Elszállt a monitor...

Pár napig nem voltam. Nem mintha nem jöttem volna szívesen, de monitor nélkül ez nem megy. Szombaton kipurcant! Épp zenét hallgattam, amikor a jobb oldalon ívben meghajlott a kép, fényesség támadt aztán csak a sötétség. Kikapcsoltam, bekapcsoltam, mégis bunda a bunda, ihaj bunda, csuhaj bunda...
Így karácsony előtt már semmi sem hiányzott, csak ez. Jött a számítógépes, megnézte, aztán ellenőrizte, hogy esetleg a vezérlőkártya hibás, de nem! Megnéztük, hogy mennyiért vesztegetnek egy új monitort, osztottunk, szoroztunk és úgy döntöttünk, hogy veszünk egy újat. A régit, ha megjavítják, ki tudja meddig bírja, pedig nem is volt olyan öreg, kb 3 és 1/2 éves. Na, rendelés ment hétfőn, kedden hívtak, hogy szerdán már hozzák is. Ez ugyanaz a cég, ahol a szkennert is vettük.
Remélem, ez is kibírja legalább addig, mint az előző. Bezzeg az a rongyos régi, a legelső, még most is működik, csak épp Apukámnál van. Ő sakkozgat néha vele. Hát kérem ez a fogyasztói társadalom.
Most még meg kell szoknom az új képet, mert ez sokkal élesebb, szebbek a színek és a gépem is gyorsabb lett. Ezt ugyan nem értem, de így van.
Most van szép új szkenner, monitor és egy jóval laposabb pénztárcánk. Üsse kő, így mulat egy magyar asszony! - már ha teheti. Ez még belefér...

No még egy...

13 éves filmről készült kép: akkor született az első unokám, azon a napon hozták haza. Ott állok és gyönyörködöm... :) Azóta, enyhén szólva, kissé megváltoztam, de az unokám is!!! A fiam csak kicsit lett más.

Dokument:

Így néz ki egy dokument az új szkennerrel, ha rákattintasz, el is tudod olvasni. :) Ugyanezt bevittem a gépbe a régivel is, de szinte olvashatatlan volt. Megmutatni már nem tudom, mert rögtön kitöröltem, ahogy ezt megláttam. :)
Na, ezzel vége a bemutatónak, talán még egy filmről készült képet is beteszek, de ez az egész csak nekem ilyen nagy újdonság, úgyhogy nem untatom vele többet a blogtársadalmat. :)

Működik!

Ezt a képet már az új szkennerrel vittem be a gépbe. Régebbi kép, most kopasz minden ág, itt-ott lengedez még pár levél, az sem sokáig... Nagy a köd, tejfehér a táj.

Holnap itt a szkenner!

Ma délután már telefonáltak, hogy holnap délelőtt tudják is hozni a HP 3800-at! Hurrá, ez egy jó hely, máskor is megyek oda! Ha működni is fog az egész, akkor meg pláne!

Akcióba lendültem

Online rendeltem egy szkennert! Első ilyesféle megmozdulásom. Osztottam, szoroztam és jobban járok, ha hazaszállítják, mintha elbuszozom a csudába és cipelem a 4,5 kg-os csomagot, vagy taxival hozom haza. Kb 3 nap - ezt ígérik. A régi Mustek nem kompatibilis az XP-vel, de lányom valami furmányos módon elérte, hogy nála működik. Így neki is van és nekem is lesz! HP 3800, usb csatlakozású, remélem nem választottam rosszat, mert az usb 2.0-ás. Fogalmam sincs, hogy ez passzol-e az én gépemhez? USB van, de hogy 2.0-ás? - azt a legöregebb tengerész sem tudja!
Bocsánat, most jutott eszembe, hogy rendeltem már online! Könyvet, de azért elmentem az üzletbe. Az nagyon jól sikerült, leszámítva, hogy nyár volt, dögmeleg, sehol egy fa, beton, beton, és beton, és nem volt nálam innivaló, és jó nehezek voltak a könyvek, és vörös lett a fejem, és majdnem megütött a guta! A lányom egész megijedt, amikor meglátott. Mondtam, hogy nekem is furcsa volt, hogy milyen udvariasan előre tessékeltek az autósok. Meg a fejem olyan különösen forró volt... és fájt...
Azóta óvatos vagyok és jól meggondolom, hogy személyesen vegyem-e át a megrendelt akármit. A szkennert meg nagyon várom, mert már nagyon hiányzik! :) Ja, ez a karácsonyi ajándékom.

