Kár, hogy csak álom

Olyan szépet álmodtam! 

Álmomban ott volt Apókám és az én édes, drága mamácskám, már csak apukám hiányzott. Talán majd legközelebb.

"A szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik."

/Khalil Gibran/

Mojo cica 1.

Ma kaptam ezeket a képeket, leányzómék nagyon aranyos cicája. Még csak így, fotón láttam őkelmét. Sajnos karácsonykor jártam náluk utoljára. Ők voltak itt (talán háromszor), de csak az ajtóig jöttek és akkor még nem is volt meg Mojo cica. 

Előbb-utóbb azért majdcsak találkozunk személyesen is.

Kedves évszakom

 

 

Áprily Lajos: AZ ŐSZRE VÁRJ

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,
mikor fel nem verik turista-szók,
arany ruhába öltözik a táj
s a magasból megjő a halk pirók.

Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szived,
s a bronz erdő, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied. 

 

Mókus

Ilyen közelről még sosem láttam. 

Kint a konyhában épp egy nektarint szeleteltem amikor az ablak felől egy puffanást hallottam. Megijedtem, hogy mi történt és az ablak felé fordulva a párkányon egy mókust láttam szaladgálni. A közeli fáról ugorhatott oda, de nem találta a visszautat. Nézegetett lefelé, szaladt a falon fölfelé, majd megint le és még engem is jól megnézett. Bejönni nem tudott, ezért úgy döntött mégis a rücskös falba kapaszkodva keresi meg a jó utat. Nagyon aranyos volt, megszépítette nekem ezt a vasárnapot.

Volt már itt a lakásban gerlénk, verebünk, denevérünk, gyíkunk, bogarunk (sokféle) és most egy nagyon rövid időre mókusunk.

Most jutott eszembe (szept. 16.) és ez nem szép tőlem, hogy hörcsögünk is volt, a Nünüke!

Szeptemberi hangulat

 

Juhász Gyula: A TÁVOZÓ
            
A tűnő ifjúsággal messze mennek
Az örömök és búcsút énekelnek,
Mint ősszel a fecskék, a költözők.

Elszálló évekkel szállnak tova
A vágyak is s nem térnek meg soha,
Mint darvak, melyek a tengerbe vesztek.

De alkonyatkor a nyugati ég
Rózsásabb és szelídebb a vidék,
Az életem rónája is kitárul.

És szeptemberben tarkább lesz a lomb.
Így szépülnek meg hervadt bánatok,
Így nézek vígan őszi csillagokba.

 

Na jó!

Ha már így van, akkor én vigyázok magamra. 

Eddig is hordtam a maszkot, sokat mostam kezet (ez régen is így volt), fertőtlenítettem, de most úgy döntöttem, hogy újra a lehető legkevesebbet mozdulok ki itthonról. Levegőzni az erkélyen is lehet, társaság meg eddig sem járt hozzám, ki fogom bírni. 

Aztán ha mégis jön a vírus, majd meglátjuk, vagy-vagy...

Véletlen?

Magamat nagyon is racionális embernek tartom. Nem hiszek a jóslatokban, a horoszkópokat is ritkán nézem meg, akkor sem azért, mert elhiszem amit a csillag(jós)ok mondanak. Kissé földhözragadtnak vagyok mondható.

EZ mégis megtörtént velem és mivel VELEM történt, el kell hinnem és el kell gondolkoznom azon, hogy ilyen véletlen létezik-e?

Még a karantén alatt történt, elfogyott az aprópénzem és nem volt lehetőségem váltani sem pedig megkérni valakit, hogy váltson fel egy ezrest. Én minden táskámat végignéztem, sehol semmi. 210 Ft hiányzott a szükséges borravalóhoz amit adni akartam egy aznap szállító cég emberének.

Eszembe jutott, hogy átnézem Apó öltönyeinek a zsebeit, hátha...

Nem nagyon hittem, hogy sikerrel járok, hiszen eltelt majdnem két év és azóta már átnéztem a zsebeit. Nem pénzt kerestem, csak automatikusan megnéztem, nehogy valami fontos dolog ott maradjon.

