Búcsú a Mila napoktól.

Tegnap még csak szüneteltettem, de ma egy határozott klikkeléssel megszüntettem a Mila rendszertelen mindenféle blogomat. Itt is, ott is, kicsit elegem lett... Azért döntöttem úgy, hogy ez marad, mert itt sokkal kényelmesebb a beírás, szerkesztés és ha meggondolom magam, akkor a blog külsején is tudok változtatni.

Itt egyszerűbb az élet. Nehéz döntés volt, már jó ideje foglalkoztatott a gondolat, aztán hipp-hopp, volt - nincs!
A verseket nem törlöm, mert azt már végképp nagyon sajnálnám, bár talán, egyszer, később erre is sor kerül.
Tegnap kisunokám 7. születésnapját ünnepeltük. Reggel letudtuk a szavazást, utána az egész napomat náluk töltöttem. Nagyon szép és jó játékokat kapott, sajnáltam, hogy az én gyerekkoromban nem voltak ilyenek, milyen jókat tudtam volna játszani velük! Azért az én játékaimmal is egész jól elvoltam. Emlékszem, voltak olyan kicsi gumibabák, azoknak varrogattam ruhákat és gombostűvel szúrtam a fejükbe masnit. :) Pár forintba kerültek és volt belőlük jó pár. Volt egy nagyon szép szobabútorom, amit a család egyik ismerőse készített nekem, faragott volt, kézzel festett. Ma is megvan még a szekrény meg az ágy, igaz, kissé kopottak, néhol a faragás is letöredezett, de még használható lenne, ha tetszene a "nagylánynak", de ő már más világban él...
A régi könyveimet viszont nagyon szereti, azokat én a lányomnak adtam, ő meg továbbadja az ő gyerekeinek. Két Benedek Elek mesekönyv mentett meg '56-ban. Amíg azokat olvastam és színeztem a képeket, addig legalább nem féltem.
Nagyon rossz helyen laktunk, közel a Nyugati pályaudvarhoz, sok borzalmas dolog történt körülöttünk. Ugyanakkor érdekes volt látni, hogy a házban az emberek mennyire összefogtak, segítettek egymáson. A közvetlen szomszédunk egy agglegény volt és bizony nem tartott otthon jóformán semmi élelmiszert. Váratlanul érte a forradalom, nem tudott felkészülni, így aztán nálunk lett kosztos. Nekünk sem volt sok, de ami volt, azt megosztottuk vele. Nagypapám a VIII. kerületből, a tűzfészekből, néha valóban az élete kockáztatásával, hozott nekünk rendszeresen kenyeret. Jaj, mennyi emlék... Van benne jó is, de ami rögtön eszembejut, ha '56-ról esik szó, az az írdatlan félelem, amit azokban a hetekben éreztem.
Mikor az MTV székház előtti borzalmat néztem, az a félelem újra rámtört. Nem akarom, hogy az unokáimnak is át kelljen ezt élniük! Nyugalmat, békét, csöndet szeretnék végre!

Szép álmokat, nyugodalmas jó éjszakát!