Bölcsességek

Az öregkor hasonlít a hegymászáshoz: minél magasabbra hágsz, annál fáradtabb vagy, nehezen kapsz levegőt. De sokkal jobban átlátod a dolgokat.
(Ingmar Bergman)

Ajándékozz pénzt, ne kölcsönözz: az ajándékozás csak hálátlanokat szül, a kölcsönzés ellenségeket.
(ifj. Alexandre Dumas)

A fegyelem szabadság nélkül - zsarnokság. A szabadság fegyelem nélkül - káosz.
(Cullen Hightower)

Ez az ember őrült! Mindig azért nyomorog, hogy ne nyomorogjon...
(Leonardo da Vinci)

Az eszmények nem azért vannak, hogy elérjük őket, hanem, hogy mutassák az utat. Jó, ha van mintaképünk, amelyet tőlünk telhetően követünk.
(Selye János)

Ismét Párizsban...

Place de la Bastille kora délután...
Azért a Bastille, mert - mint azt már említettem - ott laktam a közelében és nagyon sok szép emléket idéz. Visszajön az a párizsi hangulat, ami sehol máshol nincs. Örülök, hogy ezzel Endi is így van, Ő megérti az én nosztalgiámat! :)

Párizsban...

A Place de la Bastille hajnaltájt.

Ami nem megy...

...azt ne erőltessük. És most nem megy az írás. Napok óta. Az is igaz, hogy nem nagyon történik velünk semmi. Apó most épp a 86 éves nővérénél van, beteg szegény, de nincs tisztában vele. Öregkori agyérelmeszesedés. Istenem, ha lehet, ettől ments meg! Szenved ő is a kényszerképzeteitől, és a család is. Nagy teher, vinni kell.
Más.
Kicsilány nagyon szeret tanulni. Ritkaság az ilyen gyerek, nekem megadatott, hogy már találkoztam ilyen kislánnyal: a lányom volt ilyen. Itt nem kérdés, hogy kire ütött ez a gyerek? :) Mostanában esti mesének azt kéri, hogy a lányom könyvből tanítsa őt angolul. :) Na, én ettől a mentalitástól olyan távol álltam, mint Makó Jeruzsálemtől. Soha nem jutott volna eszembe ilyesmi. Én tanulás helyett sokszor inkább olvastam mesét, regényt, vagy rajzoltam. Másnap aztán megbántam, mert a szünetben kellett gyorsan megtanulnom, amit otthon elmulasztottam.
Rég volt..., igaz volt.

Lázár Ervin:

MESE - REGGELRE

Hajnalodott.
- Talpra, senkiháziak! Hasatokra süt a nap. Gyerünk dolgozni, vár a jó, frissítő munka, a csákány, az ásó, a lapát nyele, pattogjatok, álomszuszékok! - rikoltotta az Egyalvó.
- Bizony, azonnal keljetek fel! Mit gondoltok, lustálkodásból is megéltek? - kiabált a Kétalvó.
- Nosza, ki a jó meleg ágyacskából! - mondta a Háromalvó.
- Ajaj, lassacskán föl kéne kelni - ásított a Négyalvó.
- Miért nem hagyjátok az embert aludni? - méltatlankodott az Ötalvó.
- Még alszom - mormogta a Hatalvó.
A Hétalvó nem szólt semmit. Aludt.
Aztán persze fölkeltek mind a heten.

A fény

Zimre Erzsébet:
Ébresztés

Roszler Mária:
A fény csöndje

Erényi Alajos: Pinceszer fényei

Barangolásaim közben a Neten, rábukkantam erre a lapra: (www.szkiosz.hu/afeny/page_01.htm) A fény, ahogy mások látják, megélik, érzik. Nekem ezek tetszettek meg így elsőre, de még nézelődni fogok.