Most újból előszedtem azokat a zsebeket, benyúltam az első zsebbe és rögtön a kezembe akadt pár érme. Kiszedtem mindet. Nem akartam hinni a szememnek! - pontosan két darab százas és egy tízes volt benne. Abban a pillanatban megköszöntem Apókámnak. Nem is a pénz döbbentett meg, hanem a pontos összeg!

Hogy hogy csinálta? Fogalmam sincs, de egész biztos, hogy Ő volt.

Én nem hiszem,

HOGY NORMÁLIS VAGYOK! Pénteken úgy döntöttem, hogy felforgatom az egyik szobát. Nem Apóét, nem. Az úgy van ahogy hagyta, ott csak apróságok változnak.

Fáj a lábam, az utcán bottal járok, a takarítás is nehezen megy, erre fogom magam és elkezdem tologatni a bútorokat. A fotelok és az asztal még hagyján, no de a heverőm...- na, azt nem kellett volna. Átrendeztem az egészet, nagyon praktikus megoldást találtam ki, de olyan ronda lett, úgy nézett ki az egész szoba, mint egy bútorraktár. Kb. ¾ órán keresztül nézegettem, próbálgattam a fekvést, az ülést, barátkoztam a látvánnyal, de nem jött össze. Hiába volt praktikus, nagyon nem tetszett. Ráadásul elfáradtam, fájt szinte minden porcikám. Nagyon meg kellett küzdenem azzal a böhöm heverővel.

Nem volt mit tenni, legyőztem a fáradtságot, a fájdalmakat és összeszedtem minden lelkierőmet, meg a maradék fizikait is és visszarendeztem a szobát az eredeti állapotába. Láss csodát, sokkal gyorsabban ment, mint az előző hadművelet! Helyére került minden, boldogan ültem le, örültem a régi rendnek. Az egésznek annyi haszna volt, hogy a heverő alatti részt, hosszú idő után végre ki tudtam porszívózni.

A nap hátralevő részében csak pihentem és lézengtem. Ez a rámolás régen meg sem kottyant volna, de most! - jaj, nagyon hülye ötlet volt. Amikor kitaláltam nem jutott eszembe, hogy elteltek az évek és segítség nélkül, „egyedül nem megy”!

Többet ilyet nem csinálok, még akkor sem, ha fejben olyan könnyűnek tűnik minden.

Nincs új a Nap alatt

A múlt hét közepén főznöm kellett valamit. Általában több napra főzök, így gazdaságosabb. Volt itthon pár paprika, paradicsom, maradék nyers fejes káposzta, hagyma, nem sorolom tovább, ezekből akartam valamit összeütni.

A sima lecsót mostanában nem annyira szeretem, nem olyan az íze, mint régen. A paradicsom még csak-csak, de a paprika! - az vízízű. Végül úgy döntöttem, hogy mégis csinálok egy lecsót, de teszek bele káposztát is. 

Én még soha nem ettem ilyet, senki nem főzött a családban káposztás lecsót, nem is hallottam róla.

Azt hittem, kitaláltam egy új ételt.

Maradék sült hús zsírban pároltam hagymát, rádobtam az előkészített paprikát, paradicsomot, káposztát. Megsóztam, megszórtam egy kevés csiliporral, köménymaggal (a káposzta miatt), tettem bele egy kicsi csípős kolbászt majd a saját levében szépen összepároltam. Ja és közben tettem hozzá egy ½ marék tarhonyát is. Aznap nagyon finom volt, másnap már nem rajongtam annyira érte, de azért jó volt. Elfogyott.

Nem bíztam el magam, beírtam a keresőbe a káposztás lecsó nevét és pillanatok alatt kidobott egy vagon találatot. Nem ismeretlen ez az étel, másoknál főzik, ki így, ki úgy - csak én nem ismertem.

Volt már ilyen, nem ez volt az első és úgy sejtem nem is az utolsó eset.

