogy mi történt és az ablak felé fordulva a párkányon egy mókust láttam szaladgálni. A közeli fáról ugorhatott oda, de nem találta a visszautat. Nézegetett lefelé, szaladt a falon fölfelé, majd megint le és még engem is jól megnézett. Bejönni nem tudott, ezért úgy döntött mégis a rücskös falba kapaszkodva keresi meg a jó utat. Nagyon aranyos volt, megszépítette nekem ezt a vasárnapot.

Volt már itt a lakásban gerlénk, verebünk, denevérünk, gyíkunk, bogarunk (sokféle) és most egy nagyon rövid időre mókusunk.

Most jutott eszembe (szept. 16.) és ez nem szép tőlem, hogy hörcsögünk is volt, a Nünüke!

Szeptemberi hangulat

 

Juhász Gyula: A TÁVOZÓ
            
A tűnő ifjúsággal messze mennek
Az örömök és búcsút énekelnek,
Mint ősszel a fecskék, a költözők.

Elszálló évekkel szállnak tova
A vágyak is s nem térnek meg soha,
Mint darvak, melyek a tengerbe vesztek.

De alkonyatkor a nyugati ég
Rózsásabb és szelídebb a vidék,
Az életem rónája is kitárul.

És szeptemberben tarkább lesz a lomb.
Így szépülnek meg hervadt bánatok,
Így nézek vígan őszi csillagokba.

 

Na jó!

Ha már így van, akkor én vigyázok magamra. 

Eddig is hordtam a maszkot, sokat mostam kezet (ez régen is így volt), fertőtlenítettem, de most úgy döntöttem, hogy újra a lehető legkevesebbet mozdulok ki itthonról. Levegőzni az erkélyen is lehet, társaság meg eddig sem járt hozzám, ki fogom bírni. 

Aztán ha mégis jön a vírus, majd meglátjuk, vagy-vagy...

Véletlen?

Magamat nagyon is racionális embernek tartom. Nem hiszek a jóslatokban, a horoszkópokat is ritkán nézem meg, akkor sem azért, mert elhiszem amit a csillag(jós)ok mondanak. Kissé földhözragadtnak vagyok mondható.

EZ mégis megtörtént velem és mivel VELEM történt, el kell hinnem és el kell gondolkoznom azon, hogy ilyen véletlen létezik-e?

Még a karantén alatt történt, elfogyott az aprópénzem és nem volt lehetőségem váltani sem pedig megkérni valakit, hogy váltson fel egy ezrest. Én minden táskámat végignéztem, sehol semmi. 210 Ft hiányzott a szükséges borravalóhoz amit adni akartam egy aznap szállító cég emberének.

Eszembe jutott, hogy átnézem Apó öltönyeinek a zsebeit, hátha...

Nem nagyon hittem, hogy sikerrel járok, hiszen eltelt majdnem két év és azóta már átnéztem a zsebeit. Nem pénzt kerestem, csak automatikusan megnéztem, nehogy valami fontos dolog ott maradjon.

Most újból előszedtem azokat a zsebeket, benyúltam az első zsebbe és rögtön a kezembe akadt pár érme. Kiszedtem mindet. Nem akartam hinni a szememnek! - pontosan két darab százas és egy tízes volt benne. Abban a pillanatban megköszöntem Apókámnak. Nem is a pénz döbbentett meg, hanem a pontos összeg!

Hogy hogy csinálta? Fogalmam sincs, de egész biztos, hogy Ő volt.

Én nem hiszem,

HOGY NORMÁLIS VAGYOK! Pénteken úgy döntöttem, hogy felforgatom az egyik szobát. Nem Apóét, nem. Az úgy van ahogy hagyta, ott csak apróságok változnak.