Frontok

Frontok jönnek, mennek, hidegek, melegek. Az én fejem meg fáj, nyugtalan vagyok, nem találom a helyem. Nincs türelmem semmihez.
Még az íráshoz sem...

Már megint egy emlék...

Az én Mamám, amikor még kislány volt.
Nagyon régi, kissé megviselt a kép, szerencse, hogy egészen kemény lapon van, mert így megmaradt.
Kicsi lány, még az egész élet előtte van, még nem tudja, hogy mi vár rá...
Nem volt hosszú az élete, de amit szeretett volna elérni, azt én úgy hiszem, elérte. Még láthatta első dédunokája fényképét, de akkor már nagyon beteg volt...
Szeretett és tudott jóízűen nevetni, utazni, enni, olvasni, szeretni..., sorolhatnám, de egy szóval ki tudom fejezni: élni.
Életét az én életem határozta meg, Ő mindent, de MINDENT megtett értem. Ezt nevezik önzetlen szeretetnek.
(Miért ez az emlékezés? Semmi különös, csak az elmúlt napokban történtek hozták elő.)

Szavak helyett B.-nek...

Egy Édesanya emlékére, aki már örökre megpihent.

Jó reggelt!

Lehet reggelizni, jó étvágyat kívánok!

Köszönöm!

Kérésem meghallgattatott. Gyönyörűen sütött a Nap, kicsit fújt a szél, eltűnt a nyírkosság. Igazán kellemes őszi idő kerekedett. Farmer, rövidújjú blúz és egy kardigán, ebben indultam útnak, a csomagcipeléskor már melegem is lett.
Kicsit kopasz lett a vidék, de még mindig szép a táj. Az úton láttam rengeteg beérett, lepotyogott bakaszivart. Nem tudom, mi a hivatalos neve, azt sem, hogy milyen fán terem, mert biztos, hogy nem bakaszivarfán, de gyerekkoromban így hívtuk.
Találkoztam egy szép, hófehér cicával. Barátkozni szerettem volna vele, nem szaladt el, nem ijedt meg tőlem, de nem is figyelt rám. Úgy ment el mellettem, mintha ott sem lettem volna! :) Ilyenek a cicákok, de ezért szeretem őket! Nem lehet csak úgy lekenyerezni őket, majd ők közlik, ha akarnak valamit.
Jó volt sétálni, nézelődni miközben a langyos napsugár simogatta vénülő fejemet.
"Elhull a virág, eliramlik az élet..." Én joggal mondhatom, de Petőfi az ő 26 évével!
Kicsit mélabúsra sikeredett itt a vége, de félre bánat, félre bú! Miért is ne lennék jókedvű, amikor ilyen szép nap van! Van, hogy ennyi is elég...

Ne essen, ha kérhetem...

Holnap el kell mennem itthonról. Ez nem baj, kicsit kimozdulok legalább, de ha lehet, szépen kérem: ne essen az eső!
A szél fújhat, de ne nagyon. Ja, és süssön már ki a Napocska! Nyáron nem vagyok oda érte, de ilyenkor olyan jólesik. Ne legyen ez a csontig hatoló nyirkosság...
Sokat kérek? Ugye nem? Neked, ott fent ez olyan csekélység, na jó? - megegyeztünk? :)

Gyorsan múlnak az évek

Találtam ezt a verset , mikor elolvastam, eszembe jutott a fiam. Neki volt általános iskolában egy dundi kislány osztálytársa, akit minden gyerek csúfolt, csak az én kicsi fiam nem. Mindig megsajnálta a kislányt, segített neki, saját szememmel láttam, hogy viszi a nehéz csomagját. Nem volt szerelmes, csak emberséges abban a gyermektársadalomban, ahol bizony-bizony sokszor nagyon kegyetlen törvények uralkodnak.
A fiam ezt megtehette, ő volt az összes lány kedvence. Talán meg lehet érteni, miért. Ma is nagy tisztelője a női nemnek! ;-)
Egyébként nincs semmi különös, eddig eseménytelen volt a nap. Tettük a dolgunkat. Néha elgondolkozom azon, hogy nem lenne-e jobb mozgalmasabb életet élni, de gyorsan rájövök, hogy az eseménydús napoknak vége - már nem győzöm sem fizikailag, sem idegileg. Megnyugtat az állandóság. Pedig fiatalabb koromban ettől falra másztam volna! :)

Végre!

