Vigyáztam...

Éjfél jóval elmúlt, úgyhogy már tegnap voltam a lányoméknál. Vigyázó szememet kivételesen nem Párizsra vetettem, hanem Kislegényre. Kicsilány tornázott az iskolában, Mamika szülői értekezleten ücsörgött, mi pedig nagyot autóztunk az előszobában, meséltünk Thomas-ról, a kis gőzmozdonyról, nagyokat nevettünk, beindult a csikigép is. Közben odakint eső esett, viharos szél kerekedett, de ezt észre sem vettük, csak Mamikáék mesélték, amikor megérkeztek.
Megnéztük a névnapi videót, képeket, sajnos Kicsilány kérését már nem tudtam teljesíteni. Egy Ki nevet a végén? már nem fért bele, mert holnap suli és ovi, korán kell kelni. Épp jöttem el, amikor a szél kivágta a konyha ablakát. Ott a nyolcadikon ez nem is ritka eset. Gyors szia nagyika! - Mamika rohant az ablakhoz én meg nem rohantam, csak komótosan beszálltam a liftbe.
Aztán az utcán már én is rohantam, mert úgy fújt a szél és jött a busz. Ilyen időben - illik, nem illik - muszáj elérni!
Ballonkabátban, kesztyű nélkül, vékony selyemsállal a nyakam körül, ámde kapucnival a fejemen végül hazaértem. Nem fújt el a szél... Apó ennek igen örült. (Nagyon bízom benne, hogy öröme őszinte volt. :) )
Majd' elfelejtettem: ettem finom, múlt hétről maradt kocsonyát!
Kicsilány kérte a névnapjára. Mikor Mamika feltálalta az ünnepi ebédet, a mi lányunk megkóstolta és elkenődött képpel mondta: Ennek húsleves íze van! :(
Mamika: Persze, a kocsonya olyan, csak meg van dermedve.
Kicsilány: Én nem erre gondoltam, hanem arra a pirosra, ami gyümölcsízű.
Így derült ki, hogy Kicsilány a kocsonyát a gyümölcszselére értette. Azóta Mamika egyfolytában kocsonyán élt. Én voltam a felmentő sereg, megszabadítottam az utolsó előtti adagtól, azért neki is maradt még egy. :)