Fáj a lábam, az utcán bottal járok, a takarítás is nehezen megy, erre fogom magam és elkezdem tologatni a bútorokat. A fotelok és az asztal még hagyján, no de a heverőm...- na, azt nem kellett volna. Átrendeztem az egészet, nagyon praktikus megoldást találtam ki, de olyan ronda lett, úgy nézett ki az egész szoba, mint egy bútorraktár. Kb. ¾ órán keresztül nézegettem, próbálgattam a fekvést, az ülést, barátkoztam a látvánnyal, de nem jött össze. Hiába volt praktikus, nagyon nem tetszett. Ráadásul elfáradtam, fájt szinte minden porcikám. Nagyon meg kellett küzdenem azzal a böhöm heverővel.

Nem volt mit tenni, legyőztem a fáradtságot, a fájdalmakat és összeszedtem minden lelkierőmet, meg a maradék fizikait is és visszarendeztem a szobát az eredeti állapotába. Láss csodát, sokkal gyorsabban ment, mint az előző hadművelet! Helyére került minden, boldogan ültem le, örültem a régi rendnek. Az egésznek annyi haszna volt, hogy a heverő alatti részt, hosszú idő után végre ki tudtam porszívózni.

A nap hátralevő részében csak pihentem és lézengtem. Ez a rámolás régen meg sem kottyant volna, de most! - jaj, nagyon hülye ötlet volt. Amikor kitaláltam nem jutott eszembe, hogy elteltek az évek és segítség nélkül, „egyedül nem megy”!

Többet ilyet nem csinálok, még akkor sem, ha fejben olyan könnyűnek tűnik minden.

Nincs új a Nap alatt

A múlt hét közepén főznöm kellett valamit. Általában több napra főzök, így gazdaságosabb. Volt itthon pár paprika, paradicsom, maradék nyers fejes káposzta, hagyma, nem sorolom tovább, ezekből akartam valamit összeütni.

A sima lecsót mostanában nem annyira szeretem, nem olyan az íze, mint régen. A paradicsom még csak-csak, de a paprika! - az vízízű. Végül úgy döntöttem, hogy mégis csinálok egy lecsót, de teszek bele káposztát is. 

Én még soha nem ettem ilyet, senki nem főzött a családban káposztás lecsót, nem is hallottam róla.

Azt hittem, kitaláltam egy új ételt.

Maradék sült hús zsírban pároltam hagymát, rádobtam az előkészített paprikát, paradicsomot, káposztát. Megsóztam, megszórtam egy kevés csiliporral, köménymaggal (a káposzta miatt), tettem bele egy kicsi csípős kolbászt majd a saját levében szépen összepároltam. Ja és közben tettem hozzá egy ½ marék tarhonyát is. Aznap nagyon finom volt, másnap már nem rajongtam annyira érte, de azért jó volt. Elfogyott.

Nem bíztam el magam, beírtam a keresőbe a káposztás lecsó nevét és pillanatok alatt kidobott egy vagon találatot. Nem ismeretlen ez az étel, másoknál főzik, ki így, ki úgy - csak én nem ismertem.

Volt már ilyen, nem ez volt az első és úgy sejtem nem is az utolsó eset.

Orvosnál

Ma délelőtt orvos. Cukor ügyben. Hosszú sor az épület előtt, kijön egy fehérköpenyes és kiosztja a kérdőíveket. Ott az utcán kitöltjük, hogy aztán bent gyorsabban menjen a lázmérés, kézfertőtlenítés és bejelentkezés a középső ablaknál, természetesen mindez maszkban, 1.5 m-es távolságtartással.

Ezek után fel az emeletre, szerencsém van, épp kint van az asszisztensnő és rögtön be is invitál. Egyből a mérlegre állok: 50 kg és még pár deka. Hurrá! Végre elértem az áhított ötvenes számot! Na de most azért kicsit lassítani fogok. Nem volt jó 44 kilónak lenni, de a régi súlyomat sem szeretném elérni.
Vérnyomás rendben. Alapjában véve (leszámítva a meglevő bajaimat és a rájuk szedett irdatlan sok gyógyszert) minden rendben. Hogy reggelente miért magasabb a cukrom? - nem kenyérrel kell jóllakni, hanem a sovány sonkából kell többet enni. Igen? De az nagyon drága. Hja, a cukros diéta nem olcsó mulatság. Hát nem, ez bizony igaz - gondolom magamban.