Orvosnál

Ma délelőtt orvos. Cukor ügyben. Hosszú sor az épület előtt, kijön egy fehérköpenyes és kiosztja a kérdőíveket. Ott az utcán kitöltjük, hogy aztán bent gyorsabban menjen a lázmérés, kézfertőtlenítés és bejelentkezés a középső ablaknál, természetesen mindez maszkban, 1.5 m-es távolságtartással.

Ezek után fel az emeletre, szerencsém van, épp kint van az asszisztensnő és rögtön be is invitál. Egyből a mérlegre állok: 50 kg és még pár deka. Hurrá! Végre elértem az áhított ötvenes számot! Na de most azért kicsit lassítani fogok. Nem volt jó 44 kilónak lenni, de a régi súlyomat sem szeretném elérni.
Vérnyomás rendben. Alapjában véve (leszámítva a meglevő bajaimat és a rájuk szedett irdatlan sok gyógyszert) minden rendben. Hogy reggelente miért magasabb a cukrom? - nem kenyérrel kell jóllakni, hanem a sovány sonkából kell többet enni. Igen? De az nagyon drága. Hja, a cukros diéta nem olcsó mulatság. Hát nem, ez bizony igaz - gondolom magamban.

Egyeztetjük a gyógyszereket, 2-3 gyógyszert lecserélünk modernebbre. Jó, én nem bánom, csak használjanak és ne legyek tőlük zombi. Közben cukros néni lebonyolít egy telefont (őt hívták, nem tehet róla), aztán megírja az elbocsátó szép üzenetemet benne a következő időponttal, amikor majd újra láthatom.

Hacsak nem szól közbe a vírus, én ott leszek.

Felhőben a gyógyszerek, a beutalók, a vizsgálatok eredményei...

Szép új világ. Ki hitte volna!

Életérzés

Anno a 70-es, 80-as években sok Galaktikát és sci-fi regényt olvastam. (Kedvencem Bradbury: Marsbéli krónikák)

Mostanában gyakran érzem úgy, mintha egy akkori fantasztikus könyv világában élnék. Nem csak a vírus okozta megváltozott élet miatt, hanem a mindenféle ilyen, olyan okos akármik használata is erősíti bennem ezt az érzést. Számomra kissé szürreális ami most körülöttem zajlik.

Jóleső biztatás

Emigy írta az előző bejegyzésem megjegyzéseiben.

Hét év után visszatérni, nem olyan könnyű, de megpróbálom. Talán nekem is jót tesz majd. Bezárt és leszűkült világomban ez lehet az ablak.

Mostanában, karanténban

Olvasgatom a régi blogomat. Jó emlékezni, emlékek az emlékben, hiszen ez a blog is már csak emlék. Páran már nincsenek közöttünk az itt említett emberek és a hozzászólók közül. Hiányoznak. 

Apókám is elment, de éjszakánként, álmaimban sokszor velem van.
Hogy mi történt még? Felnőttek a gyerekek, élik az életüket és nem irigylem őket. Nehéz lehet manapság fiatalnak lenni.
Idősnek sem jó, de engem legalább vigasztal, hogy az életem nagy részét biztonságban töltöttem. Nekem sem volt könnyű, háború után születtem, de minden fejlődőben volt és mire felnőttem egész jól éreztem magam a bőrömben. Voltak kételyeim, de nem éreztem kilátástalanságot. Hagyjuk...
Életem most főleg a lakásban töltöm, ha leviszem a szemetet és felhozom a postát, maszkot hordok. Még félek kimenni az utcára, de előbb-utóbb ennek is be kell következnie, majd orvoshoz kell mennem.
Nem vidám ez a bejegyzés, így sikerült, pedig nincs is rossz kedvem.
Ha lesz legközelebb, talán az vidámabbra sikeredik.

Itt a vége

Mindenkitől búcsúzom, nincs semmi baj, csak a mondanivalóm fogyott el, vagy talán amit gondolok azt már nincs kedvem leírni..., ki tudja...