Eltelt a nap csöndben, nyugalomban, békésen. Egész nap szorongtam kicsit, de most azt kell hogy mondjam, van remény... Talán, talán. Ideje lenne már.

Legyen béke már!

Elég volt. Remélem, a TV műsorok nem vandalizmusról, összecsapásokról fognak szólni. Legalább ezen a napon ne!
Azért, aki nem akar belekeveredni valami borzalomba, ne menjen bámészkodni, nézelődni. Amúgy sem értem, hogy miért kell véres jeleneteket élőben nézegetni, van épp elég ilyen tartalmú film, ha már valaki pont erre vágyik. :( Én azokat sem szeretem.

Hármat mondtam, négy lett belőle.

Hát igen. A gyerekek csak 3 napig voltak, de kellett nekem még 1 nap csöndes pihenés. Most jobban elfáradtam, mint máskor. Nem fizikailag, inkább idegileg. Féltettem nagyon kicsilányt, hogy nehogy elessen, vagy megerőltesse a kezét.
Hiába, azért egy 7 éves kislány gyakran elfeledkezik arról, hogy neki most lépésben kell közlekednie, hogy nem szabad bírkóznia, hogy nem mászkálhat a bútorokon, mert leeshet és így tovább..., időnként már az 5 éves öccse figyelmeztette, hogy na-na! - nem szabad!
Elég sok leckét is kapott, minden napra jutott írnivaló és matek is. Ahhoz képest, hogy most kezdett csak írni, nagyon szépen ír! (Nem azért, mert az én unokám, de tényleg ügyes.) :)
A lényeg, hogy épen, egészségesen vitte őket haza a mamikájuk. Hál' Istennek, nagyon jó az étvágyuk, jókat ettek, játszottak, rajzoltak, számítógépeztek. Kicsifiú focizott is, aztán sajnos elromlott az idő, úgyhogy örültünk, hogy bent vagyunk a jó meleg szobában, sőt..., egyik délután nagyapó és unokája (a kisebbik), bebújtak az ágyba, az volt az űrhajó és nagyot kirándultak az űrben. Felfedeztek új bolygókat, mindenkinek jutott egy, mert természetesen a bolygóknak nevet is kellett adni. Miközben ők utaztak, mi a másik szobában rajzoltunk. Gyönyörű tündérkirálynőt, tündérpalotában. A rajzokat aztán mindig megkapja a mama, az az ő meglepetése. :)
Szóval, így múlattuk az időt. Jó volt, és ahogy láttam, ők sem érezték rosszul magukat.
Egyébként meg nagyon hideg van, kicsit fáj a fejem a nagy szél miatt, meg talán a hirtelen jött hideg sem tesz jót. Na, ez legyen a legnagyobb bajom! :)

3 napos szünet

Három napig most nem leszek. Persze, már tudhatja, aki ezt a blogot olvasgatja, hogy olyankor tűnök el, amikor a két kis "nikkelbolha" nálunk vendégeskedik.
Ilyenkor minden figyelmemet, energiámat lekötik. Kétemberes gyerekek, legalább két ember kell hozzájuk, hogy mindent rendben érezzenek. Otthon jobban elvannak magukban is, de nálunk állandó foglalkoztatást, játékot igényelnek. Legutóbb már nem is hoztak magukkal otthonról játékot, minek - mondták ők -, hisz ott a nagypapa, ő a mi játékunk. Na, ebben van valami. :)
Ilyenkor nem is két, hanem három gyerekre kell vigyáznom. De a nagypapa ettől olyan boldog! - valóban gyermekké lesz arra a kis időre. Én meg vagyok a nagyi, akitől lehet "félni", mert - juj, mit fog ehhez szólni?!
Már várom őket, mindig készítek nekik egy kis apróságot, ajándékot. Az a meglepetés.
Aztán, ha letelik az a pár nap, olyan furcsán érzem magam. Jó, hogy végre csönd van és pihenhetek, és rossz, hogy megint csönd van és nincs kivel foglalkozni egész nap. Mert a párom azért mégsem igényel egész napos törődést... :) Elég önálló, hála istennek.
Jön a hideg, vagy már itt is van. Mindenki vigyázzon magára, hogy meg ne fázzon! Majd jövök...

