Váratlanságokkal...

...van tele az élet. Én pedig, ahogy öregszem, úgy viselem egyre nehezebben a váratlan történéseket. Elég egy csekélység, ami másképp alakul, mint ahogy terveztem, és akkor én már úgy érzem, hogy minden összekuszálódott. Aztán kiderül, hogy nem, nincs semmi baj, de az első reakcióm mindig az ijedtség, hogy most aztán mi lesz?
Szeretem a biztonságot, szeretem tudni, hogy miként alakul a másnapom, előre tervezek. Nem az a fontos, hogy óráról órára meglegyen a program, csak a napi teendőket tervezem meg, és ha az felborul, akkor rosszul érzem magam. Nem vagyok egy csöppet sem rugalmas, pedig a vicc az, hogy én igyekszem, és néha "hősnek" érzem magam, ha valami előre be nem tervezett esemény kapcsán nem zuhanok magam alá!
Ennek az eszmefuttatásnak természetesen oka van, mert holnap (ma!) váratlanul, 1 nappal előbb jönnek az unokáim, akiket imádok, szeretem, ha itt vannak, és mégis... Rögtön az jut eszembe, hogy van-e itthon minden amit szeretnek, hogy holnap (ma!) bele kell húzni, hogy felborul az egész heti programom..., pedig nagyhirtelen már át is szerveztem a dolgokat, és nem szakadt le az ég!
Mellettük nincs mese! - muszáj rugalmasabbnak lennem, akár tetszik, akár nem! Pedig de utálom! Mit meg nem tesz az ember az unokáiért!
Most 2-3 napig nem nagyon tudok jönni, de majd igyekszem, hátha mégis belefér az időmbe egy kis irkafirka.