5 dolog, amiről még nem beszéltem.

1. Rögtön megszegem az ígéretem, mert erről pont az előző bejegyzésemben már volt szó, mégpedig, hogy én valójában ajándék vagyok, névnapi ajándék. A történetet lásd lejebb! Azért, hogy mégis legyen valami újdonság is, elmondom, hogy 2 évesen már óvodába jártam. Állami óvodába nem vettek fel, mert 3 év volt a korhatár, de az apácákhoz igen, csak az volt a feltétel, hogy szobatiszta legyek és beszéljek rendesen. Én mindkét feltételnek megfeleltem, így, amíg meg nem szüntették az egyházi óvodákat, iskolákat, apácákhoz jártam. Még most is látom magam előtt a nagy termet, a két hatalmas ablakot és köztük a falon a keresztet. Azt „játszottuk”, hogy mentünk körbe-körbe, miközben énekeltük:

Jézuska, Jézuska figyelj most reám!
Kis szívem, kis szívem szeret igazán,
Szívemet egészen Neked adom,
csak szeress Te is engemet nagyon, nagyon!

Amikor a kereszt elé értünk, le kellett térdelni. Erre én pontosan emlékszem, ezt biztosan nem mesélte nekem senki, mert nem is látták. Fura, mert elég korai emlékkép és nagyon éles.

2. Borkaságom története:
Nagyon kicsi voltam, amikor megszülettem, 2 kg 40 dkg és 48 cm. Amikor otthon először bontott ki Anyukám a pólyából, nagymamám, mivel a kis ingem hosszabb volt, mint én, elnevezett pendely-borkának. Később a pendely elmaradt, de a Borka megmaradt. Egyetlen élő nagybátyám a mai napig is gyakran szólít Borikának, Borkának.

3. Mániásan rámolok. Mindennek megvan a helye, persze az én rendszerem szerint, és ha valamit elmozdítanak, azt nem bírom elviselni, rögtön meg kell igazítanom! A rendszert még senkinek sem sikerült megfejtenie, én sem tudatosan csinálom, inkább érzem, hogy annak a valaminek épp ott van a helye és úgy kell állnia, ahogy én elrendeztem.

4. Metró. Amikor várom a szerelvényt, mindig a falnak támaszkodom. Az a mániám, ha előrébb állok, még a végén valaki, akár csak viccből is, meglök és én a szerelvény alá esem.

5. Öt éves koromban majdnem meghaltam. Nagyon beteg voltam, fájt a torkom, végül már semmit nem tudtam lenyelni. Akkoriban Nagymama vigyázott rám, mert a Mamám kollégiumban lakott, ápolónőképzőbe járt. Gyors telefon a Mamának, hogy a gyerek nagyon rosszul van, a Mama rohant hozzám, belenézett a torkomba és látta, hogy a két mandulám már majdnem összeér és zöldes lepedék van rajtuk. Rögtön tudta – előtte nem sokkal tanulta az iskolában - , hogy diftériás vagyok. Az orvos egyszerű mandulagyulladással kezelt. Rohanás a kórházba, megnéztek és onnan már mentővel mentünk a László kórházba, ahonnan két hónapig ki sem jöttem.

Tudnék még mesélni, de 5 dologról volt szó, én betartom. Tyria, Kata! Figyelem! Kérés teljesítve. :) Kicsit megkésve, de íme! Új emberkéket már nem neveznék meg, ha lehet...