Vasárnap hajnaltól...

Vasárnap 1 órával tovább fogunk! Jön a időszámítás. Én már szombat este átállítok minden órát, ami a lakásban fellelhető, nem szeretnék másnap reggel korábban kelni, elég volt egész nyáron és ősszel!

Tehát, nem elfelejteni: TÉLI IDŐSZÁMÍTÁS!!!

Nincs gipsz!

Ennyi szomorúság után jöjjön vidámabb hír.
Kicsilány gipszét levették. Még fel van kötve a karja, még két hónapig nem szaladgálhat, nem mászókázhat, és még sok-sok dolgot nem csinálhat, de szabadon van a karja és finom mozgásokat, gyöngyfűzés, rajzolás, írás, az egér kezelése :) már végezhet. Szegénykém, majdnem elsírta magát, hogy még mindig korlátozva van a mozgása. Doktor bácsi elmesélte neki, hogy mi történhet, ha nem vigyáz magára, megértette, és ahogy én ismerem, be is fogja tartani az utasításokat.
Csak az írással van elmaradva, mert a matekot bal kézzel mindig megírta. Az írást nem hagyták, inkább vártak, amíg a jobb kezét használhatja. Naponta 3-4 sornál többet az írásból sem gyakorolhat.
Jön az őszi szünet, és hétfőn jönnek hozzánk ők is. Izgulok, hogy nehogy baj történjen vele, de nagyon fogunk rá vigyázni!

Paul Hunter (1978-2006)

MEGKÉSETT MEGEMLÉKEZÉS

Hosszan tartó súlyos betegség után, huszonhét éves korában elhunyt a sznúkervilág angol klasszisa, Paul Hunter.

Az egyik sportág a sznúker, amit mindig nagyon szívesen nézek. Paul Huntert különösen szerettem, fiatal volt, kedves, mosolygós és nagyon-nagyon tehetséges. A Mesterek tornáját háromszor nyerte meg. A napokban tudtam meg, hogy október 10-én örökre befejezte a játékot, elment... Tudtam, hogy nagyon beteg, de hittem, hogy fiatal szervezete legyőzi a halálos kórt. Nem így történt. Nem érte meg kislánya 1 éves születésnapját sem. Családjának, nekem és sok sznúker rajongónak nagyon fog hiányozni.

Gregor József (1940-2006)

Elhunyt Gregor József operaénekes - közölte az MTI-vel a Szegedi Nemzeti Színház.

A Kossuth- és Liszt-díjas kiváló művészt 66 éves korában, pénteken érte a halál.

A világhírű magyar basszista 1940-ben, Rákosligeten született. Nem készült énekesnek, hegedülni tanult. Énekére a rákosligeti katolikus templomban figyelt fel egy zenetanár, aki rávette: menjen felvételizni a konzervatóriumba.

Gregor József 1957-től a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola növendéke volt, de tanulmányait három év után félbehagyta. Ezután felvételét kérte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének tanszakára. A vizsga sikerült ugyan, de a Zeneakadémiát sem fejezte be.

Énekesi pályája tulajdonképpen a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének férfikórusában kezdődött, amelynek 1958 óta tagja volt. 1964-ben innen ment szegedi próbaéneklésre, ahol azután tizennégy esztendeig dolgozott a legendás karmester, Vaszy Viktor irányítása alatt.

Gregor József 1987-ig dolgozott a Szegedi Nemzeti Színház magánénekeseként, 1976-tól a budapesti Operaház állandó vendégművésze, 1987-89-ben a győri Kisfaludy Színház tagja, ezután a szegedi operatársulat igazgatója volt. Az opera-repertoár minden nagy basszus szerepét elénekelte. Érdekesség, hogy Verdi Falstaffja ugyan nem basszus-szólam, Gregor szegedi fellépéseinek mégis egyik legnagyobb sikerét aratta ebben a szerepben.

