Véletlen?

Magamat nagyon is racionális embernek tartom. Nem hiszek a jóslatokban, a horoszkópokat is ritkán nézem meg, akkor sem azért, mert elhiszem amit a csillag(jós)ok mondanak. Kissé földhözragadtnak vagyok mondható.

EZ mégis megtörtént velem és mivel VELEM történt, el kell hinnem és el kell gondolkoznom azon, hogy ilyen véletlen létezik-e?

Még a karantén alatt történt, elfogyott az aprópénzem és nem volt lehetőségem váltani sem pedig megkérni valakit, hogy váltson fel egy ezrest. Én minden táskámat végignéztem, sehol semmi. 210 Ft hiányzott a szükséges borravalóhoz amit adni akartam egy aznap szállító cég emberének.

Eszembe jutott, hogy átnézem Apó öltönyeinek a zsebeit, hátha...

Nem nagyon hittem, hogy sikerrel járok, hiszen eltelt majdnem két év és azóta már átnéztem a zsebeit. Nem pénzt kerestem, csak automatikusan megnéztem, nehogy valami fontos dolog ott maradjon.

Most újból előszedtem azokat a zsebeket, benyúltam az első zsebbe és rögtön a kezembe akadt pár érme. Kiszedtem mindet. Nem akartam hinni a szememnek! - pontosan két darab százas és egy tízes volt benne. Abban a pillanatban megköszöntem Apókámnak. Nem is a pénz döbbentett meg, hanem a pontos összeg!

Hogy hogy csinálta? Fogalmam sincs, de egész biztos, hogy Ő volt.

Én nem hiszem,

HOGY NORMÁLIS VAGYOK! Pénteken úgy döntöttem, hogy felforgatom az egyik szobát. Nem Apóét, nem. Az úgy van ahogy hagyta, ott csak apróságok változnak.

Fáj a lábam, az utcán bottal járok, a takarítás is nehezen megy, erre fogom magam és elkezdem tologatni a bútorokat. A fotelok és az asztal még hagyján, no de a heverőm...- na, azt nem kellett volna. Átrendeztem az egészet, nagyon praktikus megoldást találtam ki, de olyan ronda lett, úgy nézett ki az egész szoba, mint egy bútorraktár. Kb. ¾ órán keresztül nézegettem, próbálgattam a fekvést, az ülést, barátkoztam a látvánnyal, de nem jött össze. Hiába volt praktikus, nagyon nem tetszett. Ráadásul elfáradtam, fájt szinte minden porcikám. Nagyon meg kellett küzdenem azzal a böhöm heverővel.

Nem volt mit tenni, legyőztem a fáradtságot, a fájdalmakat és összeszedtem minden lelkierőmet, meg a maradék fizikait is és visszarendeztem a szobát az eredeti állapotába. Láss csodát, sokkal gyorsabban ment, mint az előző hadművelet! Helyére került minden, boldogan ültem le, örültem a régi rendnek. Az egésznek annyi haszna volt, hogy a heverő alatti részt, hosszú idő után végre ki tudtam porszívózni.

A nap hátralevő részében csak pihentem és lézengtem. Ez a rámolás régen meg sem kottyant volna, de most! - jaj, nagyon hülye ötlet volt. Amikor kitaláltam nem jutott eszembe, hogy elteltek az évek és segítség nélkül, „egyedül nem megy”!

Többet ilyet nem csinálok, még akkor sem, ha fejben olyan könnyűnek tűnik minden.

Nincs új a Nap alatt

A múlt hét közepén főznöm kellett valamit. Általában több napra főzök, így gazdaságosabb. Volt itthon pár paprika, paradicsom, maradék nyers fejes káposzta, hagyma, nem sorolom tovább, ezekből akartam valamit összeütni.

A sima lecsót mostanában nem annyira szeretem, nem olyan az íze, mint régen. A paradicsom még csak-csak, de a paprika! - az vízízű. Végül úgy döntöttem, hogy mégis csinálok egy lecsót, de teszek bele káposztát is. 

Én még soha nem ettem ilyet, senki nem főzött a családban káposztás lecsót, nem is hallottam róla.

Azt hittem, kitaláltam egy új ételt.

Maradék sült hús zsírban pároltam hagymát, rádobtam az előkészített paprikát, paradicsomot, káposztát. Megsóztam, megszórtam egy kevés csiliporral, köménymaggal (a káposzta miatt), tettem bele egy kicsi csípős kolbászt majd a saját levében szépen összepároltam. Ja és közben tettem hozzá egy ½ marék tarhonyát is. Aznap nagyon finom volt, másnap már nem rajongtam annyira érte, de azért jó volt. Elfogyott.

Nem bíztam el magam, beírtam a keresőbe a káposztás lecsó nevét és pillanatok alatt kidobott egy vagon találatot. Nem ismeretlen ez az étel, másoknál főzik, ki így, ki úgy - csak én nem ismertem.

Volt már ilyen, nem ez volt az első és úgy sejtem nem is az utolsó eset.

Orvosnál

Ma délelőtt orvos. Cukor ügyben. Hosszú sor az épület előtt, kijön egy fehérköpenyes és kiosztja a kérdőíveket. Ott az utcán kitöltjük, hogy aztán bent gyorsabban menjen a lázmérés, kézfertőtlenítés és bejelentkezés a középső ablaknál, természetesen mindez maszkban, 1.5 m-es távolságtartással.

Ezek után fel az emeletre, szerencsém van, épp kint van az asszisztensnő és rögtön be is invitál. Egyből a mérlegre állok: 50 kg és még pár deka. Hurrá! Végre elértem az áhított ötvenes számot! Na de most azért kicsit lassítani fogok. Nem volt jó 44 kilónak lenni, de a régi súlyomat sem szeretném elérni.
Vérnyomás rendben. Alapjában véve (leszámítva a meglevő bajaimat és a rájuk szedett irdatlan sok gyógyszert) minden rendben. Hogy reggelente miért magasabb a cukrom? - nem kenyérrel kell jóllakni, hanem a sovány sonkából kell többet enni. Igen? De az nagyon drága. Hja, a cukros diéta nem olcsó mulatság. Hát nem, ez bizony igaz - gondolom magamban.

Egyeztetjük a gyógyszereket, 2-3 gyógyszert lecserélünk modernebbre. Jó, én nem bánom, csak használjanak és ne legyek tőlük zombi. Közben cukros néni lebonyolít egy telefont (őt hívták, nem tehet róla), aztán megírja az elbocsátó szép üzenetemet benne a következő időponttal, amikor majd újra láthatom.

Hacsak nem szól közbe a vírus, én ott leszek.

Felhőben a gyógyszerek, a beutalók, a vizsgálatok eredményei...

Szép új világ. Ki hitte volna!