Egyeztetjük a gyógyszereket, 2-3 gyógyszert lecserélünk modernebbre. Jó, én nem bánom, csak használjanak és ne legyek tőlük zombi. Közben cukros néni lebonyolít egy telefont (őt hívták, nem tehet róla), aztán megírja az elbocsátó szép üzenetemet benne a következő időponttal, amikor majd újra láthatom.

Hacsak nem szól közbe a vírus, én ott leszek.

Felhőben a gyógyszerek, a beutalók, a vizsgálatok eredményei...

Szép új világ. Ki hitte volna!

Életérzés

Anno a 70-es, 80-as években sok Galaktikát és sci-fi regényt olvastam. (Kedvencem Bradbury: Marsbéli krónikák)

Mostanában gyakran érzem úgy, mintha egy akkori fantasztikus könyv világában élnék. Nem csak a vírus okozta megváltozott élet miatt, hanem a mindenféle ilyen, olyan okos akármik használata is erősíti bennem ezt az érzést. Számomra kissé szürreális ami most körülöttem zajlik.

Jóleső biztatás

Emigy írta az előző bejegyzésem megjegyzéseiben.

Hét év után visszatérni, nem olyan könnyű, de megpróbálom. Talán nekem is jót tesz majd. Bezárt és leszűkült világomban ez lehet az ablak.

Mostanában, karanténban

Olvasgatom a régi blogomat. Jó emlékezni, emlékek az emlékben, hiszen ez a blog is már csak emlék. Páran már nincsenek közöttünk az itt említett emberek és a hozzászólók közül. Hiányoznak. 

Apókám is elment, de éjszakánként, álmaimban sokszor velem van.
Hogy mi történt még? Felnőttek a gyerekek, élik az életüket és nem irigylem őket. Nehéz lehet manapság fiatalnak lenni.
Idősnek sem jó, de engem legalább vigasztal, hogy az életem nagy részét biztonságban töltöttem. Nekem sem volt könnyű, háború után születtem, de minden fejlődőben volt és mire felnőttem egész jól éreztem magam a bőrömben. Voltak kételyeim, de nem éreztem kilátástalanságot. Hagyjuk...
Életem most főleg a lakásban töltöm, ha leviszem a szemetet és felhozom a postát, maszkot hordok. Még félek kimenni az utcára, de előbb-utóbb ennek is be kell következnie, majd orvoshoz kell mennem.
Nem vidám ez a bejegyzés, így sikerült, pedig nincs is rossz kedvem.
Ha lesz legközelebb, talán az vidámabbra sikeredik.

Itt a vége

Mindenkitől búcsúzom, nincs semmi baj, csak a mondanivalóm fogyott el, vagy talán amit gondolok azt már nincs kedvem leírni..., ki tudja...

Leállítottam a megjegyzéseket is, nincs tovább. Már nem írok ide többet, csak olvasgatni fogom a kedves blogokat.
Kívánok nektek szép napokat, éveket, minden jót! :)

Húsvét délután

egy kis időre kisütött a nap! Délelőtt szakadt az eső és szürke sötétség borult a városra, igazán nem volt ünnepi a hangulat. A gyerekektől hazafelé már itt-ott világosodni kezdett az ég, elállt az eső és itthon az erkélyről el is csíptem egy kis napsütést. :)

Napfényes, szép Húsvéti Ünnepet kívánok!

Ezt sem hittem volna!

Hogy március 26-án ilyen havas képeket fogok a blogomba betenni!? Azt hiszem ezzel és azzal az érzéssel, hogy ELEGEM VAN A TÉLBŐL! - nem vagyok egyedül.

Kizökkent idő...

Szegény kis rügyek, bimbók, épp csak kinyílt virágok - ebben a hidegben mi lesz veletek? Szegény kis és nagy emberek és veletek? Veletek mi lesz???

Bloghátterek (1366x768)

Lehet válogatni! :) A pipacsos már a nyarat várja, pedig, ha minden igaz, jön még hóesés, sajnos.