Énekelt a milanói Scalában, a New York-i Metropolitanben, visszatérő vendége a houstoni operának, fellépett Európa szinte minden operaházában. Legemlékezetesebb szerepei: Figaro (Mozart: Figaro házassága), Leporello (Mozart: Don Giovanni), Szókratész (Telemann: A türelmes Szókratész), Mefisztó (Gounod: Faust). Az operákat eredeti nyelven, olaszul, németül, oroszul, csehül, az oratóriumokat latinul énekelte.

Száznál több lemezt készített, több ezer operaelőadásban és hangversenyen működött közre, számos rádió-és tévéfelvétele van. Gregor József 2003-ban 1 forint jelképes gázsiért állította színpadra Verdi Don Carlos című operáját a Szegedi Nemzeti Színházban. A budapesti Broadway-n, a Nagymező utca aszfaltján ő is elhelyezte lábnyomát, ezzel a magyar előadó-művészet halhatatlanjai társulatának tagja lett.

Művészetét rangos kitüntetésekkel ismerték el: 1974-ben Liszt-díjat kapott, 1979-ben érdemes művész, 1983-ban kiváló művész lett. A Kossuth-díjat 1999-ben vehette át, a Székely Mihály-emlékplakettet pedig 2002-ben. Kiemelkedő művészi tevékenysége elismeréséül ez év október 22-én a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal Kitüntetés (polgári tagozat) kitüntetésben részesült. A díjat betegsége miatt a felesége vette át.

Gregor József ez év szeptemberében jelentette be, hogy befejezi 48 évvel ezelőtt megkezdett énekesi pályafutását, és nem vállal több fellépést sem színházban, sem koncertpódiumon.

"Nagy fáradtságot érzek. Valószínűleg az elmúlt 48 évét. 1958-ban kezdtem énekelni, azóta nem volt megállás. (...) Végigcsináltam a rendkívül sűrű előző évadot, most viszont hosszú gondolkodás után eldöntöttem: nem lépek fel többet" - nyilatkozta a Délmagyarország című napilapnak.

Egy sor, egy dallam, egy kép

"Ruha nélkül szégyenlősen mellém bújik a bánat..."

Emlékezés 5.

November 4-én bejöttek az oroszok.

Itt voltak előtte is, de mint később kiderült, az itt állomásozó csapatokat le kellett cserélniük, mivel sokan közülük szimpatizáltak a magyar néppel és a forradalommal, tehát megbízhatatlanokká váltak.

Ami ezután történt az már felért egy háborúval. Nem bombáztak, de ágyúval lőtték Budapestet. Az ágyúk hangja messzire elhallatszott. Ekkor én már nagyon féltem. Apukám, hogy engem megnyugtasson a rekamiét megpakolta ágyneművel és elhúzta a fal mellől, így mögé lehetett bújni. Apu azt mondta, hogy az felfogja a golyókat. A puskagolyót talán igen, de egy ágyúgolyót?!

A csöndesebb órákban változatlanul olvastam és színeztem a képeket, amik a mesekönyvemben voltak. Hallgattam a felnőttek beszélgetéseit, szüleim tanakodását, hogy menjünk, vagy maradjunk. Én mentem volna, erre emlékszem, de ők másképp döntöttek, így maradtunk. És egyfolytában szólt a rádió.

Sokan, akik elmentek az országból a Szabad Európa rádión keresztül üzentek, hogy élünk, ne izguljatok értünk, jó helyen vagyunk.

Mikor vége lett mindennek és először mentünk ki az utcára, borzalmas kép fogadott minket! A házak nagy része, ott ahol a harcok folytak, leégve, szétlőve. Egész lakások látszottak a berendezéssel, mert a ház homlokzata eltűnt. A falak tele golyó ütötte lyukakkal, az utcán még halottak hevertek. Akkor láttam életemben először halott embert. A tereken sírok, mert sok embert ott temettek el, mivel a temetőkbe nem tudtak eljutni.