Leállítottam a megjegyzéseket is, nincs tovább. Már nem írok ide többet, csak olvasgatni fogom a kedves blogokat.
Kívánok nektek szép napokat, éveket, minden jót! :)

Húsvét délután

egy kis időre kisütött a nap! Délelőtt szakadt az eső és szürke sötétség borult a városra, igazán nem volt ünnepi a hangulat. A gyerekektől hazafelé már itt-ott világosodni kezdett az ég, elállt az eső és itthon az erkélyről el is csíptem egy kis napsütést. :)

Napfényes, szép Húsvéti Ünnepet kívánok!

Ezt sem hittem volna!

Hogy március 26-án ilyen havas képeket fogok a blogomba betenni!? Azt hiszem ezzel és azzal az érzéssel, hogy ELEGEM VAN A TÉLBŐL! - nem vagyok egyedül.

Kizökkent idő...

Szegény kis rügyek, bimbók, épp csak kinyílt virágok - ebben a hidegben mi lesz veletek? Szegény kis és nagy emberek és veletek? Veletek mi lesz???

Bloghátterek (1366x768)

Lehet válogatni! :) A pipacsos már a nyarat várja, pedig, ha minden igaz, jön még hóesés, sajnos.

Bloghátterek (1366x768)

Már nagyon nem szeretem ezt a telet!

Most meg esik, esik, esik és esik, vigasztalanul esik az eső. Szürkeség, sötétség mindenütt. Szürke az ég, a táj..., brrrr!
Gyere már tavaszi napsütés, kéken ragyogó égbolt, harsogó zöld fák, bokrok, kipattanó rügyek, színek - nagyon hiányoztok.
Elegem van a nyomasztó téli időből!!! Piros lapot neki! - igen! Hm. Pedig nem is szeretem a focit. :)

Kilátás

Ozser blogjában találtam rá egy ismerős képre.
2007-ben volt egy blog: Van képünk hozzá - már nincs meg a blog, sem a képek - és ott tette be valaki ezt a köztéri szobrot, azaz a róla készült fotót. Mindegyikünk leírta azt, ami a képről eszébe jutott.

Én akkor ezt írtam:

Öregem! Micsoda kilátás...!!! Hű, de szép lábacskák! Az meg ott olyan, hogy nem félteném Magyarországot, ha ilyen lábakon állna... Jó kis tömör gyönyör a hölgyike. Nnna, itt meg nem bejött a képbe egy nadrág! Mellette tipeg egy picike lábikó, még alig tud menni, inkább pattog a kövön a lábacska..., de szedi a kicsi szorgalmasan.
Ez talán egy manöken – kicsit vékony az én ízlésemnek, de van akinek ez tetszik. Te Laci! - nem is rossz ez a munka. Az ember megunja a lenti sötétséget, feljön a felszínre és máris milyen érdekes a világ. Amott egy nénike sétálgat lassan, kopott, de szép tiszta a cipője, látszik, hogy nagyon vigyáz rá. Az meg ott egy kamasz, a lábán divatos sportcipő, szalad a megálló felé.
A mindenit! Ez veszélyes volt... Majdnem elvitte a fejem egy gördeszka! Jaj! Egy csomag landolt a fejemen. Hát ez nem lát a szemétől?! Jól van nnna, ne rángasd a nadrágom! - mindjárt lemegyek.
Laci, te nem akarod megnézni ezt a csodát? Ezeket a lábakat biztosítani kéne! Tudod, mint a Marlene Ditrichnek. Karcsú boka, formás vádli, hehe, szép hosszú combok, innen azt is látni! Ne rángass már! Olyan kellemes itt fent. Szépen süt a nap és ez a belváros öregem! - a sétáló utca! - nem autók robognak melletted, hanem emberek jönnek-mennek körülötted...
Várj, ezt még megvárom. Ezt pont nekem írta fel az orvos. Nagyon csinos lábacskák. Jó kis bögyös menyecske. Hinnye, de megszorongatnám!

Na jó, megyek már, megyek...

Ez jutott eszembe :)

Ejnye, ejnye Télapó,
megint esik itt a hó.
Végét járja február,
Tavasztündér merre jár?

