Csak az országút öreg?

Utálom, hogy egy ideje semmihez nincs kedvem. Utálom, hogy nem tudom megrázni magam, hogy leperegjen rólam ez a bánatos akármi! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudom, miért vagyok ilyen. Tudom, csak azt is tudom, hogy nem egészen jogos ez a nagy semmisemérdekel és mindenrossz érzés, mert nem így van. És én mégis rosszul érzem magam a bőrömben.
Csak ülök (mert nem is akarok mást csinálni) és várom, hogy elmúljon. A kedvem, tapasztalatból tudom, előbb-utóbb visszatér. Mindig ezt csinálja!
Az élet meg olyan, amilyen. Nem jó, hogy az ember már csak visszafelé tud nézni, emlékekben tud élni. Annyi mindent szeretnék még csinálni, de már nem lehet. Megköti a kezem, a lábam a kor, a betegség, a körülmények. A lelkem még szárnyalna, de lehúz a földre a valóság, amit nem lehet elfelejteni, csak pillanatokra.
Vannak dolgok amik szépek most is, persze, de a lényegen az a kevés jó sem változtat. Szembe kell nézni a valósággal és meg kell békülni vele. Na, ez az ami nekem nagyon nehezen megy. Belenyugodni abba, hogy tulajdonképp ennyi volt. Ami ezután jön, az már csak pótcselekvés, mert az ember mindenbe próbál belekapaszkodni, hogy nehogy azt kelljen egyszer mondania magának, hogy ennek már nincs sok értelme...
Mindenkinek olyan az élete, amilyenné teszi magának. Nekem ilyet sikerült összehoznom. Ez van. És ez még nem is olyan rossz... - mondják mások...