Az egyik téren koporsók, rengeteg, fedél nélkül, a földön és a fáknak támasztva, hogy az emberek megnézhessék őket, talán felismeri valaki bennük az ismerősét, rokonát. Őket nem tudták beazonosítani... A felismerhetetlenségig összeégett, eltorzult arcok. Be sem kell csuknom a szememet, most is látom őket... Előttük lassan lépkedtek az emberek, remélve, hogy nem az ő rokonuk fekszik a következő koporsóban.

A Köztársaság tér teljesen felásva, ott keresték a titkos alagutat. Az utcákon elhagyott, kiégett tankok, és szomorú emberek, akik mind siettek valahová.

Borzalmas képek, örökre bevésődtek az agyamba és a lelkembe! Mindenki megsérült akkor, ha nem is fizikailag, de lelkileg biztos!

Aztán..., aztán visszamentek az emberek dolgozni, a gyerekek újra iskolába jártak. Ott a változást csak az jelentette, hogy orosz helyett németet tanítottak, de azt is csak fél évig, utána ismét az orosz nyelv lett a kötelező.

Csomagokat küldtek a világ minden tájáról az ország megsegítésére, azokból kaptunk olyan csokoládékat (svájci), amit addig soha még csak nem is láttunk. Akkor kaptuk az első golyóstollakat, amivel nem volt szabad az iskolában írni, mert rontotta a szép írást. Akkor kezdtem el szalvétát gyűjteni, mert azt is kaptunk, nagyon szépeket. Akkor ettem életemben először déligyümölcsöt és a banán nagyon nem ízlett, olyan volt, mint a szappan. (Persze, mert éretlen volt) Akkor láttam és ettem először fügét. Ez fontos volt az én életemben, mert anyukám sokszor szólított fügének. Azt mondta, hogy neki az a kedvence és azért hív engem is annak, mert nagyon szeret. Nekem is ízlett, de azért nem lett a kedvencem.

Hát, így. Biztos van sok dolog, amiről itt nem írtam, vagy mert nem jutott eszembe, vagy nem tartottam olyan fontosnak. A lényeg benne van. Ilyen volt nekem 1956, amikor 10 éves kislány voltam.

Emlékezés 4.

