Még csak a kapu felé bandukol a kertben 2012, az Öreg, de a kapun kívül már ott toporog az Ifjú: 2013, várja, hogy végre bejöhessen, hozza vállán a meglepetések batyuját. Nem tudom mit rejteget, jövőre ilyenkor már sokkal okosabb leszek.
Nagyon remélem, több az öröm abban a batyuban, mint volt az idén.
Menjen az öreg, nem bánom, nem sírok utána, vigye csak zsákjában minden bánatom, de az örömöket nem adom, de nem ám! - viszem magammal, könnyű teher, elbírom míg élek...
Én is, mint az Öreg, bandukolok az úton, köszöntöm az egymást követő éveket, az embereket: a szembejövőket, a párhuzamosan haladókat, a velem együtt tartó utazókat. Egyikük-másikuk lemarad, van, aki előresiet, van, aki utolér és van, aki végleg búcsúzik és én csak megyek, viszem a magam batyuját, tele örömmel, bánattal, reménnyel...
Nem teszem le, nem tehetem le. Majd, egyszer..., az egyik év zsákjában az lapul.
Dsida Jenő: SOHASEM TUDOM MEG
Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa
virághullása alatt, a méhek bódító
zümmögésében, mert megfáradtam és
szédít az álom és ég a szemem.
Vándortarisznyám mellettem nyugszik,
minden ág meghajlott és letört alatta,
felsebezte vállamat, most itt pihen
oldalam mellett és nézem sokáig:
Nem tudom, mi van benne, valami
megbízatás, világokat rendítő titok
lezárva s lepecsételve hét pecséttel.
Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb,
talán csak ólom és fekete szikla,
mit tudom én, - nekem el kell vinnem
és át kell adnom fáradtságos vándor-útam
végén. Akkor egy mosollyal elbocsátanak
pihenőre és soha, soha sem tudom meg:
mit hurcoltam egy életen keresztül.