Hogy mi van velem?

Semmi különös. 

Négy napig nyitott erkélyajtó mellett töltöttem a napjaim és gyakran mentem ki az erkélyre szétnézni. Pezseg az élet a lakás falain túl. Időnként a szellő virágillattal kényeztet, minden növény csodálatosan zöldell, van, amelyik még csak most hajtja ki a leveleit és van, amelyik már a virágát is elhullajtotta, vagy épp most virágzik. Bogarak, lepkék, méhek repkednek cikázva a lombok és a fejem körül, madarak sokasága száll ide-oda. Most vettem észre, hogy milyen sokféle madár tanyázik ezen a tájon. Kergetőznek, megpihennek, szerelmesen összebújnak, készülnek a családalapításra. 

A város is kizöldült, szemben a hegy már nem szürke, már inkább zöld. A fák a lombjaikkal lassan eltüntetik az utcát és a panoráma egy részét, de nem bánom. Legyen csak így. Ősszel, mikor ezek a gyönyörű, sokfélén zöld levelek elsárgulnak, pirosodnak, rozsdabarnán földre hullnak, akkor majd újra előbújik az utca és a város minden részlete. 

 

Írok itt a ragyogó, napsütéses tavaszról, miközben odakint szürkére váltottak a színek, lóg az eső lába. Nincs nyitva az erkélyajtó sem, de hát ez is kell, kell a földnek az éltető esővíz. Most olyan idilli a kép, de motoszkál a fejemben a gondolat, hogy meddig?

Hogy én? Ja, igen. Épp megittam, megettem a reggelimet, bevettem a gyógyszereket. A mosógép is befejezte a beállított programot, a ruhákat kivettem és most megyek teregetni...