November 3-án bemondták a rádióban, hogy az élet visszatért a régi kerékvágásba, mindenki mehet dolgozni, biztonságos az utcán közlekedni.
Az én vállalkozó szellemű anyukám rögtön úgy döntött, hogy akkor mi elindulunk, meglátogatjuk nagymamáékat. Apu elment dolgozni, mi pedig gyalogosan útra keltünk a VIII. kerületbe. Sétálva mentünk, bámészkodtunk, néztük a szétlőtt, kiégett házakat. Furcsa volt így a város, mintha a háború után lettünk volna.
Rendben eljutottunk a József körúton kb. a régi Híradó moziig. Ott a szembejövőket megkérdezte anyu, hogy milyenek a körülmények a Bókay János utca környékén? Bárkit kérdezett, mindenki azt mondta, hogy nehogy bemenjünk arra, mert ott, a mellékutcákban még most is lőnek.
Közben volt a körúton, valahol ott, a mozi környékén egy nagyon nagy könyvüzlet és pont előtte egy útkereszteződés. Hát én ott olyat láttam, amit soha nem fogok elfelejteni és amiről addig csak az iskolában hallottam. Könyveket égettek. Hatalmas máglyát raktak könyvekből az út közepén és égtek a könyvek... Értem én, hogy Rákosi elvtársról és Sztálinról, Leninről, meg a kommunizmusról, meg ki tudja még, hogy mi mindenről szólhattak azok a könyvek, de akkor is! Még ma is, hogy így emlékezem, érzem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem. Komolyan. Könyvégetés... - nekem ez a fasizmussal volt egyenlő, róluk tanultuk az iskolában, hogy ilyesmiket műveltek.
Még mentünk tovább, de anyukám is elbizonytalanodott, hogy talán mégsem olyan jó ötlet ez a látogatás. Páran még szóltak, hogy ne menjünk tovább, így aztán visszafordultunk.
Ahogy sétáltunk hazafelé, egyszer csak puskaropogás, mellettem láttam, ahogy pattognak a golyók a kövön. Pillanatok alatt zajlott le minden. Anyu mellett mentem, de nem fogtam a kezét, ő meg, hogy elérjen, a karomnál próbált elkapni, de a keze lecsúszott és már csak úgy tudott elérni, hogy elcsípett, vagyis jól megcsípte a karomat. Körülöttünk mindenki rohanni kezdett, a legközelebbi kapualjba rángattak be minket. Ott már elég sokan voltak és mind arra vártunk, hogy elhallgassanak a géppuskák. Én fel sem fogtam, hogy mi történt, azon nyafogtam, hogy nagyon fáj, ahol anyukám megcsípett. Szegény, mentegetőzött, de én akkor sem értettem, hogy miért kellett így belém csípnie. Még ott, a kapualjban, beszélgetni kezdtünk egy nénivel, aki elmesélte, hogy ő Budáról jött át, de nem tud eljutni a munkahelyére, most megpróbál hazamenni, és ha nem zavarja a mamámat, akkor ő velünk tartana, mert egyedül fél. Persze, jöjjön velünk.
Mikor végre csend lett, hárman mentünk tovább. Viszonylag hamar és minden különösebb kaland nélkül eljutottunk az Oktogonig. Volt ott egy étterem, a Kékes, szemben a Lenin körúttal, oda mentünk be cigarettát venni (a mamám dohányzott). Éppen a pénztárnál álltunk, amikor a Nyugati pályaudvar felől megint lőni kezdtek. Valaki elordította magát, hogy mindenki hasra! Mi is hasravágtuk magunkat és megint csak vártunk, hogy elhallgassanak a géppuskák. Mikor vége lett, akkor láttuk, hogy pont ott, ahol mi álltunk, szétlőtték az ablaküveget. Ha nem hasalunk le, talán ma nem írom ezt az emlékezést... Na, akkor már felfogtam, hogy mibe is csöppentünk bele! Nagyon féltem, de nem volt mese, tovább kellett menni!
Átmentünk a másik oldalra, eljutottunk majdnem az Aradi utcáig, amikor megint lőni kezdtek. Ott én már sokkot kaptam, berohantam a legközelebbi házba, fölszaladtam az emeletre és zokogtam. Szabályosan hisztériás rohamot kaptam. Hiába volt újra csönd, én nem voltam hajlandó kitenni a lábam az utcára. Ketten könyörögtek, hogy alig kell már menni, pár házzal odébb már otthon is leszünk, én csak hajtogattam, hogy nem megyek sehova. Fogalmam sincs, hogy végül hogy mentünk haza. Az az idő teljesen kiesett az emlékezetemből.
Bori néni, akit a József körúton ismertünk meg, nálunk maradt addig, amíg valóban vége nem lett az egész forradalomnak. Apu ugyan felajánlotta neki, hogy hazakíséri, de Bori néni nem mert átmenni a hídon, emlékezett még a háborúra. Sokat foglalkozott, beszélgetett, tanult velem, együtt nézegettük az I. világháborús Tolnai Világlapjainak hatalmas bekötött példányát. Talán ezzel akarta viszonozni, hogy nálunk lakhat, velünk evett immár ő is. Hogy hol aludt? Hát erre megint nem emlékszem, csak gondolom, hogy az én szobámban, biztos a földön. Idegen volt, azelőtt soha nem is láttuk, de olyan természetes volt, hogy ha nem mehet haza, hát akkor nálunk marad. Kicsit azért félt a mamám, ki tudja, hogy mégis ki ez? Aztán mesélt magáról, kiderült, hogy egyedül él, a háború előtt valami apácarend tagja volt. Anyuékkal egész összebarátkozott, később is sokszor eljött hozzánk. Aztán el-elmaradt, majd egyáltalán nem jött, de biztos, hogy azokat a napokat ő sem felejtette el soha.

Azt azért még elmondom, hogy a nagy lövöldözés amiatt volt, mert a Lenin körúton hatalmas tömeg tüntetett és a Nyugati felől lőtték a tömeget. Ezt már csak otthon tudtuk meg.

Ez volt életem egyik legborzalmasabb napja.