Kahlil Gibran:

"Bizony, mérlegként függtök öröm és bánat között. Csak aki üres, az mozdulatlan és kiegyensúlyozott."

"Minden tél szívében rejtezik egy vibráló tavasz, és minden éj leple mögött ott vár egy mosolygós hajnal."

"Helytelen azt hinnünk, hogy a szerelem hosszas együttlét és kitartó udvarlás gyümölcse. A szerelem a szellemi-lelki rokonság gyermeke, s ha egyetlen pillanat nem hozza létre ezt az összetartozást, hosszú évek alatt sem születik meg soha."

Kiszakadt az égi dunyha

Délután, nagyjából 1 órán át, zuhogott a sok pehely.
Nagyon szép volt, de vendégeket vártunk és ahogy elnéztem az eget, kételkedtem benne, hogy fel tudnak majd jönni. Hihetetlenül sűrűn esett, alig látszottak a szemközti házak, a Várost pedig teljesen eltakarta a hófüggöny.

Aztán, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is ment, vendégeink már alig láttak belőle valamit. Nekem megmaradt a képeken. :)

Minden kedves olvasónak

Áprily Lajos:

DECEMBER VÉGÉN

Havas hegyek ködökben elmerülnek.
Az ég felé egyetlen csúcs se lát.
De köd mögött idő-tündérek ülnek
s nyujtják a téli nappal fonalát.

Búcsú és várakozás

Még csak a kapu felé bandukol a kertben 2012, az Öreg, de a kapun kívül már ott toporog az Ifjú: 2013, várja, hogy végre bejöhessen, hozza vállán a meglepetések batyuját. Nem tudom mit rejteget, jövőre ilyenkor már sokkal okosabb leszek.
Nagyon remélem, több az öröm abban a batyuban, mint volt az idén.
Menjen az öreg, nem bánom, nem sírok utána, vigye csak zsákjában minden bánatom, de az örömöket nem adom, de nem ám! - viszem magammal, könnyű teher, elbírom míg élek...
Én is, mint az Öreg, bandukolok az úton, köszöntöm az egymást követő éveket, az embereket: a szembejövőket, a párhuzamosan haladókat, a velem együtt tartó utazókat. Egyikük-másikuk lemarad, van, aki előresiet, van, aki utolér és van, aki végleg búcsúzik és én csak megyek, viszem a magam batyuját, tele örömmel, bánattal, reménnyel...
Nem teszem le, nem tehetem le. Majd, egyszer..., az egyik év zsákjában az lapul.

Dsida Jenő: SOHASEM TUDOM MEG

Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa
virághullása alatt, a méhek bódító
zümmögésében, mert megfáradtam és
szédít az álom és ég a szemem.
Vándortarisznyám mellettem nyugszik,
minden ág meghajlott és letört alatta,
felsebezte vállamat, most itt pihen
oldalam mellett és nézem sokáig:
Nem tudom, mi van benne, valami
megbízatás, világokat rendítő titok
lezárva s lepecsételve hét pecséttel.
Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb,
talán csak ólom és fekete szikla,
mit tudom én, - nekem el kell vinnem
és át kell adnom fáradtságos vándor-útam
végén. Akkor egy mosollyal elbocsátanak
pihenőre és soha, soha sem tudom meg:
mit hurcoltam egy életen keresztül.

Ünnepi hangulat

Boldog, békés, szép Karácsonyi Ünnepet kívánok!

Ködbe és múltba...

... veszett hóesés. Napközben még majdnem vízszintesen hasította a levegőt a porhó, most pedig látom az időjárás-ablakocskában, hogy eső esik. Nem tudom, ónos vagy csak "vizes", de holnapra nem hiányzik a csúszda, mert akkor hogy megyünk le a városba ünnepelni? Márpedig nagyon várnak minket és mi is nagyon készülünk.
A sütés-főzés kész, holnapra alig maradt valami. Nagyon remélem, hogy nem felejtettem el semmit és az időjárás sem gonoszkodik velünk. :) Pont Karácsonykor? - igazán nem volna szép.
No, majd meglátjuk...