Juhász Gyuláról

Igen, aki olvasgatja a verses blogjaimat, az már észrevehette, hogy mostanában sok Juhász Gyula verset írok be.
Nemrégiben vettem elő a teljes gyüjteményt és olvasgatva olyan versekre bukkanok, amik annak idején - gondolom, túl fiatal voltam még - nem fogtak meg, most viszont csodálattal olvasom, nem tudok betelni vele!
Régebben az Anna-versek nyűgöztek le, gyönyörűek, és koromnál fogva a szerelem nagyon fontos volt számomra. Ma már az élet egyéb oldalai is nagyon mélyen érintenek, s ha találok olyan verset, mely közel áll az én természetemhez, életfelfogásomhoz, ráadásul csodálatosan megírva, hát ott én csak hallgatok, hiszen mindent elmond a vers!

Juhász Gyula: TESTAMENTUM

Nektek hagyom, ha innen elmegyek
E búcsúzót, jövendõ emberek!

Ha emlékeztek, mit daloltam én,
Ne kérdezzétek majd, ki voltam én.

Nem a pacsirta fontos, csak a dal,
Mely a nem múló, szent összhangba hal.

Én botorkáltam, s botlottam sokat,
De nem szûntem dúdolni dalomat.

Szomorú volt a versem, jól tudom,
Csüggedten álltam sokszor féluton.

Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,
Hogy nem láthatta könnyemtõl szemem

Sokáig a fölpirkadó napot:
De ti ezen ne csodálkozzatok!

Ha én a gyöngyvirágos hant alatt
Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt,

Kívánom és ez testamentumom,
Akarom én, ez így is lesz, tudom:

Hogy meg ne értse többé senki sem,
Miért vérzett el lassan a szivem,

Miért volt nékem fájó, ami szép,
S a fiatalság tavaszi izét

Miért érezte fanyarnak a szám,
S az asztal végén, vidám lakomán

Mért sírtam én, mint az elátkozott:
Ne értsétek meg azt, ti boldogok!